Az Új Nő olvasóinak szeretettel munkatársunk, Janković Nóra novellája

A dús muskátlikkal, kíváncsi petúniákkal, illatos verbénákkal s kedvencével, a hatalmas virágú hortenziával körülvett erkélyre kilépve Juli mindig úgy érezte, egy olyan mesés világba lép át, ahol az odabent még mázsányinak tűnő hétköznapi gondok súlytalanná, lelkének megkövült magánya törékennyé, sivár jelene pedig boldog jövővé válik. De vajon mikor? – töprengett, miközben belekortyolt a hideg bodzalimonádéba. Ahogy letette a poharat, két méhecske azonnal elkezdett körözni fölötte, vonzotta őket az édes illat. Nem kergette el őket. Nézte, ahogy násztáncot lejtenek a cukrozott pohárszél és egymás körül, vidáman, szerelmesen döngicsélve, ketten, párban. 

Felsóhajtott. Maga sem értette, ma miért nem akar magánya egyedüllétté szelídülni. Ez lesz az első nyár, amit férje halála óta egyedül fog tölteni. Soha nem gondolt bele, még akkor sem, amikor lánya az első randevúra készült, hogy egyszer eljön az a nap, amikor Pannira rátalál a nagybetűs szerelem, és egy szép napon bejelenti: – Gergővel, úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk! – Tessék?! – kérdezett vissza, abban a reményben, hogy esetleg valamit félrehallott, rosszul értett, vagy csoda történik, és Panni ez alatt a két és fél perc alatt megváltoztatja a döntését, és marad. Vele. – Elköltözök – mondta ki újra, megmásíthatatlanul a lány. Ő pedig bármennyire kétségbe volt is esve, bármennyire fájt is neki, csak annyit mondott: – Jó. De mégis hová? – Pozsonyba. Gergő kapott egy nagyon jó munkalehetőséget. Az unokaöccse felesége pedig ismer egy kozmetikai szalont, ahová pont keresnek valakit. Először csak próbaidőre…

Odabent megszólalt a telefonja. Reménykedve, hogy Panni hívja, olyan sietve ugrott fel, hogy még a poharat is fellökte. A méhecskék riadtan rebbentek odébb. Külön-külön. 

A kijelzőn vadul villogott Kata neve. 

– Szijjja! – nyávogott bele a kamaszkorban megrekedt húga a telefonba. Juli, mint mindig, most is elnézően mosolyodott el. – Tudod, miért hívlak?! – kérdezte pajkosan. 

– Szia! Nem, de téged ismerve, egy pillanaton belül megtudom – nevette el magát. 

– Ne legyél undok! – vágott vissza játékosan morcos hangon a húga. – Szóval, van számodra egy meglepim! 

– Kataaa…

– Na jó, nem csigázom tovább a kíváncsiságodat. Szóval, tudod, még tavasszal elterveztük, megszerveztük, hogy most, júliusban elmegyünk Firenzébe. Hármasban. Erre tegnap Ricsi közli velünk, hogy neki más tervei vannak. Meg állítólag ő már a múlt nyáron megmondta, hogy nem jön többet velünk sehová, és még ő van megsértődve, hogy nem vettük komolyan. Egyszerűen hajthatatlan. Képzelheted, mekkora volt a cirkusz – hadarta egy szuszra Kata. – Este aztán megbeszéltük Marcival, hogy a közelgő, kerek szülinapodra megajándékozunk ezzel az úttal. Már ha van kedved velünk jönni. 

– ...

– Halló, itt vagy? Ezek a mobilok a sírba visznek! Vagy?

– Ne haragudj, itt vagyok, csak hirtelen nem tudtam megszólalni. Kata, nagyon-nagyon köszönöm, de én egy ekkora ajándékot nem fogadhatok el! Esetleg kifizetem, vagy törlesztem…

– Jaj, Juli! Ne legyél már ilyen lehetetlen! Ez ajándék. És ha akarod, elénekelem mellé a Happy Birthdayt is! – viccelődött Kata, akinek hamis hangjáról már akkor családi legendák terjedtek. 

– Csak azt ne! – tiltakozott hevesen. – Tudod, fél órája még azon törtem a fejem, hogy most, hogy itt a nyári szünet, Panni nélkül mit fogok csinálni. 

– Nyaralni. Velünk! Hidd el, szupi lesz! 

– Ez nagyon jól hangzik, de nem szeretnék zavarni. 

– Mindketten szeretnénk, ha velünk jönnél. 

– Hát… nem is tudom… végül is… – tört meg Juli ellenállása. 

– Akkor holnap este átugrok hozzád, és mindent megbeszélünk! Most leteszem, mert az illatokból ítélve már kész, vagy már meg is égett a barackos lepény. Ha marad, holnap viszek. Puszóka! – lépett ki a vonalból Kata. 

A repülő lassan megkezdte a leereszkedést. A napsugarak visszaverődő fényében bodrozódó felhők lassan szertefoszlottak, és egyre élesebben rajzolódtak ki a csodálatos toscanai birtokok, a lila levendulaföldek, az olajfaligetek, a romantikus falvak és a barátságos szőlődombok. Juli úgy érezte, ilyen csodálatos, harsogó zöld színt eddig még soha nem látott. Izgatottan várta, hogy végre földet érjenek, és belélegezhesse a meleg, virág- és gyümölcsillatú levegőt. Hálásan fordult a húgához, hogy ki tudja, hányadszor megköszönje ezt a csodálatos ajándékot, de mivel ő éppen – elindulásuk óta talán századszor – hevesen vitatkozott valamin élete párjával, inkább későbbre halasztotta. 

A kora esti óra ellenére, ahogy kiléptek az autóbuszból, szinte elnyelte őket Firenze forgataga. Mivel a történelmi belváros meglehetősen kicsi, gyalog indultak a szállásukra. Marci, aki szemmel láthatóan már nagyon szeretett volna kilépni a serpa szerepköréből, jó pár lépéssel előttük járt. A két testvér néha megtorpant, rácsodálkozott a művészeti alkotásoknak is beillő, vásárlásra csábító kirakatokra. 

– Ennyi gyönyörű rucit még soha nem láttam! – lelkendezett Kata, miközben megszaporázták lépteiket, hogy utolérjék az egyre hosszabbakat lépő Marcit. Észrevétlenül sétáltak át a múltba, egy olyan korba, mely ha véget ért is, a maga méltóságteljes pompájával visszafordíthatatlanul magával ragadja az erre járót, visszarepíti abba az időbe, amikor még a „mennyország bronzkapuin” átlépve kereszteltek meg a városban minden újszülöttet. 

Juli lelassította lépteit, szinte a lélegzetét is visszatartotta. Félt, hogy egy mély lélegzettel elfújja ezt az eddig elképzelhetetlen szépséget, a teret, a várost, véget ér az álom, és ő megint az erkélyen, a muskátlik közt találja magát. Az álom azonban kitartott, vitte, sodorta őt tovább magával, míg hirtelen, mint egy óriás, aki eluralja az eget és a földet, felbukkant előtte a dóm, a maga minden képzeletet felülmúló, impozáns nagyságában. 

Képtelen volt továbbmenni. Teljesen megfeledkezett a nővéréről, a sógoráról, a fáradságról, csak állt, földbe gyökerezett lábbal, végtelen szomorúsággal a lelkében, hogy véges, földi életében nem adatott meg neki egy olyan társ, aki szavak nélkül is pontosan értené, mit érez ő most itt. 

– Juliiiiiii! – kiabált át Kata a turisták bábeli zűrzavarán, a homlokát ráncoló Marci mellett állva. 

Elindult feléjük, bár szíve szerint inkább valahová a végtelenbe, a világ peremére ment volna, ahol átadhatja magát a senkihez sem tartozás sűrű bánatának. 

Kata és Marci egyszerre fordult felé:

– Valami baj van?! Olyan fancsali képet vágsz!

– Csak elfáradtam. 

Mivel nem szerette volna felfedni magányának fájdalmát, nem tette hozzá, hogy a város romantikus hangulatától meghatványozódott társtalanságának súlya. 

– Már csak pár lépés. Látod?! – mutatott Marci a dóm melletti kis utcában álló hotelre. – Szedjétek össze magatokat lányok, mert nem szeretnék miattatok éhen veszni – zsörtölődött kedvesen, és olyan tempóban indult el, hogy a nők szinte futottak utána. 

– Hová rohan? – fordult Juli a húgához.

– Hová, hová… szerintem eszébe jutott a rántott husi meg a fasírt, amit még az éjjel sütöttem az útra. Csak a hasára tud gondolni. Komolyan mondom, olyan, mint egy óriáscsecsemő – magyarázta Kata, olyan mélységes elfogadással és szeretettel a hangjában, ami sehogy sem illett az örökös szópárbajaikhoz. 

Az érces harangszó kíméletlenül kergette ki az ágyból a városlakókat és Juliékat. Először a környék kis utcáit, majd Dante szülőházát járták be. Pihenésképp fagylaltot ettek a Vecchio palota lépcsőjén, majd elindultak az Academia irányába. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottak, amikor meglátták, hogy a pénztárnál a sor az utcán kígyózik, hosszasan tekeregve. 

Odabent kellemes hűvös fogadta őket. Marci mindjárt az első teremben előrelátóan karon fogta Katát, nehogy elmeneküljön, még mielőtt ő mindent elmond a képekről, még azt is, amit soha nem is tudott róla, és csak hadart, hadart, végeérhetetlenül. Juli egy ideig próbálta követni sógorát, de az ötödik kép után feladta, és leült a terem közepén álló padra. Így, távolabbról nézte végig újra a képeket, tekintete néha megpihent egy-egy részleten, egy angyali üdvözleten, egy fájdalmas arckifejezésen. Jaj, szegény Kata! – futott át az agyán, miközben az ölében lévő útikalauz hangos puffanással csapódott a kőpadlónak. Ugyanabban a pillanatban hajolt le érte, mint az udvariasan odaugró, jóképű férfi. Fejük keményen összeütközött. – Au! – jajdult fel Juli. Majd gyorsan hozzátette: – Sorry… – Semmi gond, én voltam az ügyetlen – válaszolta meglepően tiszta magyarsággal a férfi, miközben kedvesen mosolyogva nyújtotta felé a könyvet. – Köszönöm. És ne haragudjon az ügyetlenségemért – csúsztatta hevesen dobogó szívvel a táskájába Firenze titkait Juli. – Ugyan, örülök, hogy találkoztunk – nézett a férfi mélyen a szemébe. – Igen, nem… – pirult el kislányosan. – Tényleg… vagyis… – makogott egyre zavartabban. A férfi zöld szemében az aranybarna kis pöttyök egyre vidámabban csillogtak, ahogy nézte a mellette ülő nőt. – Látom, jól megtanulta a leckét, hogy idegenekkel nem szabad szóba állni. Vagy tévedek? – Igen, nem… Sajnos mennem kell – pattant fel, hogy csatlakozzon a teremből kifelé tartó Katáékhoz. – További szép napot! – mosolygott búcsúzóul a férfira. 

– Ki volt ez a jóképű pasi, akivel beszélgettél? – kíváncsiskodott a húga. 

– Nem tudom. Csak lefejeltem. Aztán meg elhitettem vele, hogy analfabéta vagyok – válaszolta feszülten, Kata válla fölött a termet kémlelve, hátha még egyszer meglátja azt az ismeretlen ismerős férfit, akivel látszatra csupán pár udvarias, semmitmondó mondatot váltott. Mégis úgy érezte, valahol mélyen, zsigerileg, hogy a szavak mögött ott bujkált a soha be nem teljesedő egymásra találás lehetősége. 

– Juli, te kultúrsokkot kaptál?! – aggodalmaskodott a testvére. – Kérsz iszizni? 

– Jól vagyok, hidd el – bizonygatta remegő gyomorral, hevesen dobogó szívvel és boldogtalan asszonysorsának fájdalmával lelkében. – Marci?

– Szerintem ő már Dávid lábai előtt hever – grimaszolt Kata. – Gyere, mert még lelép, és nem tudunk majd vele szelfizni. 

– Dávid? – bújt bele a kisördög Juliba. 

– Jaj, dehogy! Marci – caplatott át a termen, oda sem pillantva a fal mellett sorakozó, befejezetlen alkotásokra, melyek sokkal többet árultak el a szobrász harcáról a kemény márvánnyal, saját képzeletével és tehetségének korlátaival, mint a terem végén minden és mindenki fölé magasodó Dávid. Juli pár méterre megállt a szelfiző emberek gyűrűjétől, akik számára láthatóan sokkal fontosabb volt, hogy rögvest tudassák országgal-világgal, hogy ők most itt vannak, mosolyogva, boldogan, ketten, párban. 

Miután körbejárta a szobrot, meghúzódott a fal mellett, várva, hogy Katáék abbahagyják a szócsatát, megörökítik a pillanat megörökíthetetlenségét, és visszatérnek saját igazi életükbe. Létezik egyáltalán igazán boldog emberpár? Vagy minden, az egész világ személyes, hamis illúziók fonalából szövődik össze egy nagy, össztársadalmi hazugsággá? – Elnézést, hölgyem – lépett hozzá a teremőr –, de azt hiszem, ezt önnek szánták! – nyújtott át egy határidőnapló lapjából hajtogatott tökéletes darumadarat. 

Juli meglepetésében egy szót sem tudott kinyögni, csak állt, mozdulatlanabbul, mint Dávid. Bűvölte a beteljesülés ígéretét hordozó madarat, júliusi szárnyán az üzenettel: Hét és nyolc óra között keresse Leonardót. 

– Gyere, szelfizzünk együtt is! – perdült elé váratlanul a húga. – Tessék?! – Juli, mi történt veled? Úgy festesz, mint aki szellemet látott! Szólok Marcinak, és lelépünk innen. Csak tudnám, hogy hová kódorgott már megint – lódult meg a tömeg irányába. 

Juli alvajáróként követte Katáékat. Ha ők megálltak, megállt ő is, néha beszélt is hozzájuk, de utólag fogalma sem volt, mit is mondhatott, csak a rejtélyes üzeneten törte a fejét. Hol és milyen Leonardót kell keresnie? És mit mond Katának? Végül az igazság mellett döntött. 

– Te teljesen megőrültél! Egy tök idegen pasival akarsz találkozni? És mi van, ha szervkereskedő, és csak a fél vesédet akarja? 

– Kata, először is mindenki, akivel életünkben először találkozunk, idegen. De sokszor leélhetünk valakivel éveket, évtizedeket, személyisége rejtett oldalát mégsem ismerjük meg, és egy szép napon rácsodálkozunk, ki is ez az idegen. És igen, lehet, hogy emberevő, állatkínzó, szervkereskedő, bármi. Én mégis úgy érzem, meg lehet bízni benne. Volt valami eredendő jóság a tekintetében…

– Neked elment az eszed! – vitatkozott a húga. – Komolyan mondom, agyadra mentek a hormonok. Azt még csak megértem, hogy szeretnél végre találni valakit, de miért itt? Nem emlékszel, apa mindig azt mondogatta, messziről jött ember azt mond, amit akar?! 

– Lehet – forgatta meg a kezében lévő papírdarvat álmodozó tekintettel. – Én mégis szeretnék vele még egyszer találkozni. Nagyon. 

– Mondd, hogy nem zúgtál bele! – nyafogott. 

– Nyugi, már nem vagyok tizenöt éves – ölelte meg a húgát. 

– De ígérd meg, hogy bekapcsolva tartod a mobilod. És ne vidd magaddal az útleveledet! – aggodalmaskodott. 

– Megígérem!

– Akkor jó – törődött bele Kata nővére elhatározásába, majd hirtelen hangot váltva megkérdezte: – Akarod, hogy kölcsönadjam neked a citromsárga rucimat, vagy inkább a mentazöldet szeretnéd? És ha akarod, ki is sminkellek! Csak előbb szólok Marcinak, hogy tudakolja meg a portán, kicsoda vagy micsoda ez a Leonardo. 

Évekig szenvedett egy boldogtalan házasságban, mégsem mert kilépni belőle, mert rettegett az ismeretlentől, a bizonytalanságtól, majd miután a sors kegyetlensége folytán szabad lett, begubózva gyászolta a férjét, önmagát, a múló éveket. Mégsem merte megnyitni lelkét az új lehetőségek előtt, mert a csalódástól, érzelmi kiszolgáltatottságtól való félelme erősebbnek bizonyult a boldogság utáni vágyánál. Most mégis mint egy elsőszerelmes csitri, olyan izgatottan lavírozik a turistacsoportok, bűvészek, mutatványosok és árusok közt a Signoria tér hatalmas erkélyén helyet kapó szoborgyűjtemény felé, reménykedve, hogy annak tövében sikerül megtalálnia a titokzatos Leonardót. Mi lett velem?! Tudta, esztelenség, amit tesz, de amióta meglátta a múzeumban a férfit, úgy érezte, ő az, aki miatt képes lenne akár valami őrültségre is. De vajon az, ha a szívünkre hallgatunk, őrültség?! 

A hófehér ruhás, ősz szakállú Leonardo mogorván ücsörgött egy háromlábú széken. Lába mellett egy kopott, barna bőrönd volt, a világtörténelem nagy filozófusainak az életről, a boldogságról és a szerelemről pár centért bárki számára elérhető, ócska kis cetlikre nyomtatott gondolataival. Juli mire kinyögte, miért is jött, kínjában elnevette magát. Leonardo azonban az egész napos forróság során elveszíthette humorát, mert válaszul csak összeráncolta fehérre festett szemöldökét, és szóra sem méltatva a lányt, kezébe nyomott egy halványkék papírdarvat. „Menjen húsz lépést előre, majd a szemben lévő utcában végig. Itt kanyarodjon jobbra. Az első virágüzletben keresse Pietrot.” 

Remélem, nem kell még ma begyűjtenem a hiányzó 998 darvat – indult el izgatottan a megadott irányba. Mire megérkezett a kis virágbolt elé, kezdte úgy érezni, hogy ő most nem egy kisvárosi óvónő, hanem egy csodálatos romantikus film főhőse, csak éppen azt sajnálta, hogy eleve kizárt a happy end, hiszen neki itt csupán pár ajándék nap adatott meg. – Á, belissima… signora… – mondta a magáét Pietro hevesen gesztikulálva, miközben a kezébe nyomott egy pompás liliomcsokrot, amelynek a közepén egy sárga daru rakott fészket. „Menjen végig az utcán, majd kanyarodjon balra. Negyven lépés.” 

Harminchét… harmincnyolc… harminckilenc… negyven… torpant meg egy divatszaküzlet előtt. Hova tovább? Egy naiv, becsapott libának érezte magát. Már pont azon volt, hogy visszafordul, hazaballag, lemossa a tőle egyébként is idegen sminket, és álomba sírja magát, amikor pár méterrel előtte, egy étterem ajtajában mosolyogva felbukkant a férfi. 

– Már kezdtem félni, hogy eltévedt. 

– És attól nem is félt, hogy nem jövök el? – lepődött meg. 

– Biztosra vettem, hogy a darvak iderepítik – nézett Julira olyan sokatmondóan, hogy annak gyomrában egyre hevesebben kezdtek verdesni szárnyaikkal a szerelemdarvak. – Remélem, tetszeni fog odabent – lépett be a családias hangulatú kis étterembe. – Itt megfelel? – mutatott az egyik asztalra. 

– Tökéletes – simította végig Juli a piros kockás vászonterítőt. 

– Elnézést az udvariatlanságért, még be sem mutatkoztam – szabadkozott a férfi. 

Miután a kötelező udvariassági körökön túljutottak, Luciano, aki annak idején még Lajosként és pincérként indult el szerencsét próbálni egy tengerjáró hajóra, hozzáértően megrendelte a vacsorát. 

Mire eljutottak a híres firenzei csokitortáig, Juli maga sem tudta, hogy a liliom illatától, a zamatos helyi bortól vagy a férfi ellenállhatatlan vonzerejétől mámorosan-e, de legszívesebben megállította volna az időt, hogy soha ne érjen véget az este. 

– Nem csodálom, hogy gyakran jársz ide, minden annyira remek volt. Nem is emlékszem rá, hogy mikor ettem ennyi finomságot! 

– Miből gondolod, hogy gyakran járok ide?

– Mintha a pincérek ezer éve ismernének téged. 

– Hát, az az igazság, hogy többnyire itt töltöm a napjaimat. Egy ilyen éttermet csak szívvel-lélekkel lehet jól működtetni. De nekem ez nemcsak a munkám, hanem a hobbim, a szenvedélyem is. Tudod, a toscanai konyhát az olaszok a szegények konyhájának csúfolják, mivel az ételek alapanyagaként csak az van felhasználva, ami a helyi gazdaságokban megterem. És mindig szezonális, friss alapanyagokból főzünk. Itt a paradicsom ízén ugyanúgy érezni a toscanai föld zamatát, a napsütés illatát, mint a bazsalikomon vagy az olívaolajon. A zamatát pedig az a szeretet adja meg, ahogy itt az emberek viszonyulnak a földhöz, a tájhoz, a terméshez. Számukra ez nemcsak zöldség, gyümölcs vagy éppen egy darab sonka, hanem a múltjuk, a hovatartozásuk jelképe és mind a saját, mind pedig a gyerekeik jövőjének biztosítéka. 

– Hát nagyon másképpen gondolkodnak, mint nálunk. 

– Ezért is maradtam itt. Nemcsak a város, a táj, az ország fogott meg, hanem az is, ahogy gondolkodnak, élnek. Úgy tudják kiélvezni a pillanatot, a jelent, hogy közben tudják, lesz holnap is. Tényleg, erről jut eszembe, nem lenne kedved velem holnap délután kirándulni a környékre? 

– Hát… nem is tudom… A húgomtól kaptam ajándékba ezt az utat, és most hagyjam magára…

– Kettesben jöttetek?

– Nem, a sógorom is velünk jött. 

– Akkor nem hiszem, hogy bánni fogják – nevette el magát. 

– Arra nem mernék mérget venni… – jutott eszébe az örökös marakodásuk. – Ideje hazamennem. Későre jár – pillantott fel a régi hangszerek és megsárgult kottalapok közt megbújt faliórára. 

– Hazakísérlek. 

Egyszerre léptek, egyszerre torpantak meg, és mintha még a levegőt is egyszerre vették volna, ahogy a hotel elé értek. A dóm kupoláján pihenő csillagok kíváncsian nyújtogatták nyakukat, lesték, ahogy a férfi a nő felé lép, határozottan magához vonja, és szenvedélyesen megcsókolja. Hosszasan, mintha soha nem akarná elengedni. 

– Holnap. Kettőkor. Ugyanitt. 

– Köszönöm a szép estét – szagolt bele az édes, fülledt, szerelemillatú liliomcsokorba, majd oldalra billentve kissé a fejét, belesuttogta az éjszakába: holnap. 

Kata és Marci jókedvűen beszélgettek a Boboli-kert padján ülve, miközben Juli Pannával telefonált. 

– Lassan vissza kell mennem a hotelba. Nyugi, visszatalálok! – nevette el magát húga arckifejezése láttán. – Nem úgy van az! Megyünk mi is! – jelentette ki harciasan Kata. – De hiszen a kis tónál még nem is voltunk! – ellenkezett csalódottan Marci. – Macikám, már megnézted a palotát, a nagy tavat, láttad Neptunt, a többit legközelebb! 

– Legközelebb?! Felejtsd el, engem többet nem rángatsz el sehova. Jó nekem a Garam-parton is… veled – paskolta meg kedvesen felesége hátsóját. 

– Miért lett ilyen morcos az én macikám?! Éheske vagy? – faggatta Kata az ő emberét. Juli hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, és nem értette, mikor lett Marciból macika, és miként lehet, hogy ma még nem vesztek össze egyszer sem. Lehet, hogy ők is találkoztak a szerelemdarvakkal? 

Lenne egy kérésem… – indította el az autó motorját a férfi. – Lehet, furcsállani fogod, de kérlek, bízz bennem. Szeretném bekötni a szemedet. Csak egy kis időre. – A szememet?! – lepődött meg Juli, de mivel az ösztönei nem fújtak riadót, beletörődött. Érdekes, hogy amint a férfi a lágy selyemkendővel bekötötte a szemét, hirtelen mintha a többi érzékszerve élesebben kezdett volna működni. A város elülő zaja, a madárcsicsergés erősödése, a természet illatorgiája most olyan intenzíven jutottak el hozzá, mint eddig még soha. Csak valahogy az idő múlását nem tudta érzékelni. Fogalma sem volt, hogy negyedórája vagy négy órája ül-e a kocsiban, mégsem zavarta, ahogy az ismeretlen úti cél sem. Ami fontos volt számára, ahhoz nem kellett az árnyék hossza, az ég színe, a felhők vonulása, mert tudta, a zsigereiben érezte, hogy olyan ember mellett van, akiben nem csupán megbízhat, hanem akit szerethetne, aki miatt nem kellene megtört lélekkel szenvednie. Szerethetné… ha már nem csak egy nap állna előttük… és köztük ezer kilométer. 

– Na, itt is vagyunk – parkolt le. 

– Ne, még ne vedd le, majd ha mondom! Gyere! – vezette maga után a férfi kézen fogva a puha, selymes füvön. 

– Jó, most háromra leveszem! Egy, kettő, háá-rom… – hullott le a kendő. Juli pislogva nézett körül. Szemének hozzá kellett szoknia újra a fényhez, a horizont lélegzetelállító szépségéhez, a lábai előtt heverő, rózsaszín cserépsapkás város, a domboldal lankáin illatozó narancs-és citromligetek látványához és a férfi csókjának szenvedélyízéhez. 

– Mindig ilyennek képzeltem a paradicsomot. 

– És milyennek képzelted a bűnbeesést? – kapta fel a karjaiba. 

– Neee… tegyél le! Kérlek!

– Először válaszolj! 

– Neeem…

– Milyennek?!

– Édesnek és pusztítónak. Most már leteszel? – kérdezte esdekelve. 

– Bízz bennem, és kapaszkodj! – nézett mélyen a szemébe a férfi, és elindult az évszázados fákkal árnyalt ösvény végén álló ház felé. 

– Nem, ne haragudj, de nekem ez nem fog menni… – szabadkozott két csók között. – Nem lehet. Holnapután hazamegyek, és lehet, soha többé nem látjuk egymást. 

– Akkor maradj – engedte le óvatosan a faragott ágyra. 

– Nem léphetek ki az eddigi életemből, egyik napról a másikra. 

– Akkor lépj ki egyik hónapról a másikra – suttogta a férfi a fülébe, miközben forró tenyere a könnyű nyári ruha alatt kóborolt, mintha csak fel szeretné térképezni, minél pontosabban, egy centit sem kihagyva, a vágytól egyre feszültebb test minden centiméterét. – Nem lehet, nem tudom… – csúsztatta le Juli a kezét a férfi tarkóján. – Nem szabad… – fedezte fel a férfi a gerinc vonalát, az izmok játékát. – Egy fészkes fenét nem szabad… – csókolta meg olyan hévvel, mint még soha senki. Majd nyelve egyre lejjebb és lejjebb csúszott, gyengéden játszva testén, mint egy pótolhatatlan hangszeren, újabb és újabb, eddig ismeretlen hangokat csalogatva elő belőle, türelmesen, míg a nő testét annyira eluralta az érzéki vágy, hogy a nemekből igenek lettek, bizonytalanok és biztosak, melyekbe már belekapaszkodhattak, hogy együtt lépjenek át a bűntelen bűnbeesés érzéki kapuján, vágyaik édenkertjébe, egyszerre mozdulva, csókolva és lélegezve, egyre gyorsabban haladva tovább és tovább a kéj ösvényén, olyan magaslatokba, ahol már izzik a test, elfogy a levegő, megszűnik a földi valóság, a hétköznapi létezés, a szerelem igenje, nem marad más, csak a szenvedély pusztító ereje, melyben együtt, egymásba kapaszkodva semmisülnek meg a testi szerelem időtlen gyönyörében. 

Feküdtek egymást ölelve a lágyan derengő térben, mintha félnének, hogy ha elengedik egymást, a valóság foszlékony látomássá válik, és anélkül maradnak magukra, hogy lenne hová letenni magányukat, hiszen régi életüket, mint egy használt szalvétát, összegyűrve ott hagyták a tányér mellett, a piros kockás vászonabroszon. Felesleges lett volna továbbcipelni, hisz mindketten tudták, bárhogy is alakul, ez a szerelem nem fér bele. 

– Maradj itt éjszakára – törte meg a csendet a férfi. 

– Nem lehet. Nem maradhatok. Ezt sem lett volna szabad. Tejesen megőrültem. Nem is értem, mi ütött belém – kapkodta magára a ruháit, miközben pontosan tudta, mi történt vele. Elveszett. 

– Most ígérgethetnék neked bármit, hogy lehozom a csillagokat az égről, mindennap boldogok leszünk, reggeltől estig, estétől reggelig, de nem lenne igaz. Az igazság az, hogy szeretném, ha maradnál, ha melletted ébredhetnék reggelente, ha nézhetném kislányos zavarodat, és amikor idegességedben elveszíted a mondataidat, megcsókolhatnálak. 

– Ez nem ilyen egyszerű. Ott a lányom, a családom, a munkám, a lakásom…

– És hol a boldogságod? 

– Haza kell mennem… – könnyfátyolos hangja fakó volt, mint az esti felhők. 

Egész éjjel álmatlanul forgolódott. Hol amiatt ostorozta magát, amit tett, hol azért, amit nem mer megtenni. Tudta, ha most lemond a férfiról, anélkül, hogy csak egy aprócska esélyt adna maguknak, azt soha nem fogja tudni megbocsátani magának. De az ő korában hogy vágjon bele egy új életbe egy olyan országban, aminek nem beszéli a nyelvét, ahol nincs senkije. Igen, nem, igen… mosták el gondolatait a sápadt könnycseppek. 

Reggeli után hármasban indultak vásárolni. Katával kissé lemaradva beszélgettek a tegnapról, a máról, csak valahogy a jövőt nem merték szóba hozni. Egyikük a döntés terhétől, másikuk a tanácsadás súlyától félt. 

Az idő mintha megállt volna. Sehogy sem akart eljönni az este, amikor még egyszer, talán utoljára láthatja a férfit. De minek? Csak, hogy még nehezebb legyen az elválás?! Már pont azon volt, hogy lemondja a találkát, amikor megcsörrent a telefonja. Luciano volt az. – Szia, sikerült gyorsabban elintéznem mindent. Találkozhatunk korábban, ha neked is megfelel. – Szia, nem is tudom. Nincs semmi értelme. – Annak nincs értelme, hogy félsz megélni az életet. És az, hogy mennyire lesz pocsék, csak tőled függ. Maradhatsz. Visszajöhetsz. Csak tőled függ. 

– Fél óra múlva? De csak egy órácskára, mert még össze kell csomagolnom. Hajnalban indulunk. 

– A megszokott helyen várlak. 

Szótlanul sétáltak át a városon, nemigen tudták, mit mondjanak egymásnak. Szorosan egymásba fonódó ujjaik azonban, melyek olyan szorosan simultak egymáshoz, mint előző este a testük, elárulták érzéseiket. 

Végigsétáltak a békésen hullámzó Arno partján, nézték a folyó fölött magányosan repkedő sirályokat, és az elválás végtelen szomorúsága telepedett a lelkükre. Mindketten tudták, egyre közeleg az óra, a perc, amikor el kell válniuk egymástól. Egy hétre, egy hónapra, egy életre?! 

A majd ötszáz éves Ponte Vecchio hídján, az egyik ékszerüzlet előtt a férfi hirtelen megtorpant. – Gyere, benézünk! – Juli meglepődve lépett be utána az apró boltba. Luciano élénken magyarázott valamit az ötvösnek, mire az nagyokat bólogatva, az egyik bársonnyal bélelt szekrényből elővett egy vékony kis nyakéket, melynek közepén egy darumadár rebegtette szárnyait. 

– Ígérd meg, hogy mindig követni fogod a darumadarat! – kapcsolta be Juli nyakán a láncot. 

– Megígérem! – válaszolta, bár nem tudta, mire vélni a férfi viselkedését. Luciano azonban magyarázat helyett, a számlával a kezében tébláboló, meglepett ékszerész előtt magához ölelte, és gyengéden megcsókolta. 

A dús muskátlikkal, kíváncsi petúniákkal, illatos verbénákkal s kedvencével, a hatalmas virágú hortenziával körülvett erkélyre kilépve Juli régen mindig úgy érezte, egy olyan mesés világba lép át, ahol az odabent még mázsányinak tűnő hétköznapi gondok súlytalanná, lelkének megkövült magánya törékennyé, sivár jelene pedig boldog jövővé válik. Belekortyolt a hideg bodzalimonádéba. Ahogy letette a poharat, két méhecske azonnal elkezdett körözni fölötte, vonzotta őket az édes illat. Nem kergette el őket. Nézte, ahogy násztáncot lejtenek a cukrozott pohárszél és egymás körül, vidáman, szerelmesen döngicsélve, ketten, párban. 

Arcán végiggördült az első könnycsepp, majd még egy… Csengettek. A földszinti kisfiú állt az ajtóban. – Juli néni, ezt magának küldik – nyújtott át neki egy borítékot. – Köszönöm, Ákoska! – vette át csodálkozva a címezetlen levelet. – De hiszen ez… – vette ki belőle a halványlila darumadarat, szárnyán az üzenettel: „Menj öt emeletet lefelé, majd a bejárattól egy lépést előre.”

Új Nő csapata
Cookies