A gyermeki lelkesedéstől a megszállottságig, az ártatlan üzengetéstől a mániákus zaklatásig.
Felfejtettük, miért szeretünk olyannyira rajongani, s hogy hol húzódnak az egyoldalú kapcsolat egészséges határai.
(© instagram.com/landofarca)
– Te kibe vagy szerelmes? – Lili holdacska formájú arcát tenyerébe támasztotta, miközben csillogó szemekkel könyökölt a padomon.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – vágtam rá zavaromban, de barátnőmet nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja.
– Légysziiii! Van egy Olsen-ikrek-poszter a táskámban. Ha elárulod, neked adom!
– Szőke rajta Mary-Kate haja?
Lili bólintott.
– Na jó. De csak ha te is elmondod!
– Mondjuk ki háromra. Egy, kettő, három... Gergőbe.
– Harry Potterbe.
Lili felkacagott.
– Most meg mi van? – húztam fel sértődötten az orrom.
– Hát az, hogy nem lehetsz szerelmes egy mesefigurába!
– Nem is mesefigura – duzzogtam tovább.
– Miért, szerinted meg tudod fogni a kezét?
– Miért, te mikor fogtad meg a Gergő kezét? Szerintem soha! – kapcsoltam sündisznó-üzemmódba, mire Lili felpattant, s dérrel-dúrral kiviharzott az osztályból. Végül nemcsak Olsen-ikrek-poszterem nem volt, de két napon át jó barátnőm sem.
Nem könnyű írni a rajongásról. Ma már azt mondom, nem értem, hogy lehet sztároktól önkívületbe esni, bár az első szerelmem ténylegesen a szemüveges varázslótanonc volt. Ám hiába gondoltam, hogy én ezt az egészet valahol az alapiskolában magam mögött hagytam...
Az elméletem („én nem tudok rajongani”) nagyjából az írás első percében megbukott. Olyan „rémképek” jelentek meg előttem, mint egy Bravo magazinból kiollózott Zac Efron-kép rózsaszín plüsskeretben (Jaj!) vagy egy életnagyságú David Beckham-poszter az ajtómon...
(Amitől aztán éjjeleken át kővé dermedtem az ágyamban. A sötétben ugyanis teljesen úgy tűnt, mintha állna valaki a szobámban.) S akkor még nem beszéltünk arról a fél évről, amikor úgy próbáltam öltözködni, mint Floricienta a Csacska angyalból (akinek nem ismerős a név, keressen rá: megéri). Mindent összevetve áldom az eget, hogy nem volt akkoriban okostelefon...
Veszedelmes viszonyok
De átsuhanva az alapiskolás éveimen, én voltam az is, aki gimis korában közös profilképet állított be Fluor Tomival a Facebookon; aki extázisba esve zokogott a londoni Warner Bros. stúdióban – vagy aki az első szigetes élménye után két éven át csak Parov Stelar zenéjére volt hajlandó takarítani. Persze, ahogy idősödtem, a lelkesedésem fokozatosan alábbhagyott, mégis álszentség lenne azt állítani, hogy nem tudom, mi játszódik le abban az emberben, aki rajong. Miért éreztem mégis távolinak a témát? Ha őszinte akarok lenni, kicsit talán szégyelltem a „múltam” (Milyen már, hogy az ember lányát holmi hírességek ennyire fel tudják villanyozni?). Másrészt volt számomra a rajongásnak egy bizarr felhangja: tudat alatt azokhoz a hóbortos, magukat tűzön-vízen átverekedő fanatikusokhoz kapcsoltam ezt a mániát, akik használt bugyikat dobálnak fel kedvencüknek a színpadra. Márpedig közéjük, becsszó, tényleg nem tartoztam.
A kassai Tóth Károly színészért először a magyar nők rajongtak, most pedig már a szlovák lányok szívét is megdobogtatja. Sorozatokban és showműsorokban szerepel. A legkörülrajongottabb hazai magyar ajkú színészünk.
Mi, emberek evolúciósan úgy vagyunk kódolva, hogy felnézzünk társadalmunk sikeres tagjaira, csodálattal szemléljük a tehetségüket és kivételességüket. Csakhogy néhány történelmi példát említsek: az ókorban az olyan neves hadvezérek és uralkodók személyét övezte kultusz, mint Julius Caesar vagy Nagy Sándor, de az antik olimpiák bajnokai is köztiszteletben álltak. A reneszánsz, illetve a barokk korban már inkább a művészekre, a tudósokra és az írókra terelődött a figyelem: Leonardo da Vinci vagy Shakespeare ugyancsak koruk sztárjai voltak. De a klasszicizmus és a romantika nagy zeneszerzőit – Mozartot, Lisztet, Beethovent – sem szabad kihagyni a felsorolásból, akik rajongók millióit vonzották magukhoz egészen a 18. századtól.
A lisztománia kifejezés Heinrich Heine német író tollából származik, így nevezzük azt a túlzott, hisztérikus rajongói önkívületet, amely Liszt Ferenc köré összpontosult. Kár lenne tehát azt gondolni, hogy a hírességimádat és a celebkultusz korunk sajátja; ugyanakkor tény, hogy a médiának köszönhetően ma jóval nagyobb dózisban juthatunk információkhoz a favoritunkról. Sőt: míg évekkel ezelőtt hosszas levelezés árán szerezhettünk meg egy-egy autogramot, ma már arra is van lehetőség, hogy online kapcsolatot tartsunk a hírességgel.
Mi alapján dől el, hogy kikért rajongunk?
Evidens, hogy elsősorban azokhoz a sztárokhoz vonzódunk, akik a saját érdeklődési körünkön belül – például kedvenc zenei műfajunkban – alkottak nagyot. Persze, a híresség külseje és belső tulajdonságai (már amit ebből mi távoli szemlélőkként le tudunk szűrni) szintén fontosak, illetve abba a világba is „beleszerethetünk”, amit a kedvencünk testesít meg számunkra. S még csak az sem kell, hogy rajongásunk tárgya valós személy legyen! Itt példálózhatnék újfent Harry Potterrel, de egy fokkal talán izgalmasabb, mikor a rajongók a 90-es években gyűjtést rendeztek egy vak telenovella-főszereplő, Esmeralda szemműtétjére. További érdekesség, hogy a rajongást a közvélemény gyakran a nőkhöz kapcsolja, pedig egyetlen kutatás sem született, ami alátámasztaná, hogy több a női rajongó. A jelenség mindkét nemnél egyaránt előfordul: csak mivel a nők neveltetésük okán nyíltabban beszélnek az érzéseikről, „látványosabban” tudnak rajongani.
Lana del Reytől Fodor Ákosig!
Nem véletlen, hogy a rajongás legfontosabb szerepe öndefiniálásunk időszakában, azaz tinédzserkorban van. Kamaszként ugyanis – a szüleinkről épphogy leválva – nem egyszer kedvenc előadóink, sportolóink mutatnak irányt ama tekintetben, hogy milyen felnőttek szeretnénk lenni (vagy épp milyen tulajdonságokat tartunk értékesnek). A szakértők szerint nem csupán serdülőként, de felnőttként is érdemes megfigyelni, kikért rajongunk, utóbbi ugyanis sokat elárul arról, hogy mely vonások fontosak számunkra más emberekben – például mi alapján választunk magunknak párt. Íme, néhány olvasói idol:
„Lana del Rey zenéin nőttem fel, sőt: számomra ő a nagybetűs nő!” – kezdi Edina (24). – Sose felejtem el: épp Horvátországban nyaraltunk, s nekem iszonyú nagy szerelmi bánatom volt egy fiú miatt, akinek ma már a nevét sem tudom. Ültem egy sziklán, a hullámok a szirtet csapkodták, és én körbe-körbe hallgattam Lana Summertime sadness (Nyári szomorúság) című számát. Igazi tinis, „úgy fáj az élet, hogy mindjárt belehalok”-pillanat volt! Összességében viszont ez a melankolikus, szenvedélyes hangzásvilág segített átvészelni a lázadó korszakom.”
Az erotomán rajongó abban ringatja magát, hogy kedvenc énekesével vagy színészével romantikus kapcsolatban áll. Azt gondolja, hogy a dalok hozzá szólnak, az énekes ezeken keresztül vall neki szerelmet. Az ilyen ember a valóságban nem tud kapcsolatot kialakítani vagy fenntartani, s azáltal, hogy egy sztár megszállottjává válik, valójában saját magát akarja felnagyítani, fontosnak feltüntetni. Azt gondolja, hogy így neki is jut egy morzsa a hírnévből...
Anikó (33) pedig annak idején azért kezdett verseket írni, mert a gimis magyartanára megismertette vele Fodor Ákos költőt. „Mindig is szerettem az irodalmat. Magyartanárunk az egyik órára behozott egy Fodor Ákos-kötetet, s engem az első pillanattól kezdve lenyűgöztek a haikuk*. Sose hittem volna, hogy pár sorba ennyi érzés, ennyi élettapasztalat beleférhet! Végül én is írni kezdtem.” (*A haiku Japánból származik. Három sorból álló versforma, s nem feltétlenül rímel. Fodor Ákos egyik haikuja: Minden megérint. / – Úgy látszik: sose nő be / a szívem lágya.)
A mindig szoknyában és tűsarkúban tipegő Csengéből (29) pedig ma senki nem nézné ki, hogy egykor emo volt, holott – elmondása szerint – egyszer még az iskolából is hazaküldték vad öltözete miatt. „Az igazgatónő nem igazán díjazta a füstös szem plusz szegecses öv kombót!” – meséli nevetve. „Tizennégy évesen a Tokio Hotel az életemet jelentette: a falamon nem volt üres felület, minden négyzetcentiméter a posztereikkel volt tele. Olyan voltam, mint egy kis vadember, de a szüleim tök jól kezelték a helyzetet. Még a banda pesti koncertjére is elvittek – ami visszatekintve hihetetlenül jó fej dolog volt.”
40 pluszos Pókember
Hogy mit adhat még a rajongás a fiataloknak (s persze az idősebbeknek)? Közösséget. Gondoljunk csak a sporteseményekre és a fátyolos szemű szurkolókra. Számomra az egyik legmeglepőbb élmény a Comic Con (képregényes) fesztivál volt, melyre az egyik ismerősömet kísértem el néhány éve. Ott szembesültem először azzal, hogy a képregény-univerzumnak mekkora rajongótábora van! Ezreket – köztük aktatáskás üzletembereket – láttam apró mesefigurákért alkudozni, sőt sokan Hulknak vagy Pókembernek beöltözve árulták játékaikat.
A rajongás tehát gyakran a tinikorunk elmúltával is megmarad, a kamaszkori intenzív érzéseink viszont – jó esetben – felnőttkorunkra lecsillapodnak. Persze ugyanúgy eljárunk majd kedvenc csapatunk mérkőzésére, ott csápolunk az arénakoncerteken az első sorban, azzal a különbséggel, hogy tudni fogjuk: a rajongásnak helye van és ideje. Azaz nem fog az agyunk 0-24-ben a kedvencünkön pörögni; nem fogjuk az életünket a fellépései köré szervezni, sőt érezzük, hol húzódik a határ a racionális és az irracionális között. Ha az inga valami oknál fogva kileng, ott bizony gond van, s a problémát nem szabad a szőnyeg alá söpörni.
Az ember általában zenészekért rajong vagy énekesekért, színészekért. Nem új jelenségről van szó, a régi korok embere is rajongott. Hisz mi is az a lisztománia? Így nevezik azt az önkívületet, ami Liszt Ferenc köré összpontosult. Rajongói olyan szenvedéllyel szerették a zongoravirtuózt, hogy hajszálait talizmánként gyűjtötték, egyesek pedig úgy hajlongtak és imádkoztak előtte, mint Isten előtt.
Szeretlek, Jackson!
„A húgom szerelmes volt Michael Jackson-ba” – mondja egy mély levegővétel kíséretében Vera (44). „Először azt hittük, ártatlan rajongásról van szó, de egy idő után Móni minden gondolata Jackson körül forgott. Bármiről is beszélgettünk, néhány perccel később már az énekes volt a téma, ráadásul – hiába járt már a húszas évei közepén – ismerkedni sem volt hajlandó férfiakkal. Egyszer összeveszett a kollégájával, amiért az Jacksont Dzsekó-nak szólította: az énekes köztudottan utálta ezt a becenevet. Mikor aztán Jackson 2009-ben meghalt, Móni teljesen összeomlott. Úgy gyászolta, mintha a tulajdon szerelmét veszítette volna el. Végül az egész család összefogott, és sikerült kirángatni őt ebből a gödörből, de több mint tíz év elteltével is azt mondom: pokoli volt...”
Azt a fajta plátói rajongást, amikor valaki a kölcsönösség igénye nélkül ápol egyoldalú viszonyt egy hírességgel, paraszociális kapcsolatnak nevezi a szakirodalom. Ez a jelenség az esetek többségében nem pszichotikus, azaz az érintett nem veszíti el teljesen a kapcsolatát a valósággal; bár előfordulhatnak szélsőséges példák (lásd Móni történetét). Ugyanakkor ha észrevesszük, hogy valaki a kedvence miatt teljesen eltávolodik a valóságtól, fontos, hogy segítő kezet nyújtsunk neki.
Mennyit ér egy sztárélet?
Sokan emlékezhetnek még az amerikai színésznő és modell, Rebecca Schaeffer tragikus esetére. A 21 éves korában elhunyt dívát az egyik rajongója, Robert John Bardo éveken át megszállottan követte, minden követ megmozgatott azért, hogy találkozhasson Rebeccával. Bardo úgy vélte, hogy őt és a lányt mély érzelmi szálak fűzik össze, kvázi szerelmi kapcsolatban állnak egymással. 1989. július 18-án végül belopózott Rebecca lakásába, és hidegvérrel lelőtte a lányt. „Az, akit önkívület és víziók kísértenek, aki az álmokat valóságnak érzi, rajongó. Az, aki az őrületét gyilkolással táplálja, az fanatikus” – írta Voltaire, a nagy francia író.
Hogy miből táplálkozott Bardo fanatizmusa? Létezik egy ritka pszichiátriai kórkép, a Clérambault-szindróma, mikoris a betegnek meggyőződése, hogy egy másik személy – általában híresség – szerelmes belé. (Az erotománia jelenségét Gaëtan Gatian de Clérambault francia pszichiáter jegyezte le a 20. század elején.) A betegségben szenvedő úgy véli (persze tévesen), hogy kiszemeltje jeleket, utalásokat, titkos üzeneteket küld neki, és hogy körülöttük minden az ő közös boldogulásukat szolgálja.
Az erotomán betegek teljességgel elutasítják azt a gondolatot, hogy ők képzelődnének. Állapotuk éppen ezért szakorvosi – pszichiátriai – ellátást igényel.
A Clérambault-szindróma mellett más pszichológiai zavarok is sarkallhatják súlyos tettekre a rajongókat. John Lennon, a legendás The Beatles zenekar alapítója olyan zenészcsillag volt, akinek a fénye egy őrült, hírnévre áhítozó fanatikus miatt hunyt ki. Tragédiája legyen intő példa, hogy a mentális betegségeket nem szabad félvállról venni.
Kutatások alapján a visszafogott rajongói érdeklődés akár boldogsággal is járhat, míg a megszállott rajongás következménye sokszor a szorongás és a magány – írják a szakértők. A rajongásnak lehet jó oldala is: például egyik kolléganőnk anno annyira lelkesedett Alain Delonért, hogy megtanult miatta franciául; egy másik ismerősünket pedig az Omega frontemberéért való rajongás húzta ki a pokolból, mikor meghalt az édesapja. A valóságból átlépett egy nem valóságos világba, ahol még a tragédia is más értelmet nyert: felfokozott állapotában a rajongói érzések segítették és vigasztalták, hogy talpon tudjon maradni. Baj akkor van, mikor a programot továbbvisszük, s később sem tudjuk a helyükön kezelni az élet ilyen-olyan dolgait. Végszóként legfontosabb az lehet, hogy a rajongásban is – mint mindenben – nem árt az arany középútra törekedni.
Egyszóval: Harry Potter, David Beckham, de még a Csacska angyal is, mindannyian hozzám tettek. Jó volt értük lelkesedni, kicsit a világukba temetkezni – s jó néha a valóságtól elrugaszkodni most is. Ám nem árt magunkat néha emlékeztetni, hogy nem a való világban járunk.
