A fiatalok az öregeket úgy képzelik el, hogy a kertben szöszmötölnek, közben szakállas slágereket hallgatnak – és reménytelenül magányosak. Na, de! A mai szépkorúak már a Beatlesen nőttek fel, sokan közülük igazi agytrösztök, komoly cégeket vezetnek – és egyáltalán nem készülnek nyugdíjba menni. Milyenek a mai hatvanasok és hetvenesek?
„Várj, hozom az AirPodsot, hogy beszéd közben kicsit járkálhassak – mondja Ilonka néni, mikor felhívom egy hosszabb csevejre. A „szenior” skatulyába sorolt Ilonka nem szereti a felcímkézést. – Nem vagyok én öreg! Inkább azt mondom, hogy érett korba léptem, hiszen azok az emberek, akik a fejükkel dolgoznak, sose mennek nyugdíjba. Én meg szeretem használni a fejemet.
(© Julio Fernández Larraz)
Ilonka néni ötvenévesen beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra, hogy megértse az angol filmeket, s mikor Horvátországban volt telepített idegenvezető, mellesleg megtanult horvátul is. Télen pedig külföldieket tanított szlovákra (Pozsonyban lakott, úgyhogy egymásnak adták a címét az expatok). Később szépirodalmat és minden mást fordított, de még ezzel sem volt elégedett. Egész életében érdekelte a pszichológia, és amikor véletlenül elvetődött egy coachképző-tanfolyamra, hirtelen megvilágosodott: mindig ilyen munkáról álmodott, végre igazán segíthet az embereken. Több ilyen kurzust elvégzett, plusz a Szent Erzsébet Főiskolát, s ma az életükben megrekedt embereket próbálja kivezetni a kátyúból.
– Végre azt csinálhatom, amit mindig is szerettem volna! – mondja Ilonka néni, aki a statisztika szerint a „szenior” kategóriába tartozik.
A szenior megnevezés kétarcú – mondják a pszichológusok. Természetesen jó, hogy az öregek kedvezményt kaptak a tömegközlekedési eszközökön. Csakhogy az »öreg« kifejezés minden szövegkörnyezetben más jelentést kap.
Nem vagyunk egyformák!
Mosolygunk magunkban, amikor egy huszonöt éves youtuber arra panaszkodik, hogy megöregedett, mert elhúznak mellette a fiatalok... Persze, ez nem igaz, csak az ő szemellenzős kritériumai szerint. Ahogy az is ellentmond a józan észnek, mikor a hatvanöt éves embereket betolják az »öreg« kategóriába, hisz ez többé-kevésbé azt sugallja, hogy vége az aktív éveiknek. Holott ma sok hatvanas még nagyvállalatokat igazgat, és rengeteg, de rengeteg tapasztalattal bír, ami a világnak a javára válik.
Anna hasonló véleményen van: ezért nemrégiben egy szenior apartmanházban vállalt munkát, ahol ma már ő az igazgató. Anna eredetileg német nyelvet tanított, de nagy fordulatot vett az élete, amikor kiment Ausztriába egy bénulásos beteget ápolni (fel szerette volna kicsit turbózni a bankszámláját és az életszínvonalát).
– Ausztriában megtanultam, hogy az idősek gondozása másképp is történhet, mint ahogy nálunk történik – mondja. – Életet kell adni az éveknek! Persze, nem minden idős ember egyforma, van, aki nem akar már dolgozni – de azok az emberek általában a fiatal éveikben sem a serénységükről voltak híresek. Minden ember más; de a koralapú megkülönböztetés akkor sem nyerő. Persze, tudom, hogy sok idős panaszkodik az egyedüllétre, mégsem szeretne öregotthonba költözni. Már a gondolatától is retteg, hisz már maga a kifejezés is kirekesztést sugall: „Te más vagy, öreg, téged ezért külön helyre kell bezárni!” Külföldön azt láttam, hogy az idősek számára apartmanházakat létesítenek, amelyek közösségi létesítményként működnek. Itt lakni biztonságos, a lakók az igényeik szerint szolgáltatásokat rendelhetnek, részt vehetnek különféle rendezvényeken. Belgiumban például az idősek 70 százaléka ilyen apartmanházakban él, ahol méltó módon gondoskodnak róluk. Ezt az egyik barátnőmtől hallottam, akinek a lánya oda ment férjhez.
A mai hetvenévesek negyvenéves koruktól kezdve utazgattak. Megszokták azt, hogy dolgoznak, és a pénzükért tisztességes szolgáltatásokat kapnak. Mindennapos részükről a kérdés, hogy van-e a házban wifi, és örülnek, hogy van egy jó éttermük, és választhatnak a menüből. Ma már vannak olyan apartmanházak – cseh szomszédainknál, például Liberecben nyílt hasonló –, amelyekben olyanok is laknak, akik még dolgoznak, és innen járnak munkába. Miért választják az apartmanházat a produktív korban levő emberek? A válasz egyszerű. Nem akarnak egyedül lenni. Gyakran olyanok is beköltöznek, akiknek meghalt a házastársuk, a gyerekeik messze élnek, és örülnek, hogy itt egy élő és lélegző közösség részei lehetnek.
A libereci otthonban nagy sikert aratnak az évenként megrendezett divatbemutatók, amelyeket maguk az itt lakók szerveznek. A férfiak – a lakók egyharmada férfi – pedig klubba járnak, ahol kártyáznak és szivaroznak. A nemek közötti aránytalanság abból adódik, hogy Csehországban – mint a többi európai országban – a férfiak előbb halnak meg, mint a nők. Ez azt is jelenti, hogy inkább az asszonyok maradnak özvegyek. Az apartmanházban lakók között ismeretségek, sőt, szerelmek is születnek... Mint írtuk fentebb: az itt élők évei életet kapnak.
Egyharmad szenior
Ma a lakosság egyötöde idősebb 65 évnél – lassan ez 30 százalék lesz. Még érdekesebb adat, hogy egy évtized múlva már a 60–64 évesek csoportja lesz a legnépesebb. Milyen lesz az a társadalom, ahol az idősek száma meghaladja a produktív korú lakosságét?
Ugyanis a mai európai országokban – s ez Szlovákiára is érvényes – a társadalom szélsőségesen ageista. Egyszóval: lekezeli az öregeket.
A felmérések szerint az életkor szerinti diszkriminációban évek óta az első három helyen osztozik Szlovákia, Csehország és Magyarország. És nemcsak az időseket sújtja a hátrányos megkülönböztetés, hanem a népességspektrum ellentétes oldalán levőket – vagyis az iskolából éppen kikerülő fiatalokat is. Bennük például senki sem bízik, s ők maguk sem érzik, hogy elég felkészültek lennének az élet nagy kihívásaira és feladataira (talán azért is a legnépszerűbb szakma köreikben az influenszerszakma).
Az időseknek mind a közéletben, mind otthon méltatlan bánásmódot kell elszenvedniük. De el kell mondanunk azt is, hogy az 50 és 60 év közöttiek is hasonló gondokkal küszködnek. Azt is mondhatnánk, hogy ez már a pokol előszobája... Ezek az emberek lassan már az idős kategóriába sodródnak, pedig ők még nem érzik öregnek magukat. A társadalom viszont már annak tartja őket. Lesz ebből kiút?
Az egyedüllét réme
Magány? Nem egészen. A vizsgálatok szerint a nyugdíjasoknak mindössze 5%-a érzi magányosnak magát. Egyharmaduk néha. Sok ez – vagy kevés? A legfontosabb az, hogy ne terjesszük azt a közhelyet, hogy a nyugdíjasok szomorú, magányos emberek. Egy hazai felmérésben a kérdésre, hogy melyik szerepet tartják a legfontosabbnak jelenlegi életükben, az 50 és 70 év közötti emberek zöme azt válaszolta, hogy a barát és a barátnő szerepét. S csak ez után következett az anya- és apaszerep, valamint a nagymamaság és nagypapaság. A ma idősek tehát nem vállalják a gyerekpesztrálást mint életfeladatot – ők még élni, utazni, nevetni szeretnének.
(© Sam Kalda)
Tulajdonképpen nehéz, sőt kontraproduktív kutatni azt, hogy miben különböznek egymástól az idősebb emberek és a fiatalabb évjáratok. A szükségleteink egyformák. Mindannyiunknak szüksége van elismerésre, méltóságteljes bánásmódra és társas kapcsolatokra. Csak az idősebbek nehezebben kapják meg mindezt, mert ritkábbak a szociális kapcsolódásaik. Én például az üzletben mindig igyekszem szóba elegyedni a mellettem állókkal. A buszon, a vonaton is (vonattal járok be a szerkesztőségbe). Az idős emberek azért magányosak, mert nem akarjuk őket észrevenni. Pedig nagy szükségük volna rá. Ahogy arra is, hogy szeressük őket!
Erre jöhet az ellenvetés, hogy hiszen vannak gyerekeik, unokáik, akik törődnek velük. Vannak, de lehet, hogy épp messze laknak, tele vannak gondokkal, kisgyerekekről gondoskodnak – és az is lehet, hogy nincs jó kapcsolat az idős szülő és a gyerekei között. Egyszóval: a család nem azonos a baráti körrel. Ezért fontos ápolni a baráti kapcsolatokat. Az lenne az ideális, ha különböző korú barátaink lennének. Életünk folyamán általában velünk egykorúakkal töltjük a napjainkat: egyidősekkel járunk óvodába, iskolába, általában velünk egykorúak a munkatársaink is. És ez nem jó...
Az élet ennél sokkal színesebb szőnyegnek van megszőve! Régen többgenerációs családok voltak, az idősek együtt éltek a fiatalokkal, a gyerekek rengeteg mentalitással ismerkedtek meg. Mára ez a lánc megszakadt, a fiatalok világa egysíkú lett.
Háy János író írja, hogy az időseket a mai világ egy szürke zónába taszította, mondván, nem számítanak kompetensnek a mai modern világban. (Hisz nem tudnak olyan jól bánni a számítógéppel, a sok modern kütyüvel, ezért tehetetlennek és lehetetlennek állítják be őket.) Valóban csak ezen múlik a boldogságunk?
Tekintsünk előre!
– Fiatal emberek vesznek körül – mondja Ilonka néni. – A velem egykorúakkal már nemigen beszélek a munkámról, velük inkább az élet nagy kérdéseit vitatom meg. Minden idős ember bölcs ember, legalábbis az én barátaim ilyenek. Egyedül élek, rég különváltunk a párommal, neki lett egy fiatalabb társa. Szerintem amúgy sem tudná elviselni, hogy ilyen nyüzsi életet élek, mert egy komótos pasi lett belőle, a mostani felesége meg hozzáöregedett. A nálam idősebb férfiak mind kényelmesek, ezért már nem ismerkedem. Nem akarok én már senkit kiszolgálni! – mondja nevetve. – Nemrég volt egy különös élményem. Véletlenül összefutottam egy régi szomszéddal, többször voltunk velük nyaralni. Laci egész idő alatt arról beszélt, milyen szép évek voltak azok, mi mindent láttunk és megéltünk. És most mindennek vége! Én is szerettem azokat az éveket, de inkább előrenézek, nem hátra. Szép volt, jó volt, de most is szép és kegyes hozzám az élet...
Ez a szemlélet illusztrálja a legjobban, amit végszónak szánunk. Van egy mondás, miszerint aki ötvenévesen harmincnak érzi magát, az elveszített húsz évet az életéből. Mert az öregség sok hasznos dologra megtanít bennünket.
– Például jobban tudunk kicsinységeknek is örülni, s főképp annak, hogy élünk, s itt vagyunk – mondja Ilonka. – Az öregség megtanít örülni az életnek, a sok rossz ellenére is, ami most a világban van. Egy idős ember tudja, hogy mindig volt valahogy, hisz még a háborút is túlélték a szüleik...
