Miután kirepültek a gyerekeink, családunk kutyáját – a jótét lélek, a „bocs, hogy élek” beagle-nket –, Dantebubut előléptettem szőrös kutyagyerekké. Tudtam, hogy kompenzálok ezerrel, de ellene tenni nem tudtam.
Voltak napok, hetek, később hónapok, évek, mikor csak kettesben ültünk itthon, és vártuk, hogy vagy a gyerekek, vagy a hajóskapitány férjem végre bekopogtasson. Mégsem éreztem soha, egy pillanatra sem magányosnak magam, mert Dante mindig hazavárt, és ha éjszakába nyúlóan pötyögtem a billentyűkön, ő éjszakába nyúlóan ott szuszogott mellettem.
Jankovic Nóra
Az idő azonban kíméletlen, ahogy öregszik, úgy öregszünk mi is. Fájdalmasan gyorsan elteltek az évek – és Dantebububól kicsit sánta, kicsit vaksi és nagyon süket, zsémbes-morcos Dante úr lett. Már nem szalad elénk a papucsunkkal, mert sokszor nem is hallja, hogy hazaérünk. Néha órákig elszundikál, bevackolja magát saját hangtalan világába, vagy csak néz maga elé, merengve a múlton és a jövőn.
Miután jobban kivizsgáltattam, mint a NASA az űrhajósjelölteket, és megbizonyosodtam róla, hogy (azon kívül, hogy tizenkét éves) semmi komoly baja nincs, elhatároztam: hozok mellé egy másik kutyát. Talán az majd feldobja a hangulatát. Törzskönyvezettet nem akartam, fajtatiszta jellegűt szintén nem, mert meggyőződésem, hogy a szaporítást be kellene tiltani, és nem támogatni. Miért vásárolnék, ha százezer kutya sínylődik a menhelyeken?!
Fekete, csúnya kan kutyust kerestem, akinek kevés az esélye az örökbefogadásra, de nagy arra, hogy mi szeressük. Pár hónapnyi keresgélés és jó pár ímélváltás után januárban aztán megérkezett hozzánk az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől a négy és fél hónapos Szitár.
Az első este, mikor fél tizenegykor még mókusként ugrált rajtunk, paplan alá dugott fejemben megfogant a sanda gyanú, miszerint a következő pár hónapunk nem lesz egy sétagalopp.
Szitár, a dervis
A gyanú bizonyossággá vált, mikor kiderült, hogy Szitár vízerőműként működik. Napi hat séta mellett ugyanis tizenkétszer pisilt be (húgyúti fertőzése volt), plusz lakberendezési hajlamokkal áldották meg az égiek (lakásátalakítást és bontási munkálatokat éjszakai műszakban is vállalt). Pórázon a dervisek táncát járta, a szeparációs szorongástól pedig úgy vonított, hogy a lakótelep másik végében is hallani lehetett: a félórás séta alatt képes volt negyven percig csaholni. Miközben mi a pórázban botladozunk, amit terelés címszó alatt ránk tekert, ő csak nézett ránk csillogó szemekkel, büszkén és örömmel, hogy lám, neki most már mi vagyunk a gazdijai. A családja.
Hát innen szép nyerni! Gondoltam még akkor is, amikor a mosóporillatú nyirkos kanapén aludtam, mert az gyorsabban száradt, mint az ágyunk, amibe Törpördög belecsurizott. Márciusban a lezárások alatt, amikor mindenki fegyelmezetten ült otthonában, mi többet voltunk kint, mint bent. Az utolsó sétánk éjfél körülre esett, amikor már útjukra indultak a sünik, melyeket Szitárkánk, aki amúgy labdával ébred és labdával fekszik, lelkesen kergetett (volna) a sötét éjszakában.
Szóval felforgatta az életünket és szétrágta a lakásunkat – haragudni mégsem tudtunk rá, mert tengernyi szeretet és életöröm van benne.
Inkább csak nevelgetjük őt, ő meg tanít minket. Az elmúlt hónapokban, miközben a vírus miatt lassan szétesett az életünk, és egzisztenciálisan padlóra kerültünk, Szitártól tanultuk azt, amit valamikor régen még tudtunk, de mára elfelejtettünk.
Azt, hogy mennyi szépség van körülöttünk, és ne csak nézzünk, de lássunk is, mert eső után jön a szivárvány. És amikor egyszer „büntiből” egy rövid időre kizártam az előszobába, nem ugatott, nem szomorkodott, hanem békésen rágcsálta az edzőcipőmet. Vagyis megmutatta, hogyha valaki bízik a helyzet átmenetiségében és abban, hogy élete egyszer majd visszatér a régi kerékvágásba, akkor a nehéz helyzetben sem fog padlót. Szitár Törpördögöt mi fogadtuk örökbe, de ő mentett meg minket.
