Én vagyok a koronavírus első szlovákiai áldozata. Ebben teljesen biztos vagyok, különösen, ha a tükörbe nézek. Engem ugyanis mindjárt a rendkívüli helyzet első napján fodrász-katasztrófa ért.
Március 14-én, szombat reggel azzal a biztos tudattal ébredtem, hogy egy óra múlva már a fodrásznál leszek, és délre végre normális fejjel mászkálhatok. Addigra már kidühöngtem magam azon, hogy fuccs a 15-ei budapesti koncerteknek, mert lefújták az összeset. Ráadásul péntek délután váratlanul lezárták a határokat is. Dermedten néztem a szlovák rendőrség élő adásait: ilyenre nem volt példa a kommunizmus óta!
Én elhiszem, hogy péntek 13, de amúgy miért most? Nem várhattak volna ezzel hétfőig??? Tudják ezek, mit okoztak? A barátnőmmel hetek óta terveztük azt a baráti összejövetelt, ahol is teljesen véletlenül szándékosan összefuthatok Balázzsal. Ma délután utaztam volna Pestre – frissen festett, ékes hajkoronával. (Amin persze még csak véletlenül se látszódik, hogy épp fodrásznál jártam.) Most már mindegy, újabb hetek telhetnek el, mire ismét összejöhet egy ilyen „teljesen véletlen”. Úgy látszik, a koronavírus keresztülhúzta a számításaimat. Ilyen a sors. De legalább a hajam jó lesz, gondoltam magamban.
És akkor megcsörrent a telefon. Kinek sürgős szombat reggel fél nyolckor? A fodrásznő. Tegnap este tudta meg, hogy be kell zárnia… Két hétre… (Mi van??? Ezt nem hiszem el!) Sajnálja, ne haragudjak, de nem tehet mást. És letette a telefont.
Megvan! A Marika néni! A Mama barátnője. Vagy ötven éve fodrász, hozzá jár az összes hatvan pluszos. Oké, frizurát nem kérek, na de csak be tudja festeni a kinőtt részt...
Döbbentem ültem az ágy szélén. Tekintetem lassan a szemben lévő tükörre tévedt, és megláttam benne magam, szerencsétlenül, pizsamában, a fejemen szénaboglyával. Január óta nem jutottam el fodrászhoz. Középen jócskán kinőve (horribile dictu: ősz hajszálak is keverednek a barna alapszín közé!!!), a szép szőke melír kifakulva, a fazonból semmi se maradt. Nem. Nem megyek ki így az utcára! Az én munkahelyem nem állt le, lesül a bőr a képemről, ha valaki betéved! Két hetet semmi esetre se bírok már ki.
Most mit csináljak? Magamnak nem merem befesteni, mert anno lánykoromban sikerült égővörösre változtatni a barna hajfestékkel. Bolondos főiskolásként megengedhettem magamnak ezt a luxust. De érett nőként saját haj festését nem vállalom! Kérjem meg a lányom egyik barátnőjét, aki fodrásznőnek tanul? Á, Nem! Az én hajam makrancos, össze-vissza göndörödik, jobb lesz ezt valami tapasztalt emberre bízni.
Megvan! A Marika néni! A Mama barátnője. Vagy ötven éve fodrász, hozzá jár az összes hatvan pluszos. Oké, frizurát nem kérek, na de csak be tudja festeni a kinőtt részt, hogy legalább arra a két hétre viszonylag normálisan lépjek ki az utcára.
Marika néni semmit se tudott a tegnap délutáni rendeletről. A házában kialakított szalonban, mint mindig, most is ott ültek az idős hölgyek, akik tényleg megújulva, csinosan jönnek ki tőle. És ami a fő: nem kell hozzá előre bejelentkezni. Pikk-pakk, sorra is kerülök.
Előre közli velem: melírt nem szokott készíteni… Hát jó… Mutatja, milyen festékei vannak. Nem értek hozzá, az én fodrásznőm kikeveri a színt. Látom, ez itt nem fog menni, úgyhogy úgy döntök, megbízok a drogériában kapható színekben. A festékes dobozon látható haj egész jól néz ki, olyan nagy eltérés csak nem lehet. Azért azt elmagyarázom Marika néninek, ne legyek túl szőke, mert az sápaszt, és vigyázni kell, mert az én hajamon a szín sokszor sárgára, sőt, vörösesre vált.
Már amikor rám keni a hajfestéket, kezd gyanús lenni a dolog. A festék csípi a fejbőrőmet. Mondom, mi a helyzet, mire elmesélte, hogy örüljek neki, hogy csak ennyire. Mert amikor még a hatvanas években ő fodrásznő lett, úgy csípte a szőkítő a fejbőrt, hogy hideg búra alá ültek, hogy el tudják viselni. Aha...
Közben Marika néni nyír. Egy nyisszantás itt, két nyisszantás ott, a kilencvenes években menő borotvás fésű csitt-csatt amott.
Végre lekerült a hajfesték a hajamról. „Marika néni, hogy fogok én kinézni?” – nyögöm halkan – ugyanis messze nem ezt akartam. De jó, várjuk meg, míg megszárad, hátha nem lesz olyan borzasztó. Közben Marika néni nyír. Egy nyisszantás itt, két nyisszantás ott, a kilencvenes években menő borotvás fésű csitt-csatt amott. Én a fodrászszékhez szegezve rémülten figyelem az eseményeket, aztán szólok, hogy így már jó lesz… Nem kell jobban!
A szárításhoz érünk. A hajkefével kifelé sodorja a tincseket. Mondom neki, hogy az úgy nem lesz jó... Jött is a gyors válasz: az egyik felét úgy hagyja, a másikat meg befelé göndöríti, az úgy nagyon menő! Közben körvonalazódik a hajszín is… Istenem! SÁRGA! De csak a tövénél! Az előzőleg festett rész más árnyalatú, ráadásul itt-ott világosabb tincsek keverednek az összképbe az előző melír miatt. Elborzadva nézem az alkotást, ami ugye az új imidzsem.
Végül már nem szólok semmit – a Mama barátnője. Csak annyit szeretnék, hogy vége legyen. Valahogy szárítsa meg, aztán otthon kikombinálok valamit. Veszek valami hajfestő szprét, majd kitalálom. Útban hazafelé be akarok térni egy drogériába, de persze minden zárva. Már a könnyeimmel küzdök.
Otthon kinyitom az ajtót, belépek a konyhába. A család tagjai rám néznek – döbbent csend. „Anya, te, hogy nézel ki? Esküszöm, olyan a frizurád, mint a hetvenéves Babi néninek!” Kitör belőlük a röhögés, úgy rázza őket, hogy majd leesnek a székről. Szaladok a tükörhöz: Tényleg! Pont, mint a Babi néni, a Mama másik barátnője! Kész, vége, nem bírom tovább! Engem is elkap a nevetés, hogy aztán a következő pillanatban elbőgjem magam. Istenem, kész szerencse, hogy a határok zárva, a koncertek lefújva, mert ha így kellett volna találkoznom Balázzsal, akkor az fejvesztve elszalad előlem!
A hajamat másnapra megoldottam. Szereztem egy hajfestő szprét, és átfújtam a formáját. Mindenestre bárhogy legyen, én lettem a koronavírus első női áldozata, efelől semmi kétség.
Egy nő
Kapcsolódó írásunk: Mi lesz velünk, csajok?
