Egy műsor. A Jaffás és a Kofolás. Beszélgetnek. Aki belehallgat, nem fogja eltekerni a keresőgombot. Mert olyan frappánsak. Érdekesek. Lazák. Mert mirólunk beszélgetnek a Pátria rádióban, minden SZOMBATON FÉL KETTŐTŐL. Egy nő és egy férfi.

Hogy jött a Jaffás és a Kofolás ötlete? – kérdezzük Hizsnyai Tóth Ildikótól.

– Egy interjú után megkritizáltam egy nyelvi összevisszaságot. A Pátria Rádió szakmai tanácsadója, Kerényi György ezt meghallotta, és megkért, hogy pár pontban foglaljam össze, mit csinálnék másként. A végén rájött, hogy ebből akár műsort is lehetne kreálni. És lőn!

– Kerényivel komoly témáról beszélgetnek – könnyed stílusban...

– A mindennapjainkban sokszor felmerülnek nyelvi kérdések. A saját közegünkben nap mint nap a szlovák többséggel érintkezünk. Másrészt szívesen utazunk Magyarországra, ahol gyakran érnek minket nyelvi rácsodálkozások. Ezért is örökzöld a téma. Kerényi György nem hitte el, hogy ebben egész éves műsortartalom van. Már most látjuk, hiszen előre dolgozunk, hogy nem fogunk beleférni a 39 részbe. Ami érdekesség, hogy itt nem egy megmondó ember van, hanem két ember beszélget, akik ráadásul nem is nyelvészek. Én magunkat nyelvmunkásoknak hívom. A Jaffás kollégának 25 éves múltja van a médiában, én pedig műfordítóként és tanárként dolgozom. A stúdióba bevisszük a forgatókönyvet, amelynek címe, témája és bejátszásai vannak. Ám fontos a spontaneitás, ezért csak locsogunk. Az egymás közötti beszélgetések nincsenek megírva.

– Miért pont ezt a címet adták a műsornak?

– Mivel szeretnénk szókimondóak lenni, kitaláltunk egy szerepet. A Jaffás volt a tuti, ami első hallásra bejött Kerényi Györgynek. Én végül a Jaffa üdítőre asszociálva lettem a Kofolás. Egyébként mi előtte nem ismertük egymást. Míg a kolléga profi a rádiózásban, az én hangom előadótermekhez szokott. Sokáig tanultam, hogyan kell mikrofonba beszélni, és az is probléma nálam, hogy hosszan fejtem ki a mondandómat. A Jaffás pedig hozza a híradós műfajt: tömören fogalmaz, és befejezi a mondatait. A műsorban igazából nyelvi ismeretterjesztésre vállalkoztunk. Mert sok minden nem kerül bele a tankönyvekbe, amit a nyelvtudomány már ismer. Én azt tartom, hogy sokszor csak kárt teszünk a javítgatással, hogy „csúnyán beszélsz”. Ha valakinek bizonytalan az anyanyelve, az könnyebben elveszíti az identitását. A szlovák nyelvet könyvből tanuljuk, és az irodalmi nyelvet sajátítjuk el. Ha valaki jól beszéli a szlovákot, és bizonytalan az anyanyelvében, akkor elvesztheti a kötődéseit. Egy kisebbségi mindig sérülékenyebb. Mi a műsorban nem az igazságot keressük, inkább a nyelvünket reklámozzuk. Én sokszor hiába értek egyet a Jaffás kollégával, képviselnem kell a szlovákiai magyarságot is, és neki fordítva.

– Milyen visszajelzések érkeznek a hallgatóktól? 

– Nagyon sok szakmai visszajelzést kapunk. Hazai és magyarországi nyelvészek is hallgatják, és beviszik az egyetemi óráikra a hanganyagot.

– Hogy tudta megszólítani a szórványban élőket?

– Szerencsém volt, mert van egy ismerősöm, még a nyelvtanári múltamból, aki őszintén beszélt a nyelvvesztéséről. Magyar családba született, kénytelen volt szlovák iskolába járni, mert más nem volt a faluban, majd elkerült a fővárosba. A nagymama halála indította el benne azt, hogy fel kéne idéznie a magyar nyelvet. Ma a Zoboralját emlegetjük szórványként, de emellett két nagyvárosi szórványunk is van: Pozsony és Kassa, ahol nagyon sok magyar él. A felmérések szerint Komáromban 18 ezer, Dunaszerdahelyen 16 ezer, Pozsonyban pedig 14 ezer magyar lakos él. Ennél viszont sokkal több a magyar a fővárosban. A főpolgármester szerint a mobil SIM kártyák alapján 200 ezerrel több ember él Pozsonyban, mint ahogy kimutatják. Aki a gyerekeit magyar intézményekbe járatja, annál nem áll fenn a nyelvvesztés veszélye. Ezenfelül pedig vannak itt magyar körök, magyar találkozóhelyek. Hamar ki lehet tapasztalni, hol lehet magyarul vásárolni, magyar szentmisére járni. Lehet Pozsonyban élni magyarként, persze, tudni kell szlovákul is a mindennapi léthez. Ám ma már egy kisvárosban is így van ez. Másik érdekességünk itt, Szlovákiában a nyelvhatár. Egy hosszú sávban élünk az ország déli részén, majdnem 700 km hosszan. Északon a nyelvhatár mindig mozgott, délről államhatár volt. Soha nem volt egységes Felvidék, már olyan értelemben, ahogyan ma használják. A keletnek sosem volt igazán köze a nyugathoz, viszont volt észak-déli kommunikáció a régiók között. Ahogy kinyíltak a határok, ezt jól lehet látni, mert a diákok a saját régiójukhoz közeli, sokszor magyarországi egyetemet választják. Mára kevés diák jön hozzánk akár Közép-Szlovákiából is.

– Mi a helyzet a nyelvjárásokkal? Milyen következtetésekre jutottak? 

– Az iskola elméletben támogatja a nyelvjárást – a gyakorlatban mégis javítgatja. A magyarországiak sokszor azt gondolják, hogy az itteni emberek képzetlenek, pedig csak nyelvjárást használnak. Az egyik műsorban szó esett a suksükölésről, amire sokan reagáltak. A magyartanár ismerőseim rosszallóan, mert az ő munkájukat tönkreteszem, hiszen arra tanítom a nemzetet, hogy suksüköljenek. Pedig én csak megmagyaráztam, hogy teljesen logikusan gondolkodnak az anyanyelvükön azok az emberek, akik ezt használják. A palóc adásban Mikszáthot olvastunk fel palócul. Ezzel azt akartuk bizonyítani, hogy felnőtt ember már nem tud megtanulni akcentust. 14 éves kor fölött idegen nyelvi, de még nyelven belüli akcentust sem tud elsajátítani. Ha egy palóc gyerek nem kerül el a szülőhelyéről középiskolába, akkor nem tudja megtanulni a köznyelvet. Ám ez nem is létfontosságú! Egy ismerősömről mindig azt hiszik, hogy cigányosan beszél, mert sötétebb a bőre. Pedig ő palóc. Hihetetlen, milyen téveszmék vannak a nyelvvel kapcsolatosan!

– Mit emelne ki a szlovákiai magyar nyelvvel kapcsolatban?

– A sorozat elején azt vizsgáltuk, hogy miben más a mi beszédünk és a mi életünk, mint a magyarországi. Mi gazdagabbak vagyunk nyelvjárásokban. Emellett sok mindent szlovákul kell megneveznünk. Például a Tatranky nápolyit nem szoktuk másként hívni, mert ez a neve. Gyakran vagyunk fordítói helyzetben, mert szlovákul is éljük az életünket. Ebből kifolyólag sok mindent kéne tudnunk mindkét nyelven, ami irreális elvárás. Senki nem várhatja el az itt élő magyaroktól, hogy ne használjanak jövevényszavakat, mert az lehetetlen. Én sem tudok mindent lefordítani, pedig fordító vagyok. Mikor pedig egy szituációt szeretnénk felidézni, ami szlovákul történt meg velünk, automatikusan szlovákul idézzük a szereplők szavait. Nehéz is lenne magyarul, ahhoz már műfordító kéne! Én azt mondom: erre ne úgy tekintsünk, hogy keverjük a nyelvet, hanem hogy idézünk. Továbbá: a vegyes házasságok száma nálunk a legmagasabb, 18% körül mozog. Több adásban is foglalkoztunk azzal, hogy ezek a párok miként találnak közös nyelvet, hogyan fogadja be őket a család. 

– Mi várható a műsorban?

– Rátérünk az iskolai nyelvhasználatra, az óvodától kezdve az érettségiig. Egy-egy képzeletbeli gyerek iskolaútját követjük végig a tömbmagyar területről, a szórványból és a nyelvhatárról. Én azt mondom: az a jó kisebbségi iskola, amelyik megtartja a gyerek anyanyelvét, másrészt használható szlováktudást ad neki. Más téma: aki vegyes házasságba születik, annak választania kell a két nyelv közül. Ez rossz. A demográfusok szerint meg kéne engedni, hogy az ilyen gyerek több nemzetiséget és nyelvet tüntessen fel. Miért kéne egy gyereknek választania az anya és az apa nyelve közül? Több szülő is azért választja a szlovák iskolát, hogy a gyerek ne szenvedjen majd a középiskolában. A szülő valószínűleg átélte ezt, küszködött a szlovák középiskolában, és nem akarja ugyanezt a gyerekének. Ezért gazdagabb középiskolai hálózat kéne, ami pénz kérdése. Ezzel is foglalkozunk – és ezen kívül még sok érdekes téma várható őszi adásainkban. Az a célunk, hogy vonzóvá tegyük a mi világunkat, a magyar iskolát, a nyelvet. És a róla való beszédet!

Ando Krisztina