Ilka Viktória és férje, Adrián szerelme mesébe illő történet. Egymás mellett váltak felnőtté, szerelmük megismerkedésük óta sem lankadt. Mit csinálnak másképp, mint a legtöbben? A jó házassághoz szükséges tippekért hozzájuk fordultunk.
Vajon mi a jó házasság titka? A bősi Ilka Viktória (32) és férje, Ilka Adrián (36) nemcsak szívesen, de csupa szívvel válaszoltak a kérdéseinkre. Amellett, hogy megosztották velünk megismerkedésük történetét, saját tapasztalataikat is elárulták.
– Kezdjük a legelején. Hogyan ismerkedtetek meg?
Adrián: A színházban. A nézőtéren ültem, míg Viki a színpadon játszott.
Viktória: Van ennek azért egy kis előzménye, már korábban is ismertük egymást, mindketten Komáromba jártunk iskolába. Adrián már középiskolás volt, én pedig még általános iskolás, amikor itt-ott összefutottunk egy-egy szavalóversenyen, mindig csak egy pillantás erejéig. Először énekelni hallottam őt, amikor megalakult az együttese, az Industria Duó. A Szép Magyar Beszéd verseny egyik fordulóján az ő előadásuk volt a nyitóműsor. Később gyerekszínészként kezdtem el tevékenykedni a Komáromi Jókai Színházban. Az egyik premier után a fuvaromra vártam, amikor a színészbejárónál megjelent egy fekete kabátos alak, és egyenesen felém tartott. A mellkasára kitűzött zöld szalagból tudtam, hogy egy végzős diák az illető. Ekkoriban már én is gimnazista voltam. Az idegen megszólított, hogy ne haragudjak, ő csupán gratulálni szeretne nekem az előadáshoz. Mivel azonban már késő este volt, és furcsa volt számomra a szituáció, megijedtem, és egy gyors „Köszönöm szépen, szia!” után visszamentem az épületbe. Az idegen pedig szomorkásan továbbállt. Utólag tudtam csak meg, hogy a gyanús alak Ilka Adrián volt. (Nevet.)
– Mikor váltatok egy párrá?
Adrián: Jómagam is színészkedtem, az Érsekújvári Rockszínpadnál tevékenykedtem akkoriban. A komáromi Álmodozók Diákszínpadhoz egy próbára hoztam magammal pár szereplőt, amikor megláttam Vikit. A diákszínpadnál felkínálták számomra az akkoriban készülő Egri csillagokban a pap szerepét, de elsőéves egyetemista lévén épp azt terveztem bejelenteni, hogy már nem lesz időm a szereplésre. Vikit meglátva azonban rögtön megváltozott a véleményem. Így kerültünk egy színjátszó csoportba. A többi pedig már történelem.
Viktória: Szerelmet egy április elseji napon vallott. Úgy volt vele, hogy ha nem jönne össze a dolog, akkor majd azt mondja, hogy az egész csak egy áprilisi tréfa volt.
Én azonban kértem, hogy ne viccelődjünk, mondja el az igazat. Ő erre azt felelte: ha kell, elmondom ugyanezt holnap, holnapután, meg még sok-sok évig.
Adrián: És azóta is mondom...
– Mióta vagytok házasok?
Viktória: Tavaly volt a tizedik házassági évfordulónk.
Adrián: Igen. Tizenöt évvel ezelőtt lettünk egy pár, és öt évvel később házasodtunk össze, 2013-ban.
– Mit jelent számotokra a házasság, miben változtatott meg benneteket?
Adrián: Én mindig családcentrikusnak tartottam magam. Mindketten ilyen közegben nőttünk fel, tudtuk, hogy egy életre választunk majd párt magunknak. A házasság ezért egy komoly és fontos lépést jelentett számomra. Vannak, akik nagyon hosszú ideig keresik a másikat, és valamilyen szinten szerencse kérdése is, hogy nekünk ez korán megadatott.
Viktória: Nagyon fiatalon találtunk egymásra, így folyamatosan csiszolódtunk a másikhoz. Az első hónapokban titkon mindkettőnk nagyon izgult, ugyanakkor én folyamatosan éreztem, hogy ez valami más, ez valami nagyon mély. Mintha mindig ismertük volna a másikat, mintha ugyanazon lélek két darabja talált volna egymásra akkor... Azt gondolná az ember, hogy házasság után minden megy magától, hogy neki most már nincs is több dolga – pedig épp ellenkezőleg! Megtanultam, hogy egy párkapcsolat, egy házasság vagy bármely komoly emberi kötelék fenntartása folyamatos munka, energiabefektetés.
– Szerintetek mi a legfontosabb a jó házassághoz?
Viktória: Hogy a párok szövetségesként tudjanak tekinteni egymásra. Hogy tudják nyíltan kimondani azt, hogy mire van szükségük, de soha ne egymást vádolva. Kerüljük a „Te ilyen meg olyan vagy!”, „Te így meg úgy csinálsz!” típusú megszólalásokat. Beszéljünk csak a saját érzéseinkről, és próbáljuk megtalálni azt a közös pontot, amin aztán el tudunk indulni. Ezt hívják asszertív kommunikációnak. Elengedhetetlen tehát a folyamatos kompromisszumkeresés.
Adrián: Nem létezik egyetlen jó recept a házassághoz, mert miképp minden ember, úgy minden házasság más. Mindenki tökéletes akar lenni, mindenből a nagyobb és a jobb kell. Csak az a tökéletes, aki a maximumot hozza, és minden szerepben tökéletesen teljesít. Ez illúzió, ilyen nem létezik. Elvárások helyett inkább közös vágyakat, célokat érdemes meghatározni, és együtt dolgozni azokon.
– Milyen módszereket alkalmaztok a konfliktusok kezelésére?
Viktória: Nem szoktunk úgy összeveszni, hogy utána napokig egymáshoz sem szólunk, de azért mi is tudunk hevesen vitázni, hisz mindketten temperamentumos egyéniségek vagyunk. Ilyenkor mindketten hevesen érvelünk, viszont fontos, hogy olykor félretegyünk az egónkat, és meghalljuk a másik mondanivalóját. Nekem ez nem mindig könnyű. Be szokott válni, ha ilyenkor veszek egy-két mély levegőt, vagy elmegyek egyet sétálni, és azután újra leülünk – már egy kicsivel higgadtabb fejjel.
Fontos, hogy megengedjük a másiknak, hogy megélje az érzéseit. Ne akarjuk a másikat egész lényében megváltoztatni, az úgysem sikerül. A változás utáni vágynak belülről kell fakadnia!
Adrián: Az esküvőnkön a plébános utolsó mondata az volt, hogy „soha ne nyugodjon le a nap a te haragod felett, mindig szakítsatok időt arra, hogy megbeszéljétek a dolgokat”. Szerintem mi ebben voltunk és vagyunk jók. Rengeteget beszélgetünk, na meg érvelünk. Egyrészt ezért is szerettem bele Vikibe, mert bármiről beszélgetünk, mindig van saját véleménye, és remekül tud érvelni mellette.
– Milyen hatással volt a gyereknevelés a házasságra?
Viktória: Valamivel több mint hat éve vagyunk szülők, négy éve pedig kétgyermekes szülők. Az első gyerkőcnél sokkal könnyebb dolgunk volt, mint a másodiknál. Ebben az időszakban rengeteget tanultunk és fejlődtünk. Egy baba születése után új dinamikája lesz a párkapcsolatnak, hiszen az addigi – férj és feleség – szerepek mellett létrejönnek az anyai és apai funkciók is. Szeretem a foglalkozásaimon a párokat is felkészíteni erre, nemcsak az anyákat, de az apákat is. Nagyon sokszor esnek szét a házasságok amiatt, mert az anyák túl vannak terhelve, kiégnek a gyermeknevelésben. Pedig az apa ugyanúgy része a családnak, neki is tudnia kell a babával, a gyermekkel kapcsolódni. Svédországban például teljesen alap az, hogy az apa az anyával marad a kórházban töltött idő alatt, így felváltva tudnak gondoskodni a kisbabáról, valamint kapcsolódni vele. Nekem hatalmas segítség volt ez az első fiam születésekor, aki odakint született.
Adrián: Fontosnak tartom, hogy az apa is fel tudjon készülni arra, hogy mi is az az apaság, mi az a szülés, min fog átmenni a felesége, valamint miben tud a segítségére lenni. Svédországban előnyös helyzetben voltunk, mert ott az apáknak is pontosan ugyanannyi szülői szabadság jár, mint az anyáknak (valamivel több mint 400 nap a család számára), és szabad kezet kapnak eldönteni, hogy mikor és hogyan használják fel: külön-külön vagy együtt. Akár napszakonként is osztozhatnak. A második gyerekünk születése után nagy próbát kellett kiállnunk. Nem volt a legjobb alvó, aminek okán mi is nagyon keveset tudtunk aludni. És amikor valaki keveset alszik, akkor eléggé feszültté válik.
Viki abban a különleges helyzetben van, hogy mindkét gyermekét külföldön hozta a világra. Teó fia Svédországban, Ede pedig Magyarországon, bába segítségével született. Szülésélményeiről vallott nekünk.
– Hogyan sikerült megküzdeni ezekkel a nehézségekkel?
Viktória: Fontos taktika volt a kompromisszumkeresés. Hogy mindketten engedtünk a másik miatt. A legfontosabb az abszolút arany középút, hogy mi az, ami még nekem is belefér, illetve neki sem túl sok. Ezáltal egyensúlyba tudtuk hozni a dolgokat annak érdekében, hogy senki ne sérüljön. Gyerekekkel már nem csak két ember, hanem az egész család igényeihez kell igazodni. Ehhez pedig idő kellett, ez nem megy egyik napról a másikra.
Adrián: Ha a szülők kiegyensúlyozottak, akkor a gyerekek is azok. Noha nem könnyű feladat, és nem mindig sikerül, de nagyon fontosnak tartjuk a harmónia fenntartását. A feszültség könnyen átsugárzik a gyerekekre, a szülőknek azonban mindig egy biztos támpontnak kell lenniük a gyerekeik számára. Ehhez az kell, hogy sokat beszélgessenek, és a szőnyeg alá söprés helyett megoldják a felmerülő gondokat.
– Pár évig Svédországban éltetek. Milyen hatással volt rátok a környezetváltozás?
Adrián: Annak köszönhetően kerültünk ki Svédországba, hogy Pozsonyban elvégeztem a doktori képzést, Viki pedig a jogi egyetemet. Később kaptam egy felkérést Svédországból – a Chalmers Műszaki Egyetemtől – egy posztdoktorátusi kutatópozícióra. Kiköltöztünk pár évre, és az első fiunk ott született meg. Nem adatott meg tehát az a szerencsés helyzet, hogy a szüleink bármikor átugorjanak segíteni, magunkra voltunk utalva.
Viktória: Svédországban az első év volt számomra a legnehezebb, hogy egy idegen országban vagyunk. Adrián angolul dolgozott, én pedig megtanultam a svédet, és egy ügyvédi irodánál dolgoztam. A saját magunk urai voltunk, úgy csináltunk mindent, ahogy mi jónak láttuk, és megengedtük magunknak a hibázást is.
Most, hogy már itthon élünk, a szüleinktől szükség esetén bármikor kérhetünk segítséget. Szerencsésnek érezzük magunkat, mindkettőnknek csodálatos anyósa és apósa van.
– Magatokra mikor szántok egy kis időt?
Adrián: Igyekszünk hetente, kéthetente egy kis „énidőt” beiktatni, amit csak egymással töltünk. Ezt nagyon fontosnak és szükségesnek tartjuk.
Viktória: Egy jó párkapcsolatban ugyanúgy elengedhetetlen a jól működő szexualitás is a felek között. Ebbe is érdemes energiát fektetni, nem hagyni ellaposodni, hanem mindig fenntartani a tüzet, az izgalmat. Erre is kell a minőségi idő.
– Mit tanácsolnátok a pároknak, illetve a házasodni készülőknek?
Viktória: Örök érvényű tanács, hogy mindenekelőtt magadat ismerd meg, és tudd azt, hogy neked mire van szükséged. Először tanuld meg önmagadat szeretni, mert amíg magadat nem vagy képes, addig mást sem fogsz tudni igazán. Merj önismeretbe kezdeni, nézd meg, hogy hogyan reagálsz a különböző helyzetekre!
Adrián: És ha valami elromlik, azt nem kell feltétlenül kidobni – kevés olyan dolog van, amit ne lehetne megjavítani!
