Egy családtag, barát, ismerős elvesztése mindig fájdalommal jár, azonban a gyászt – nem csak az elmúlásét, hanem akár egy szakításét is – sokszor nem csak maga a veszteség érzése teszi szörnyű időszakká, hanem a jószándékú ,,segítő” mondatok is.
Mindenáron segíteni szeretnénk szenvedő barátunknak, párunknak, viszont nem tudjuk, mit is kellene mondanunk: jöhetnek hát a sablonos ,,minden rendben lesz”, ,,jobb így neki” és az ,,idő majd begyógyítja a sebet”. Pedig ezekkel a mondatokkal nemhogy segítünk, hanem rontunk is a helyzeten!
Ne félj, minden rendben lesz
Barbi meglátogatta a barátnőjét. Sírt, zokogott, mert elhagyta a férje. „Ne sírj, minden rendben lesz, meglátod” – csúszott ki Barbi száján, de rögtön meg is bánta. „Ne frázisokkal etess” – szipogta a kisírt szemű barátnő. Igaza volt, és Barbi ostobán érezte magát. Pár héttel később egy másik barátnője bejelentette, hogy beteg, kórházba kell mennie. „Ne félj, minden rendben lesz” – mondta akaratlanul is Barbi. A barátnő nem érezte jobban magát tőle, és Barbi maga sem.
Hogyan viselkedjünk, mit mondjunk kényes helyzetekben? Együttérzésre mindenképp szükség van, de NE bocsátkozzunk általánosságokba. Sokat segít viszont, ha a bajba jutott baráttól megkérdezzük, miben segíthetünk, s ha elkeseredett vagy kétségbeesett, mit tehetünk érte. Lehet, hogy csak szeretné kibeszélni a bánatát, mert például féltékenység, harag, irigység vagy felháborodás nyomja a lelkét. Máskor tanácsra lenne szüksége, azért kéri a jóbarát támogatását. Kata a saját tapasztalatát mondta el.
– Amikor apám meghalt, semmi másra nem volt szükségem, csak csendes együttérzésre. Szabályosan idegesítettek a részvétnyilvánítások, mert nem akartak véget érni: „A te apukád milyen nagyszerű ember volt, megértem, milyen nehéz most neked!” Ilyen esetben a kevesebb több.
Tiltott mondat, hogy ,,Az idő minden sebet begyógyít.” Mennyi idő? Egy hónap, egy év, négy év? Honnan tudhatnánk?
Meghalt a nagyi, de jól vagyunk!
Hasonló helyzetben sokkal jobb, ha bevalljuk: „Váratlanul ért a hír, nem is tudom, mit mondjak.” Edinának meghalt a lánya. Találkozott egy ismerősével, akit hosszabb ideje nem látott.
– Megkérdezte, hogy vagyok. Az igazságnak megfelelően elmondtam, hogy szörnyű tragédia történt a családban, nem bírok magamhoz térni. Egyébként jól vagy? – nézett rám fürkészőn. Jobb lett volna, ha nem szól semmit.
Klaudiának meghalt a férje, egészen váratlanul. Hatalmas sokk volt ez neki is, a rokonságnak is. Sok buta tanácsot kapott. Néha kedve lett volna pofon ütni az illetőt, hogy hallgasson már el. „Istennek terve volt vele” – mondta az egyik barátnő. „Minden rossz jó valamire”. Sokkal többet ért volna, ha egyszerűen annyit mond: „Fogalmam sincs, mivel vigasztalhatnálak meg.”
Az „Ilyen az élet.” és „El tudom képzelni, mit érzel.” mondatok sem a barátaink. Mindenki tudja, hogy ilyen az élet, emlékeztetni rá fölösleges, csak dühös lesz, aki hallja. S dehogy tudjuk elképzelni! Hogyan láthatnánk bele egy másik ember lelkébe?!
Egy kedves mondat
A pszichológusok szerint az empátia, a meghallgatás és az együttérzés a legjobb módszer a másik fájdalmának enyhítésére. Alapvető dolog, hogy beleképzeljük magunkat a másik lelkiállapotába. Ha el van keseredve, tapintatosan vigasztalni kell. Vannak olyan esetek is, amikor a fájdalom haraggal, dühvel párosul. Ilyenkor nem vigasztalni, hanem nyugtatni kell. A fontos beszélgetésekhez jól illik a hosszú séta: lépegetve ugyanis könnyebben megy a beszéd. A friss levegő és a mozgás is megteszi a magáét. Mindenki tapasztalhatta: ha valamiről elgondolkodik, általában hosszan elnéz a távolba, hogy rendezze a gondolatait. Vigasztaló beszélgetések alkalmával is jobb a séta, amikor nem kell minduntalan a másik szemébe nézni, hanem magunkba mélyedhetünk.
A tapasztalat szerint vigasztalásképp legjobb a megértő hallgatás. Semmiképp se tetszelegjünk a lélekbúvár szerepében. A másiknak sokszor csak arra van szüksége, hogy kibeszélje a bánatát. Nagy tragédia esetén a vigasztaló frázisok többet ártanak, mint használnak. Többet ér egy néma kézszorítás.
A fájó percek
Ilyen helyzetben az ember egyszerűen érzi, hogy a másik kegyetlenül szenved. Elképzelni sem tudja, hogy ez a fájdalom egyszer majd enyhül és elmúlik. Megvigasztalni nem tudjuk, de felajánlhatjuk a segítségünket. Itt arra kell vigyázni, hogy ne essünk túlzásokba (s aztán meghatódunk saját jóságunktól). Ne uralkodjon el rajtunk a szamaritánusi hajlam, ne ajánljunk fel többet, mint amennyit képesek vagyunk megtenni. Természetesen kifejezhetjük részvétünket. Az együttérzés azonban kimerítő érzés, megcsapolja az energiaraktárunkat – ezért az empátiát ésszel adagoljuk.
„Minden rendbe jön.” Kutya fülét! Sok esetben semmi nem jön rendbe. S ha mégis, a másik úgyis észreveszi.
A szenvedőt nem „megváltani” kell. A gyász néha hónapokig tart, sőt, néha évekbe telik, míg az ember visszazökken a normális kerékvágásba. Tartsuk tiszteletben, hogy barátnőnk most kétségbeesett. A harcot mindenkinek magának kell megvívnia, a vesztesnek énerőre van szüksége, hogy kihúzza magát a gödörből. Mi csak részvétünkkel támogathatjuk. Kényes helyzetekben azokat a mondatokat ismételjük, amelyeket másoktól hallottunk, amelyeket mások elvárnak tőlünk. Talán jobb lenne, ha csak azt mondanánk, amit éppen gondolunk – a keresetlen szavak inkább jelentenek gyógyírt, mint a frázisok. Azt is meg-mondhatjuk, ha tétován állunk az esemény előtt, és nem jut eszünkbe semmi. Ez is emberibb, mint bármelyik klisé.
