Szüntelen azon töri a fejét, mivel szerezhetne örömet a gyerekének, de magának még egy blúzt sem vesz? Nem emlékszik a napjára, mikor járt utoljára fodrásznál vagy mikor kapcsolódott ki egy jót, mert minden szabadidejét a lányának szenteli? Akkor szeretete már nem szülői szeretet, hanem függőség. Ami – akárhogy vesszük – már kóros.
Szép, szép, ha jó viszonyt ápolunk a gyerekeinkkel. Ennek mindenki örül. De a szeretetnek is van határa, a gondoskodás gyakran átcsúszik beteges függőségbe. Miről lehet felismerni, hogy az már függés, amit érzünk, és nem szülői szeretet? Ha a szülő minden figyelme a gyereke felé fordul. Ha túlságosan gondoskodik – annyira, hogy magáról teljesen megfeledkezik. A pszichoterapeuta szerint a függés fokozatosan, észrevétlenül alakul ki, és hosszú távon nemkívánatos viselkedéssé fajul.
A gyerek a világ közepe
„Gyerekfüggő szülővé leggyakrabban azok válnak, akik valamilyen szempontból nincsenek megelégedve a saját életükkel. Ezt azonban nem vallják be maguknak. Feldolgozatlan érzelmi problémáik vannak, ezért minden szeretetükkel a gyermek felé fordulnak. Szeretethiányukat úgy kompenzálják, hogy elhalmozzák a gyermeküket minden jóval. Előfordul, hogy a szülő gyermekkorában vagy eddigi élete folyamán nem kapott elég figyelmet és támogatást, ezért a gyermekétől várja az elismerést. A túlzott gondoskodásban látja a megoldást saját kielégítetlenségének feloldására. A gyerek iránti függőség másik oka az szokott lenni, hogy az egyik szülő egyáltalán nem törődik a gyerekkel, ezért a másik veszi magára a gondoskodás minden terhét, ami aztán túlzásba csap át. A szorongva gondoskodó szülő nem törődik a saját személyével, nem szán elég időt önmagára, csak a gyermekre gondol. Feláldozza magát, és nem foglalkozik a saját szükségleteivel, vágyaival, álmaival” – magyarázza a terapeuta.
A végeredmény: kiégés
Bármilyen okból alakult is ki az egyik vagy mindkét szülő függősége, az eredmény mindig az önbecsülés, a saját szükségletek és kedvtelések iránti érdeklődés, illetve az identitás elvesztése. A függőségben szenvedő szülő lemond a baráti kapcsolatairól, nem érintkezik a saját családjával, csak a gyerekére gondol, mert számára ő a világ közepe. Csakhogy „tökéletes szülőnek lenni” egyre nagyobb erőfeszítést kíván, s ez a végkimerülésig fokozódhat.
A The American Journal of Family Therapyban megjelent tanulmány szerint ez végül oda vezet, hogy sem a szülő, sem a gyermek nem érzi magát teljes értékű embernek, és csak az egymással való kölcsönhatásban képesek létezni. Egymás nélkül tehetetlenné válnak.
A gondoskodás ördögi köre
A szülő nem gondol semmi rosszra. Minden elképzelhető jót meg akar adni a gyerekének. Legfőképpen a szeretetet. Nemhiába tartja a mondás, hogy a jóból is megárt a sok. Gyerekeinket ugyanis leginkább a saját példánkkal neveljük. Milyen példát mutatunk akkor, ha elhanyagoljuk saját magunkat? Ha azt közvetítjük, hogy a mi személyünk nem fontos, csakis a másik emberrel kell törődnünk? Az így felnövő gyermek ezt a szülői mintát követi nemcsak önmagával, hanem az egész világgal szemben is. A partnerkapcsolatában szintén! Minden gondolata akörül forog, hogy minél tökéletesebben kielégítse társa szükségleteit, annyira, hogy a saját igényeiről teljesen megfeledkezik. Senki sem akar ilyen életet a saját gyerekének.
Hogyan ismerhetjük fel, hogy megfelelően szeretjük-e a gyermekünket és helyesen gondoskodunk-e róla, illetve hogyan vegyük észre, ha rossz úton járunk? A helyzet legtöbbször bonyolult. „Az egészen természetes, hogy egy kicsi gyerek sok gondoskodást kíván. De ahogy múlnak az évek, egyre nagyobb teret kell hagynunk gyermekeinknek az önállóságra, a felelősségtudat kialakulására. Vannak olyan esetek, amikor a gyereknek speciális törődésre, több figyelemre, nagyobb támogatásra van szüksége. De mindig szükséges felismernünk azt, hogy mikor esünk túlzásba, mert azzal már ártunk a gyermekünknek” – mondja a pszichoterapeuta. „El kell gondolkodnunk azon, mi a motivációnk a gyermeknevelésben. Ha elsődlegesen az a hajtóerő, hogy a magunk vágyait valósítsuk meg a gyermekünkön keresztül, ha saját belső bizonytalanságunkat vagy önbecsülésünket kívánjuk helyreállítani, akkor már a beteges függőséghez közelítünk.”
Térjünk vissza önmagunkhoz
Hogyan szabaduljunk meg a szülői függőségtől? Az első lépés az, hogy felismerjük a függőséget. Hogyan léphetünk ki belőle? A Healthline szerver a következő lépéseket javasolja:
- A szülő törődjön többet saját magával. A gyermek nem valósíthatja meg a szülő minden álmát, és mérhetetlen terhet rakunk a vállára, ha ezt elvárjuk tőle. Ha a szülő többet ad magára, többet tud adni a gyerekének is.
- Bízzunk jobban a gyerekeinkben, neveljük őket önállóságra és a felelősség viselésére. Engedjük, hogy – életkoruknak megfelelően – maguk oldják meg a problémáikat. Ez növelni fogja az önbizalmukat.
- Álljunk a gyerek mellett mindig, minden helyzetben. Gondoskodjunk róla továbbra is, csak egy kicsit másképpen. Hallgassuk meg a véleményét, tartsuk tiszteletben az elképzeléseit, kérdezzük meg, mit hogyan szeretne, illetve miben tudunk neki segíteni – ha egyáltalán igényt tart a segítségünkre.
A gyerek mindig többre képes, mint ahogy azt a szülő képzeli. Hagyjuk, hogy élje a saját életét, és ha kell, támogassuk ebben.
A szülői függőség jelei:
1. Ha hiányzik az önbecsülés
A gyermeknek szüksége van a szülőre, ez igaz. De a szülőnek nem szabad úgy viselkednie, mintha ez fordítva is igaz lenne. A szülő élete nem azon áll vagy bukik, hogy van-e gyermeke, mert neki magának is vannak szükségletei, vágyai, saját élete. Ha a szülő ezt nem így érzi, és saját életét a gyermekeihez való viszonyában éli meg, akkor valószínűleg szülői függőségben szenved.
2. Ha a szülőnek szüksége van rá, hogy ellenőrizze a gyermekét
A függő szülő hajlamos rá, hogy uralkodjon a gyermekén. Ez gyakran abban nyilvánul meg, hogy túlságosan törődik vele, mindent el akar végezni helyette.
3. Ha a szülő nem a saját, hanem a gyermeke életét éli
A függő szülők elhanyagolják a saját párkapcsolatukat is. Annyira intenzíven vesznek részt a gyermekük életében, hogy megfeledkeznek a saját életükről.
