A komáromi Molnár Kriszta (35) szociológusként végzett Budapesten. „Sokáig kétlaki életet éltem, Komáromban és Budapesten. Később egy ösztöndíjjal Norvégiába repültem...” Molnár Kriszta végül hazaköltözött Komáromba, ahol nagy tetteket vitt végbe: többek között megálmodott egy kiadványsorozatot, Életmesék címmel. Négy év alatt öt könyv látott napvilágot. Kriszta közben családot alapított, nemrég szülte meg második gyermekét.
– Rendkívül ambiciózus vagy! Tekintélyes szakmai múlt áll mögötted.
– Az egyetem mellett nagyon sokat köszönhetek a Komáromi Selye János Gimnáziumnak – kezdi Kriszta. – Az alapiskolában visszahúzódó gyerek voltam, a gimnázium viszont kihozta belőlem a legjobbat, szinte kinyíltam. A jót tenni másokkal és a világgal késztetés nagyon erős bennem.
– A TANDEM egyik alapítója vagy. Ez egy nonprofit szervezet, melynek az Életmesék című kiadványokat is köszönhetjük. Hogyan született meg az életmesés könyvek ötlete?
– Társulásunk szerette volna felkutatni a felkarolásra érdemes helyi kezdeményezéseket. Így találtunk rá a gútai Angyal Rékára, aki társaival rendszeresen látogatta a helyi idősotthon lakóit, meghallgatta az élettörténetüket. Ezeket a fiatalokat rendkívül inspirálták az idős emberek elbeszélései. Mi a könyveinkkel továbbmentünk: a történetek gyűjtését összekapcsoltuk az életútgondozással. Mert az idősek, miközben elmesélik életük fontos mozzanatait, lelki feldolgozó munkát is végeznek. Másrészt a gyűjtőmunka a generációk összekapcsolásáról is szól: az idősek átadják a stafétát a fiataloknak. Harmadrészt ez a műfaj, amelyet a szakma oral historynak hív, remekül kiegészíti a történelemoktatást.
– Mit jelent pontosan az oral history?
– Az oral history az elmesélt, elbeszélt történelmet jelenti. Olyanfajta megközelítés ez, amely nem a világszintű események, nem a makrotörténések által mutatja be a múltat. Ha beleolvasunk egy hagyományos történelemkönyvbe, amelyik egy nagy történelmi eseményről mesél, és utána meghallgatjuk ugyanennek a nagy történelmi eseménynek a résztvevőjét – néha teljesen ellentétes nézetekkel találkozhatunk. Egy régi kisgyermek például arról mesélhet, hogy az ellenséghez tartozó katonák mind szimpatikusak voltak, jól bántak velük...
– Mert a történelem nem mindig úgy történt, ahogy azt a könyvekben megírták... Egyszóval: ez a könyv kitölti a hiányzó réseket.
– Célunk, hogy megtaláljuk a fiatalokhoz vezető utat, hiszen mindenkinek a családjában volt egy hős, és a nagyszülők sok mindent megértek, átéltek. Az oral history ezért később átléphet a családtörténetünk felkutatásába is. Amikor én is még csak tanultam a módszert, gyakorlatként családon belül készítettem interjúkat, és olyan titkokkal és legendákkal találkoztam, amelyekről addig nem is tudtam. Ezek aztán utólagosan számos történést megmagyaráztak az életemben.
– A könyv szerkesztése mellett te magad is gyűjtöttél életmeséket. Melyik gyűjtőút volt az első?
– A gömöri volt az első régió, ahová kutatótábor jelleggel érkeztünk. Volt egy felkészítő tréning az önkéntes fiataloknak, akik interjúzni jöttek velünk. Megtanítottuk őket a módszertanra: hogyan kérdezzenek, hogyan legyenek jelen egy interjún, és hogyan lehet továbbgördíteni a beszélgetést a nehéz helyzetekben.
– Avass be minket a gyűjtés részleteibe! Hogy tudtátok megszervezni a találkozókat?
– A Gömörben például a helyi református lelkészek segítettek nekünk. Megkeresték azokat az időseket, akik szívesen beszélgetnének velünk az életükről. Napi beosztást írtunk, hogy ki hova megy, majd bekopogtattunk az interjúalanyhoz, és máris indult a nap. Volt, hogy egy délelőtt csak egy emberre jutott időnk, de néha két interjú is belefért. Előfordult, hogy sokkal több időt töltöttünk ott, mivel olyan mélyre ástunk, hogy nem lehetett a nénit magára hagyni, mert annyira megindította őt az, amit elmesélt. Egyszóval: van ennek a módszernek egy erős lélektani vetülete, amire fel kell készülni.
– Az interjú után pedig, gondolom, ki kellett ventilálni magatokból a hallottakat.
– Így igaz. Ki kellett lélegezni mindazt, amit hallottunk, mert egy nap három élettörténetet meghallgatni egyáltalán nem egyszerű feladat. Ha jól hallgatsz, végigéled a másikkal az életét. Nem könnyű dolog ez, mert együttérzők vagyunk. Éppen ezért minden este összeült a stáb, kiértékeltük a napot, megosztottuk egymással a dilemmákat.
– Volt olyan történet, ami mély nyomot hagyott benned?
– Igen, a szüléstörténetek. Nagyon érdekes, hogy minden, ami az életben foglalkoztat minket, az visszaköszönt az interjúkban. Például én pont akkor voltam várandós az első fiammal, és hallgathattam a szüléstörténeteket. Volt egy olyan alanyunk, aki öt gyermeke születéstörténetére fűzte fel az egész életét. Ezekben a történetekben a saját kérdéseimre is választ találtam.
– Önkéntes fiatalok segítenek a gyűjtésben. Az ő részükről milyen a visszajelzés?
– Ők mindig azon izgulnak, hogyan fogják feltenni az első kérdést. Gyakoroljuk velük a szituációkat, és azt, hogyan viselkedjenek, milyen szavakat kerüljenek. És mikor visszajönnek, akkor mintha valami mesevilágból térnének haza. Átjárja őket az a sok történet, amit hallanak, megmerítkeznek bennük... Igaz, ezután a gépelés monoton és hosszú fázisa következik, amit már annyira nem szeretnek. Mindent szó szerint kell begépelni, nem hagyunk ki semmit. Ennek is megvan a saját módszere. Van, hogy a gépelésnél is segíteni kell az interjúztatónak, mert az újra visszatér a történetbe, miközben le kellene zárnia magában.
– Azt mondtad, az első kérdéstől félnek a fiatalok a leginkább. Hogyan kell feltenni az első kérdést?
– Megkérjük az illetőt, hogy meséljen az életéről. Ha azt mondja, hogy nincs benne semmi érdekes, akkor is próbálja meg elmondani nekünk, mert kíváncsiak vagyunk rá. Fontos szerepe van a titoktartásnak, mert nem közlünk teljes történeteket, csak töredékeket mutatunk meg.
– Mi az, amiben az Életmesék segítettek neked? Hiszen közben te is anyuka lettél, dolgozó nő vagy, nemrég ismét anyai örömök elé néztél...
– Ezek a történetek segítenek rendszerezni a saját életünket is. A nők döntéseiről szóló fejezeteket nagyon szeretem. Az utolsó kötetben van egy rész, amelyik az Amerikába kitelepült magyarok sorsát mutatja be – a menni vagy a maradni kérdést –, ami most is nagyon aktuális téma. Továbbá a történetek mindig felhívják a figyelmet az ősi női bölcsességre, amit nevezhetünk női intuíciónak vagy ösztönnek is. Személyesen engem most a „mártír női minta” foglalkoztat a legjobban. A világ üzenete ma pont ennek az ellenkezője: Figyelj magadra! Szánj időt magadra! Menj az utadon! Légy boldog! Élj a jogaiddal! Ma ezt halljuk mindenhonnan. Ha megfelelsz ennek, csak akkor vagy trendi és szuperanya – miközben a sejtjeink szintjén az a nyomás öröklődik tovább, hogy nőként és anyaként te legyél az utolsó. Mindenki más előbbre van, mint te! A családban a nő az utolsó, mindenki szükségletére ő figyel, mindenkinek a jólétéért ő dolgozik, miközben saját magát elfelejti. Különösen akkor jön ez elő, amikor élethelyzet-változás áll be az ember életében, lásd családalapítás. Megállapodunk, egyfajta megérkezést élünk át, de ugyanakkor krízisen is átmegyünk...
– Te ezt megélted, ha jól sejtem. Avass be minket a saját életmesédbe egy kicsit!
– Harminckét éves voltam, amikor megszületett a fiam, és szervezeti vezetőként a karrierem nagyon előrehaladott pontján voltam, nagy szakmai sikerek voltak a hátam mögött. Magamról azt gondoltam, hogy ha tíz évre elmegyek babázni, akkor is lesz elegendő munícióm, hiszen eddig sokat tanultam és dolgoztam. Bekerültem ebbe az új helyzetbe, anya lettem, feleség, ott volt a háztartás, a gyerek és a párkapcsolatom, s kiderült, hogy semmit nem tudok használni abból, amit előtte már megtanultam a karrieremben. Később bebizonyosodott ugyan, hogy ez azért nem teljesen igaz, de azért új források után kellett nézni... Mert a saját magam iránti elvárásom nagyon magas volt. Mindent hibátlanul akartam csinálni. Nehéz döntéseket kell ilyenkor meghozni. Az élet egyszerű dolgainak tűnnek ezek, holott nem azok. Ezekkel a döntésekkel írjuk a saját életmesénket mindannyian. Én mindenestre pozitív befejezésű történetmesélésre törekszem.
Derzsi Bernadett
Születtek életmesék a Csallóközből, a Gömörből, a Bodrogközből, Nógrádból, Pozsonyból és a Szenci járásból is. A női generációk elfeledett generációk még ma is, mert az írott történelmet ma sem nagyon érdekli, hogy mit tettek le a nők az asztalra.
A könyvek megrendelhetők
a tandemno [at] tandemno.sk ímél címen.
A kitelepítések, az árvíz, a női lét, a szlovák és a magyar nyelv használata, szerelem, betegség, munka... Az emberi sors többszólamúsága sejlik fel az Életmesék sorozat eddigi 5 kötetének témáiban.
Az oral history emberi sorsokról mesél
1„....Amikor már bejöttek az oroszok, akik elsőnek jöttek, azok tapintatosak voltak azért, de később jött egy másik csapat, azok erőszakosak voltak. Volt, hogy a református temetőben a ravatalozónak, ahogy van a tornya, ott volt tizenöt-húsz fiatal nő elbújtatva, akik szebbek, fiatalabbak, de hát mindegy is, mindenféle nők. A létra meg el volt dugva onnan, de hát ott van bent tizenöt nő, akkor azok azért nem tudtak teljesen csöndben lenni. Úgyhogy megtalálták őket, a létrát is és akkor... hát voltak, akik megmenekültek, de voltak, akiket elvittek, ...erőszakolták a nőket.” (Nők a háborúban, Életmesék, Élő történelem-mozaikok a Csallóközből)
2 „Nah, és akkor mi visszajöttünk, és jött az első iskolába menet, ahol persze mi egy szót szlovákul nem tudtunk. Ide leküldtek egy olyan tanító nénit Morvából, nem... Oravából mi az egész osztály még el voltunk, mert senki sem tudott szlovákul, de szegény tanító néni fenn a katedrán sírt. Mikor a tanító néni azt mondta nekem, hogy P.-ová, fel sem álltam, nem tudtam, hogy én „ová” vagyok. Ilyen dolgok voltak. Csak azért mondom, hogy tudják, mi éltünk mi is át. De sportosan vettük, mert egy gyerek mindent könnyen vesz.” (77 éves nő Szenc)
3„ ... sokszor elmentünk valahova, hogy véres volt a combunk. Bizony. Hát akkor nem vót. Hát ugyi volt a sok gyerek, hát azt se tudtam, hogy hova teregessem, mert azt ugye úgy kellett kimosnunk. Aztán mindig oda a padlásnak a legvégibe drótra, hogy hát hogyha főmennek a gyerekek, ne lássák. Nos a papa szegény olyan szabadszájú volt, mondta, hogy na a lánynak ott vannak a vadkacsái...”
4 „Mások voltak az emberi kapcsolatok. Az olyan volt, hogy az egész utca egybe tartozott. Mindegy, hogy orvos volt, napszámos volt, még koldus is volt az utcában. Mindegy, hogy a főorvos gyereke volt, mind egyformák voltunk. Együtt játszottunk itt az utcán. Szencen is két autó volt, az orvosnak, és volt egy taxis. A szüleink nyugodtan kiengedhettek. Mikor megszólalt a harangszó, csak úgy kotródtunk befelé. Úgy kiürült az utca.”
5 „Na és aztán újból iskoláról szó sem lehetett hát már én akkor nagylány voltam már tizenhárom és tizennégy éves, és már abba a korba kiválasztották, hogy kinek ki legyen a vőlegénye. És a múltkor ez megint megy a tévébe olyan tizenhárom éves... Hát mondom ezek a gyerekek, aztán mondom, te jó ég, hát mi is tizenkettő, tizenhárom évesek voltunk és csókolóztunk, mert már az akkor, akkor már a faluba.... pedig az erkölcs elég szigorú erkölcs volt. De már ez volt, ez hozzátartozott az élethez, hogy tizenkét, tizenhárom éves korába már kiválasztották, hogy ki kivel fog járni. Mert akinek akkor még nem volt, akkor az már úgynevezett vénlány már. Úgyhogy sokan voltak ilyenek, hogy aztán, ha nem talált magának mindjárt ilyen fiatal korba, akkor öreglány maradt (...) Na és akkor utána jöttek már bizony tizenöt évesen, tizenhat évesen férjhez mentek a lányok, már aki tizennyolc tizenkilenc évesen ment férjhez az már.” (83 éves nő, Nógrádból)
6 „Édesanyám tizenhat éves volt, mikor férjhez ment. És azt mondja, hogy tanítottak-e valamire, mondom nem. Anyu mindig azt mondta, hogy ő csak a libákat őrizte, tizenhat éves koráig, és varrogatott ilyen kézi munkákot, ilyen hímzéseket, meg ami akkor kellett a stafírunghoz. Akkor úgy tartották, hogy a lány ahova férjhez megy, majd azt a szokást vegye át, nem azt, hogy őnáluk nem így főztek, őnáluk ezt nem így csinálták.” (71 éves nő, Nógrádból)
Beküldve: