Milyen az, mikor apunak, anyunak én vagyok a pénz? Belőlem élnek; segély után folyik a pia, minden van, nekem cukorka, egy hétig én is elhiszem, hogy szeretnek.
Amikor megszületik, még nem tudjuk, mekkora feladatot vállalunk. Hamarosan rádöbbenünk, hogy röpke tíz év alatt (amíg még hallgat ránk) minden fontos dolgot meg kell tanítani neki: hogyan bánjon az emberekkel, udvariasan viselkedjen, de közben maradjon önmaga.
Kevés nálunk a szakember, aki egy-egy okos mondatával utat vágna a sűrűben. Mógor Krisztina családkonzulens (Budapest) az életünkre kiható generációs traumákról mesél nekünk.
Manapság egyre több olyan esetről hallani, amikor felnőtt gyerekek átverik idős szüleiket. Elszedik a házát, a lakását, aztán a nagymamit szépen kiteszik az utcára. Sajnos, ilyen a világ: mindenhez papír kell. Még a családi békéhez is.
A férfi otthagyja addig felépített életét, gyerekeit – és belevág egy teljesen új életbe. Egy másik nővel él, másik gyereket nemz, új fészket rak, miután a régit megtagadja. Sokszor mintha az első családja nem is létezett volna, annyira meg akar feledkezni róla.
A gyerekünk kiborít bennünket, gyilkolni tudnánk. Kavarog bennünk a düh, erről az érzésről mégsem beszélünk, nehogy gonosz szülőnek tartsanak bennünket. Mi is az, amiről hallgatunk?
Az a helyzet, hogy a nőknek elegük lett abból, hogy ebben a világban majdnem minden jó a férfiaknak jutott, ők osztják a pénzt és az eszet. Ennyit mi is tudunk, gondolták, és elkezdték másolni a viselkedésüket.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."