Egyszerű témának tűnt a sorban állás, mint életünk szükséges, olykor kellemetlen, olykor groteszk, mégis kikerülhetetlen része. Kiderült, hogy aki előtt sorakoznak (legyen az pénztáros, hivatalnok, ügyintéző), az az állásával játszik, ha nyilatkozik a témáról. Mert az ügyfelekről nyilatkozni nem etikus. Pedig de jó lett volna megtudni, hogy látnak minket, várakozó embereket kívülről! Mert mi, sorban álló emberek igencsak kiforrott véleménnyel vagyunk a sorakozásról. Arról, hogy gyakran bizony logikátlan és szükségtelen, máskor ellenben türelemmel el kell viselni, mert nincs más megoldás.
Itt van például mindjárt, mikor az orvosnál várakozunk. Az egyik orvosnál szépen, gördülékenyen megy a rendelés, a másiknál valamiért folyton akadozik. A harmadiknál jobb, ha egyenesen egy egész napot szánunk rá. Pedig fizetett időpontot kaptunk. Vannak orvosok, akik szólnak, hogy a náluk töltött időt nem lehet előre percre kiszámítani. Véleményem szerint ez így tisztességes. A kellemetlenebb, amikor csak telik-múlik az idő, már „Kitudjaki” is előttünk került be, és a legtisztelettudóbban feltett kérdésünkre is csak egy udvariatlan választ (Még várni kell!) kapunk. A legtisztább az érkezés szerinti rendelés. Macerásabb a kártyákat összevissza beszedő, azután fordított sorrendben behívó nővérke esete. Még rosszabb a szimpátiaalapú (még csak nem is ismerősök) „jöjjenek be” stílus. Az ember türelme addig tart, amennyi szabad eltávozást kap a munkahelyén. Ezért egy idő után a nem túl fontos orvosok kimaradnak a sorból. Ha nincsenek tünetei, minek sorakozzon egy álló napig az ember! Pedig nem túl nagy erőfeszítéssel mindent meg lehet oldani. Ahol elhúzódhat a kivizsgálás, ott emberséges lenne előre szólni, hogy mire számítson a beteg. Ha műszaki galiba miatt áll a sor, csak annyi kellene, hogy kiszóljanak – ne 2 óra múlva tudja meg az ember, hogy most már működik a gép. Emberség kérdése az egész. Azután itt vannak a hivatalok. Bevallom, a kilométeres sor ellen két orvosságot tudok. Vagy elmegyek, és visszajövök két óra múlva – hátha változott a helyzet. (Általában nincs számottevő változás.) Vagy viszek egy könyvet, és olvasok. Mindezt nem tehetem meg, ha pénztárnál állok sorban. Igaz, ez a sor gyorsabban elfogy, mint a hivatali.
Nézzük, hogyan látja a sorban állókat a pénztáros! És mit szól a sorban álláshoz egy színész!
Kovács Zsuzsa, a türelmes pénztáros – Egy multiban vagyok pénztáros. Fontos követelmény, hogy a kódokat minél gyorsabban tudjuk leolvasni. A munkánkat naponta kiértékelik a pénztárgép adatai alapján. Mennyit dolgoztunk, mennyit álltunk, mennyi ideig voltunk távol a kasszától, s azt is, hogy milyen gyorsan kasszáltunk. Az emberek nem tudhatják, hogy a pénztárban előforduló hibákat nem mi követjük el. Az árakat és kódokat egy központi szerverről kapjuk. A pénztárba bevitt adatokon nem változtathatunk. Ebből sok félreértés származik. A válság minket is elért: kevesebb az alkalmazott – több a munka. Gyakran nem érjük magunkat utol. Árleszállításkor az átárazásokra gyakran két óránk sincsen. Mi pedig egész nap a pénztárban vagyunk, 14 órás a műszak. A sorakozó emberek is idegesebbek, kevesebb a pénz, figyelik az engedményeket. Van, aki az összes boltot körbejárkálja, csak hogy 10 centtel olcsóbban vegyen meg ezt-azt. Van, aki értetlenkedik, feltartja a többieket, olyasmikre kérdez rá, ami ki volt írva a polcon is. Mintha élvezné, hogy miatta áll a sor. Azután van az a típus, aki kasszálás közben otthagy csapot-papot, szó nélkül eltűnik, majd pár perc múlva diadalmasan visszatér 3-4-5 újabb árucikkel a kezében. Nem tudom, mi járhat a fejében. A sor közben már tekereg, és senki sem fizethet, míg ő vissza nem jön. Azután van, aki szeret kötekedni. Minél paprikásabb hangulatban van, én annál nyugodtabban szólok hozzá. Ezzel mindenkit le lehet szerelni. A multik közt dúl a csata a vásárlókért: szemkontaktus, kétnyelvű kiszolgálás, mosoly és segítőkészség, csak így lehetsz nyerő. Akkor is mosolyogni kell, ha éppen semmi kedvünk hozzá. Először szlovákul, azután magyarul köszönünk. Vannak furcsa emberek. Nem válaszolnak, a végén meg felháborodnak, hogy miért ezen vagy azon a nyelven szolgáltuk ki őket. Egyébként, azt vallom: színház az egész világ! Megpróbálok felülemelkedni a helyzeten, kívülállóként tekinteni rá. A mosoly, a megértés és a türelem csodákat tesz.
Benkő Géza, színész – akinek a sorban állás is lehet szórakozás, és a szórakozás is munka – Emberből vagyok. Ez így, persze, túl általános. Ember vagyok: családfő, apa, színész és néha – papucsférj. Na, olyankor általában üzletben vagyok. Kezemben az erdélyi árusoktól vásárolt fonott kosárka, s egy cetli, rajta feleségem kézírása, kígyóznak a betűk. Sorról sorra haladok, pulttól pultig cammogok, keresve a cetlis tételek földi mását, lehetőleg „akciós” kiszerelésben. Papucsférj ide vagy oda, az üzletben a cetli parancsol. Nem totojázok sokat, viszonylag hamar végzek a listával, és irány a pénztár. „Főúr, fizetek!” Milyen szép is lenne… Kígyózó sor előttem. Kétségbeesett arcú hölgy a pénztárgép mögött. Szép perceknek nézek elébe. Gyors ellenőrzés, minden bekerült-e a kosárba, telefon kéznél, mobilnet rendben, mégsem kezdek el böngészni a neten… A „virtuális versus való világ” küzdelméből ezúttal az utóbbi kerül ki győztesen. A sor lassan apad. Toporgó emberkék. Előttem egy idős néni, kosarában csak pár apróság, mind a legolcsóbbik fajtából. Mögöttem egy szürke öltönyös, már-már tolakodóan bepacsulizott ötvenes, pocakos férfi, jól fésült, de egy hajmosást megejthetett volna – apró hópelyhek díszítik haját. Az idős hölgy van soron. Halkan köszön. Túl halkan. A pénztáros visszakérdez. A néni megzavarodik. „Csak köszöntem” – mondja szemlesütve. Közben a kijelzőt figyeli. Két kifli, tíz deka parizer, hat tojás, élesztő, egy kiló krumpli… Villognak a digitális számok, majd megjelenik a végösszeg. A néni sóhajt, kezében már ott a kis vászon pénztárca. Vékonyka, ezért nem vettem észre eddig. A tenyerébe önt egy maroknyi aprót. Hirtelen megdermed. „A szemüvegem…” – motyogja még halkabban, mint előbb a köszönését. A pénztárcát a tenyerében púposodó aprópénzkupacra teszi, majd belekotor a zsebébe. A szemüveg persze nincs benne. A néni homlokáról legördül egy izzadságcsepp. A másik zsebébe nyúl. A pénzt tartó kezével. „Ez nem lehet igaz, basszus!” – hallom magam mögül… A korpás középkorú férfi méltatlankodását elnyomja a szerteszét guruló aprópénzek zaja. „Tessék, át lehet jönni ehhez a pénztárhoz!” – hallom jobbom felől. A férfi mögülem kilő, állórajtból jeles, csak egy hófüggöny jelzi, merre is ment. S mindenki, ki addig mögöttünk szobrozott, átpártol a másik pénztárhoz. A néni csak áll. Az az idő, amikor még gond nélkül le tudott volna hajolni, már történelem. Összeszedem az aprópénzt. Egyedül szedem. Amikor átnyújtom a néninek, már a szemén van a szemüvege. „Köszönöm” – suttogja. S én – a színpadra is gondolva – azon morfondírozok: megérte…
Színész vagyok. „Jó neked, azt csinálod, amit szeretsz!” – mondják. Kamera előtt, színpadon, pódiumon, próbák, fellépések, előadások, forgatás… Tiszta mennyország! Amikor vége a forgatásnak, akkor is színész vagy? Jó pap holtig tanul, mondják… Lássuk csak, hogy is van ez. Honnan, miből merít a színész a szerepeihez? Saját magából, hangozhat a válasz. S ez nagyrészt igaz is. Bennem van-e minden? Fenét! Akkor hát azt, ami nincs, honnan szedem „fel”? Abból, attól, akiben benne van. Megfigyelő vagyok. Akaratlanul is. Elraktározok élethelyzeteket, karaktereket, amikkel, akikkel az utcán, boltokban, hivatalokban, kávéházakban, villamoson, benzinkutakon, az „életben” találkozom. Folyik a „virtuális” felkészülés a szerepre. Munka ez? Nyitott szemmel járni, elüldögélni, figyelni másokat… Semmiképpen sem. Inkább szórakozás. Még inkább a kettő keveréke. Munkává majd a színpadon válik. A „postás” figurája jön épp velem szemben… Ott meg „Lord Hastings“… Ha pipogya férj lenne a szerepem, akkor úgy innám a kávét, mint az a férfi a szemközti asztalnál… Csak figyelni kell. Türelmesen. S a színpadon eljátszani az életben látottakat.
Amint láthatjuk, a sorban állás néha kín és néha szórakozás. A türelmünket teszi próbára. Addig jó, míg játéknak tekintjük. Egy régi karikatúra jut eszembe, hogy hátul a sorban valaki megkérdi, miért sorakoznak, és valaki válaszol: „Nem tudom, de biztosan hiánycikk lesz.“ Ez is emberi tulajdonság: amiért sokan állnak sorba, az nekünk is kell, akkor is, ha semmi szükségünk rá. A választás rajtunk áll: eldönthetjük, változtatunk-e sorban állási szokásainkon, vagy inkább lazítunk. Maradunk elégedetlen sorakozók a gondterhelt ügyintézők előtt, vagy közben tanulmányozzuk az Élet című színjátékot…
Siposs Ildikó
