A nagykövet

Ilyen szép vörös hajzuhatagot ritkán látni, ez Lilla védjegye. És igazi! Lilla derűs, ám éber, beszélgetés közben a szeme nagyokat rebben, mert a férje kint sétál a pici fiával, aki nemsokára megéhezik. 
 

– Életem legtökéletesebb napját máshogy élném meg anyaként, máshogy feleségként és megint máshogy Lillaként – mondja. – Anyaként elvinném a kicsiket egy gyönyörű helyre, ahol egész nap csak játszanánk. A férjemmel, Zolival egy bambuszházban pihennék Balin, a dzsungel közepén. Lillaként pedig legszívesebben olyasmiket tennék, ami kilendít a komfortzónámból: például duettet énekelnék Caramellel – mondja energikusan. 
 

Lilla két tüneményes kisfiú, Vili és Berci anyukája (Vili hároméves, Berci hat hónapos). Sejthetjük, hogy most épp a kicsikről való gondoskodás tölti ki a legtöbb idejét, de azért minden érdekli – tág neki a világ. Mindeközben vidám, mint a közelgő tavasz. Pedig nem könnyű neki, mert a két gyerek még nagyon pici. Mikor az egyik elalszik, a másik felébred, néha versenyt sírnak, és jellemző módon mind a kettő a teljes, egész anyukát akarja, hogy csak ővele foglalkozzon. És azelőtt sem volt könnyű neki! Kergette egy ideig magát, hogy valójában ki ő. Pánikbetegség gyötörte, mára azonban sok mindent elengedett, amin előtte görcsölt, amit előtte rosszul csinált. 

 

Lefoglalnak a gyerekek, nem rendelkezem szabadon az időmmel. Ezért sok barátnő eltűnt mellőlem. A húgom az, akit mindenbe beavatok. Persze, vannak anyukák, akikkel jóban vagyunk, de velük a gyermeknevelés a téma. Nekem viszont igényem van arra, hogy Lillaként is meghallgassanak

 

– Mégis mi történt? Bátor nő vagy, mert kevesen mernek a gyöngeségekről beszélni.
 

– Középiskolás koromban kezdődtek a rohamok, és egyre durvább tünetekkel jelentkeztek. Indokolatlanul elkezdtem izzadni és remegni a buszon, vagy meg kellett állnom a haza vezető úton. Minden ilyen alkalommal halálfélelem tört rám, miközben nem állt fenn semmilyen veszélyhelyzet. Volt egy homeopátiás készítmény, az mindig megnyugtatott, ha velem volt, holott tudtam jól, hogy ez csak szimpla placebohatás. A rohamot átélni ijesztő élmény, ezért az ember fél tőle, mert mindig van egy előrevetítő szorongása, „a megint rosszul leszek“ érzése. A nagy áttörés az egyik utazásunkon történt, egy hónappal az esküvőnk előtt. Éppen vacsorázni voltunk, amikor elkezdtem remegni. Zoli visszakísért a szállodába, majd azzal reagálta le a remegést, hogy keményen rám szólt: ha nem fejezem be azonnal, akkor nem lesz esküvő. Ez a mondat akkor és ott annyira sokkolt, hogy kizökkentem. A szorongásom azóta sem tért vissza. Most már olyanokat gondolok, hogy simán csak megnyugodtam: ő ezentúl oltalmazni fog. Egyszer a metrón éreztem ugyan valami gombócot a torkomban, de mivel ketten voltunk Vilivel, nem engedhettem meg magamnak, hogy a roham győzzön.
 

– Mennyire vagy érzékeny típus a mindennapokban?
 

– Semmi különös, bár néha elöntenek az érzelmek. Szeretem az életet, amit élek. 
 

– Mikor először találkoztunk, Berci két hónapos volt, s te kirobbanó formában voltál. Mi a titkod?
 

– Nincs titkom, ez az én tempóm. Nem panaszkodom, mert mindkét várandósság mesébe illő volt. Nem voltak rosszulléteim, nem változott nagyon a testem, de persze azért én is vívtam csatákat magammal… 
 

– Mesélj!
 

– Sem a szülés, sem a szoptatás nem volt könnyű menet. Vili születésekor sokként ért, hogy a vége császármetszés lett. Kilenc hónapon át arra vártam, hogy a mellkasomra teszik a fiamat, szerettem volna hallani, ahogy felsír. Valamiért a sors megfosztott ettől az élménytől. A kudarcérzést csak tovább fokozta, hogy másnap, mikor odahozták, hallgatott a szívem. Néztem a kis arcát, de nem jött a filmbe illő, nagy öröm. Tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy ő az enyém. Sokáig bűntudatom volt emiatt, a tetejébe pedig iszonyatosan megviselt a szoptatás: úgy zokogtam, mint még soha életemben. Mindenki a tápszert ajánlotta, de bármennyire is fájt a mellbimbóm, nem akartam lemondani arról, hogy én tápláljam a gyermekem. Most már tudom, hogy a „baby blues“ lehetett az, amit éreztem. A hormonális változások okozhatták a lehangoltságomat, azt, hogy olyan hamar eltörött a mécses. Ez igazán nem súlyos depresszió, ez az állapot pár hét után elmúlik, sok nő átesik rajta. Szerencsém volt, hogy a férjem és az anyukám mindenben segítettek. Néhány hónap múlva kiütések jelentek meg Vili testén, ezért be kellett feküdnünk a kórházba. De ekkor már tudtam, hogy a rossz dolgok után mindig jönnek a jók. Szerencsére így is lett: ahogy hazaengedtek bennünket, egy csapásra elmúltak a hangulatingadozások, és egy nagyon szép időszak vette kezdetét. Lassan a szoptatásba is belejöttem, és napi csodaként kezdtem megélni, hogy a picim jóízűeket szuszog, miután teleszopizta magát. 

 

 

– Bercivel is nehéz volt a szülés? 
 

– Már volt rutinom, de ezúttal sem szülhettem természetes úton. Úgy tűnik, ez, sajnos, kimarad az életemből. Bár a jövőben szeretnénk még babát, az orvosok szerint csak császárral érkezhet. 
 

– Vili hogy fogadta az öcsi érkezését?
 

– Ahogy nőtt a pocakom, egyre többet simogatta, csak azt nem tudta elképzelni: ha nincs a ruhám alatt a tesó, akkor vajon hol van? Egyébként a napi rutinunk közben szépen elmagyaráztam neki, hogy mi lesz majd másképp, mikor megérkezik Berci. Aztán, amikor eljött a nagy találkozás, ott állt szégyenlősen, és csak ennyit tudott mondani: „Jé, milyen kicsi lett a hasad!” Később aztán egy nővérkét megállított a folyosón: „Látod, milyen aranyos kistesóm van?” A kicsit azóta is szereti, és nyálasra puszilja.

 

„Engedjem meg a másiknak, hogy ne olyan legyen, mint én. Szerintem ez a legfontosabb. Most még egy ideig ilyesmiken fogok gondolkodni..."

 

– A Noelek és Benettek mellett meglehetősen ritkának számítanak a Vilmosok és az Albertek. Névadáskor honnan jött az inspiráció? 
 

– Próbáltunk szép és ritka neveket választani: olyanokat, amelyek passzolnak a kis hercegekhez. 
 

– Míg mi beszélgetünk, a párod kitartóan vigyáz Bercire. Azonnal tudtad, hogy ő a Nagy Ő?
 

– Zolival két nagy találkozásunk volt: egy ifjúsági üzleti táborban ismerkedtünk meg Somorján, még középiskolás koromban. Néhányszor randiztunk, de végül nem lett semmi a dologból. Aztán tíz évvel később – már egyetemre jártam Pozsonyba – egyszer leült mellém. Találkozgatni kezdtünk, és végül úgy hozta az élet, hogy 2015-ben férj és feleség lettünk. 
 

– Somorjáról Csallóközcsütörtökbe költöztél. Könnyű volt megszokni a vidéki életet?
 

– Főleg azzal a szegmensével kellett megbarátkoznom, hogy kevés a szórakozási lehetőség. Ám az én életem még nagyon a gyerekek körül forog.
 

– Milyen apának látod Zolit? 
 

– Nem tudom, akad-e hozzá hasonló. Ugyanúgy ellátja a gyerekeket, ahogyan én: főz, mos, pelenkázik, néha fél délután a szőnyegen berreg velük. Este, amikor hazaér a munkából, átveszi a kicsiket, éjszaka pedig felváltva altatunk. Szóval együtt csináljuk a családot, ebben nincs hiba. Nagyon szeretném, ha a gyerekek sok tulajdonságát örökölnék, és olyan talpraesettek, bátrak és határozottak lennének, mint ő. Míg én sokszor kishitű vagyok, és engem biztatni kell (bennem mindig van egy jó adag bizonytalanság), addig Zoli bármibe belevág. A legnagyobb utazási élményeimet is neki köszönhetem: ha nem noszogat, akkor rengeteg kalandból kimaradok. 
 

– Hogy oldjátok meg a közös időtöltést a gyerekek mellett? 
 

– Zoli egy családi vállalkozást vezet, rengeteget dolgozik, én pedig a nap végére hullafáradt vagyok. Arra marad csak energiánk, hogy főzünk együtt valamit. Néha viszont a nagyik besegítenek, s ilyenkor elmegyünk kettesben vacsorázni. Bízom benne, hogy később több randis napot is be tudunk iktatni, mert kell a kettesben töltött idő. 
 

– S el tudod képzelni, hogy a férjed egyedül szórakozzon, míg te a gyerekekkel vagy? Néha, ugye, gond, hogy a nőnek több áldozatot kell hozni a gyerekek miatt.
 

– Megbízom Zoliban, a Balaton Soundra is elengedtem. Mert mi működik, ha már a bizalom sem működik? Korábban volt olyan párom, aki megcsalt, de én nem akarok többé bizalmatlan lenni. Tudom, hogy két pici gyerekkel nem könnyű nekünk, és csak vállvetve tudjuk csinálni, nem egymást korlátozva. Családot tartani nagy felelősség. 
 

– Mi kapcsol ki leginkább?
 

– Régiófejlesztésből diplomáztam, utána az adóhivatalban dolgoztam. Ám én alkotni szeretek, a két kezemmel megcsinálni valamit. A számok világa viszont megfoghatatlan. Az utóbbi időben szívesen készítek koszorúkat szárított virágokból. Annyi finomság és szépség van bennük! Szeretem a természetet úgy, ahogy van, nincs nála tökéletesebb. Először a magam szórakoztatására bíbelődtem a koszorúkkal, később már rendeltek tőlem. Nagy szenvedélyem pedig a gravírozás. Fülbevalókat gravírozok lézerrel. Ha a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek, szeretném képezni magam, grafikai kurzusra is készülök. Most alkotói énem a háttérbe szorult, de csak rövid időre. Szerintem az a jó, hogy vannak céljaim, s olyan szép várni a jó dolgokra!
 

– Mit jelent számodra az Új Nő?
 

– Egy változatos tematikájú magazint, amely teljesen lefedi az érdeklődési körömet. Néha meghatódom egy cikken, máskor kivirágzom tőle, megint máskor meg felkiáltok: „De jó, hogy ilyenről is írtok!” 

 

 

• Mi szerettél volna lenni gyermekként?
   
• Régész. Nagyon különleges hivatásnak érzem. 
   
• Idézz fel egy boldog gyermekkori emléket!
   
• Sokat voltam a somorjai nagyszülőknél és Csicsón a mamáéknál. Esténként mindig elsétáltunk a pékségbe frissen sült fahéjas és kakaós csigát venni. Ma is az orromban érzem az illatukat. 
   
• Nőiség és anyaság. Mi jut eszedbe először erről a két szóról? 
   
• Mikor egy nő anya lesz, nem érti majd, hogyan élhetett korábban gyermek nélkül. 
   
• Hány évesen voltál szerelmes életedben először?
   
• Anyukám erre azt mondaná: „Lilluska, te már az óvodától fogva szerelmes voltál!” 
   
• Mire nem sajnálod a pénzt?
   
• A gyerekeimre és ételre. 
   
• Milyen témákat látnál szívesen a magazinban?
   
• Egészségmegőrzéssel és divattal kapcsolatos anyagokat. 
   
• Ha valamit megváltoztathatnál a világon, mi lenne az?
   
• Nem szeretem, hogy az emberek néha könnyen ítélkeznek. Mindig a másik életét tudjuk a legjobban megoldani.