Darina

A nyár színei a szebb élet reményét hozták magukkal. A panellakások fullasztó melege már az első forróbb napokon a szabadba csalogatta a hűsölni vágyó tömeget. A sétálóutcák zsúfolásig teltek kalapos hölgyekkel és cigarettázó urakkal, a fagylaltos boltját kisebb gyerekhad lepte el, a kávézók teraszán pedig csak úgy virágzott a szerelem. Az egész Vencel teret különös pezsgés járta át, a levegőben már-már tapintható volt a szabadság, a gondtalanság és az erotika elegye. 

Darina a Four Seasons Hotel ablakából nézte a népes társaságot. Legszívesebben ő is limonádét kortyolgatott volna valamelyik bisztróban, miközben barátnőivel a kedvenc divatlapja aktuális számáról diskurál. Hirtelen mérhetetlen irigység fogta el azok iránt a nők iránt, akik odalent lázas mohósággal szívták magukba az életörömöt. Akiknek eszükbe sem jutott arra gondolni, hogy valaki néhány emelettel arrébb mázsás terhet cipel.
A zár kattanására Darina összerezzent. Tudta, hogy Tomáš lépett a szobába, de tudatosan nem fordult hátra, hogy üdvözölje. A következő pillanatban már a hátán érezte a férfi forró leheletét, amely parázsként égette fedetlen bőrét. Próbált volna ellenkezni, de a gondolat, hogy rögtön elveszhet ebben az édes gyönyörűségben, erősebbnek bizonyult józan eszénél. 

Tomáš ezúttal a szokottnál is szenvedélyesebb szerető volt. Egy egész éjszakát tölthettek együtt, ami különös kiváltságnak számított a lopott pásztorórák után. Egy utolsó éjszakát Darina elutazása előtt. 

– Mielőtt elindulok, mindent elmondok neki – bökte ki gunyorosan a nő, miközben szeretője heves csókokkal borította el a testét. 

– Blöffölsz – vágta rá Tomáš, s mit sem törődve a fenyegetéssel, tovább folytatta az élvezetek hajszolását.

De Darina hirtelen kibújt az ölelő karokból. Tekintetét szigorúan a férfira szegezte, majd határozott hangon megszólalt: 

– Gyere velem. 

Egy pillanatra a levegő is megfagyott kettejük között. Tomášt olyannyira váratlanul érte a kérés, hogy percekig csak némán nézett maga elé. Még sohasem fordult elő, hogy a nő bármilyen formában kinyilvánította volna az érzelmeit. Legtöbbször csak a szörnyű lelkiismeret-furdalásáról beszélt, de mivel a bűntudat őt, Tomášt is nyomasztotta, kölcsönösen vigasztalhatták egymást. 

Rajongott Darináért: már a teste gondolatától is képes volt izgalomba jönni, ám az iránta érzett szüntelen vágyódást csupán múló szeszélynek tulajdonította. Megrémítette a gondolat, hogy Darina többet érez iránta a helyzetükben megengedettnél, ugyanakkor a feltételezés a férfiúi büszkeségét is simogatta.
– Tudod, hogy nem tehetem. Itt a nyomda, a gyerekek, és... – némi szünet után folytatta – nem hagyhatom magára Alenát. 

– Alena... – Darina a név hallatára megborzongott. Jó ideje már, hogy minden kapcsolatát megszakította barátnőjével. Alena egy ideig kitartóan ostromolta leveleivel, sőt egyszer még a lakásán is felkereste, ám Darina a nő hangjának hallatán ijedtében elbújt. Egyszerűen képtelen lett volna a szemébe nézni. Azt hitte, ha nem vesz róla tudomást, enyhít valamelyest a mardosó bűntudatán, ami az utóbbi időszakban testileg és lelkileg is meggyötörte. 

– Hiszen ismered. Tudod, hogy gyenge a szíve, ebbe pedig biztosan beleroppanna – mentegetőzött tovább a férfi.

– Igazad van, hogy is gondolhattam ilyesmire… Bocsáss meg, de most ki kell mennem a mosdóba.

Minden további magyarázat nélkül faképnél hagyta a férfit. Ahogy becsukta maga mögött a nehéz tölgyfa ajtót, a földre roskadt, és feltört belőle az eddig elfojtott zokogás. Csendesen, de annál keservesebben sírt: sose látta még ennyire kilátástalannak a helyzetét. Tomáš iránt érzett viszonzatlan szerelme, barátnője elárulása és jellemének fokozatos torzulása mérhetetlen keserűséget ébresztett a lelkében. Titkon azt remélte, hogy a férfi vele tart moszkvai útjára, ezért a naivitásért pedig elképesztően szánalmasnak érezte magát. 

Darina leginkább a magánytól rettegett. Egész lényét átitatta valami furcsa melankólia, és bár gyönyörű nőnek tartották, társaságban sohasem sikerült magára irányítania a figyelmet. Az emberekkel való társalgása leggyakrabban kimerült a felületes témák körbejárásában, holott ő maga cseppet sem volt felületes. 

Egy aprócska fotóműtermet bérelt az Óvárosi hídtorony közelében, ahol időnként kiállításokat rendezett. Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg a szeszélyes írónővel, Alenával, akivel furcsa természetüknél fogva rögtön megtalálták a közös hangot. Ettől kezdve gyakran tett látogatásokat újdonsült barátnője otthonában, ahol már-már kellemetlenül érezte magát az otthoniak túláradó vendégszeretete miatt. A férj, Tomáš előszeretettel bókolt neki, amit Darina kezdetben szimpla udvariasságnak vett. Ám egy bormámoros éjszakán, amikor Alena fejfájásra hivatkozva lefeküdt, a férfi nyíltan megvallotta vonzódását. Darina ekkor már jóval többet ivott a kelleténél, és elcsattant köztük az első csók. Innen pedig egyenes út vezetett a hűtlenség, az árulás és a lelki összeomlás kapujába...

Darina teljesen elvesztette az időérzékét. Talán percekig, talán órákig kuporgott a fürdőszobában. Nagy nehezen feltápászkodott, letörölte elmaszatolódott szemfestékét, és bizonytalan lépésekkel megindult a hálószoba felé. De Tomášt sehol sem találta. Egy összehajtogatott papírfecni hevert az ágyon:
Drága Darina, 

köszönöm, hogy megszépítetted számomra az elmúlt időszakot. Izgalmas kaland volt, tele tűzzel, vággyal, odaadással. Mégis azt gondolom, ideje pontot tennünk a történetünk végére. Őszintén remélem, hogy moszkvai utazásod során rád talál a szerelem. Talán így mindkettőnknek könnyebb lesz. Kérlek, vigyázz magadra! 

Szerető barátod: Tomáš

– Szerető barátod… – a nőben visszhangoztak Tomáš sorai. Ereiben meghűlt a vér, s ha nincs elég lélekjelenléte, biztosan elájul. Egy használt rongy is több tiszteletet érdemelt volna ennél a bánásmódnál, de ekkor már úgy érezte, elfogytak a könnyei. 

– Várj csak! – kiáltotta, majd dühösen a zsebébe gyűrte a papírfecnit.

Az illendőség úgy diktálta, hogy ő is adjon valami maradandó emléket Tomášnak...

web-bannerek-hirlevel-02_2.jpg

Alena

– Végre! – kurjantotta Alena, majd elégedetten hátradőlt karosszékében. Gondosan pötyögte be az utolsó szavakat írógépébe, majd a teleírt lapokra pillantva rég nem érzett büszkeség töltötte el. Gyógyír volt számára az írás, az utóbbi időben pedig különösen nagy szüksége volt támaszra. 

Alena egy ideje nem volt boldog. Látszólag ugyanúgy éltek, mint eddig: reggelente tojásos szendvicset készített a gyerekeinek, iskola után házi feladatot írt velük, férjét pedig munka után csókkal üdvözölte. Mégis, mintha ez az élet valami torz leképeződése lett volna az egykori boldogságának. Letargiáját sokáig barátnője, Darina eltűnésével indokolta, de mivel semmilyen lehetséges magyarázatot nem talált a nő viselkedésére, beletörődött a barátság elvesztésébe.

Szerelem, remény, intrika, halál. Alena Červenková legtragikusabb műve, amely…

– már javában fogalmazta könyvborítója fülszövegét, amikor hirtelen furcsa neszt hallott az előszoba irányából. Tomáš nem lehetett: nemrég ment el, vacsorázni vitte a gyerekeket. Alena ösztönösen felkapta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került, majd bizonytalan léptekkel elindult a hang irányába. Meglepetésében majdnem felkiáltott, amikor elveszett barátnőjét, Darinát látta maga előtt. A nő halálsápadt arccal kuporgott a folyosón, és egész testében remegett. 

– Szent ég, Darina, mi történt? Hogy kerülsz ide? Szólalj már meg az isten szerelmére, halálra rémítesz!

– Előbb... Előbb... Olvasd! – dadogta a nő, miközben homlokáról patakokban folyt a veríték. Egy gyűrött borítékot húzott elő kabátja zsebéből, és átnyújtotta Alenának. 

– Neked írtam... Mindent megtudsz belőle – mondta elcsukló hangon. Testét ekkor már rángásszerű rohamok rázták. 

Alena halálra vált arccal rohant át a szomszédban lakó orvosért, aki pillanatokon belül a helyszínre sietett. 

– A levelet... A levelet... – Darina egyre csak a boríték irányába mutogatott. 

Alena széthajtogatta a papírlapot, ám ahogy az első néhány sor végéhez ért, rettenetes sikoly tört fel belőle.
Drága Alena, én most rábízom az életemet a sorsra. Néhány perc. Ha jól sejtem, ennyi maradt addig, amíg kifejtik hatásukat a pirulák, s nemsokára talán minden gyávaságom a múlté lesz csupán. Hisz csak egy gyáva ember képtelen arra, hogy vállalja tettei következményét. Csak egy gyáva ember menekülne öngyilkosságba. 

Ugye, emlékszel még az Anyeginre? Azt hiszem, a sors rám is hasonló szerepet osztott, hisz én vagyok a felesleges ember maga: a nő, aki sose volt főszereplő a saját életében. A nő, akinek mindig csak a barát és a szerető szerepe jutott... 

Alena, én hét hónapon át viszonyt folytattam a férjeddel. Szeretem Tomášt és téged is szeretlek, ám ez a kettősség egyszerre nem fér meg bennem. Felőröl. Bocsáss meg, kérlek, a ballépésemért, s amiért a boldogságot annak a férfinak az oldalán kerestem, aki téged soha nem tehet igazán boldoggá. Hisz valahol a szíved mélyén tudod, hogy jobb sorsra vagy érdemes. Bocsáss meg minden fájdalomért, talán egyszer találkozunk még, ha az ég is úgy akarja. Isten veled! Darina

Odalent kattant a zár, majd három árnyék – két kicsi és egy nagy – jelent meg a lépcsőház falán. 

– Apu, apu, én úgy szeretlek! Ugye, máskor is elviszel bennünket? – kiáltotta a kis Petra, majd rácsimpaszkodott apja derekára. 

– Hát persze, hogy elviszlek titeket, hercegnőm – vágta rá Tomáš, és puszit nyomott gyermekei arcára. 

A sok elviselhetetlenül forró nap után másnap megérkezett a vihar. Vadul tombolt egész héten át, de mihelyt lecsillapodott, Prága újra megtelt élettel. A Vencel teret különös pezsgés járta át, a levegőben már-már tapintható volt a szabadság, a gondtalanság és az erotika elegye. 

Olláry Ildikó

web-bannerek-hirlevel-01_2.jpg