„Gyere, kisfiam, terítsd meg az asztalt”– mondjuk, de az előbb még mellettünk álló gyereket sehol sem látjuk. Benézünk a nappaliba, és kővé dermedünk. Tízéves fiunk a szőnyegen fekszik furcsa pózban, görcsbe rándulva.
"A szeretetnek melege van a természet hidegében - és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben - és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban."