„Gyere, kisfiam, terítsd meg az asztalt”– mondjuk, de az előbb még mellettünk álló gyereket sehol sem látjuk. Benézünk a nappaliba, és kővé dermedünk. Tízéves fiunk a szőnyegen fekszik furcsa pózban, görcsbe rándulva.
"Ha egy boldog embert megkérdezel:
Miért vagy boldog? – nem tud felelni rá.
Ha már mond valamit, nem igazán boldog! (…)
Egy igazán boldog, ha egyáltalán felelni tud
az értelmetlen kérdésre, azt mondja: “Csak!”"