A Duna mentén élő ember az idők során megtanult együtt lüktetni a természettel. Nem félt a víztől, számolt azzal, hogy a folyó év közben többször is kilép a medréből. A víz azonban az évek során nemcsak adott, de el is vette a jussát az embertől.
A víz mindig nagy idők tanúja. A csallóközi ember mindig is együtt élt az éltető folyammal. Több, mint hatvan éve, hogy a Duna gondos édesanyából pusztító szeretővé vált.
"Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk."