A víz mindig nagy idők tanúja. A csallóközi ember mindig is együtt élt az éltető folyammal. Több, mint hatvan éve, hogy a Duna gondos édesanyából pusztító szeretővé vált.
Valljuk be: nem állunk olyan rosszul. Van tető a fejünk felett, van munkánk és szerető családunk, van mit ennünk, évente legalább egyszer eljutunk nyaralni. Ám mégsem vagyunk igazán elégedettek, mert nem azon az úton haladunk, amelyet egykor megálmodtunk. Ami egy álomélethez vezetne.
Ha korábbi életmódunkhoz vissza tudunk is térni, régi életünk és annak szereplői már nem biztos, hogy ott lesznek. Megtanultuk, hogy az időnk véges, véges a holnap, a jövő hét, a majd pedig bizonytalan. Csakis a jelen számít, csakis a most a biztos.
Visszamennél a múltadba? Mit nem felejtünk el soha? Az első szakítást, az első napot az első munkahelyen. Mélyen az emlékezetünkbe vésődtek. De hogy mi volt tegnap? A szürke hétköznapokra nehéz visszaemlékezni.
Ahány ház, annyi család. Mára így módosult a szólás – az örök hűséget fogadó párok 60 százaléka bontja szét a szétbonthatatlan köteléket. De hogyan és mi mindenben befolyásolja ez a család életét? És hogyan telnek a karácsonyi ünnepek egy mozaikcsaládnál?
Akkor volt igazán jó kedvem, amikor mentünk a „Városba”. Azt se bántam, ha orvoshoz, csak menjünk végig a Nádor utcán, a tavasszal rózsaszínben pompázó japán cseresznyefák és a többi évszázados fa árnyékában, le egészen a főtérig, aminek ódon hangulata annyira romantikus tud lenni...
Akinek szép gyermekkora volt, annak mindig van egy Léli-szigete. Az a hely, ahol a legszebb nyarakat töltöttük, a tóban fürödtünk, egész nap csak játszottunk, és ahol szabadok voltunk, mint a madár. Íme!