Mivel a csendélet nem rendelkezett valami nagy nevelő tartalommal, a műfaj csak lassanként nyert teret nálunk.
A 19. század otthonait még leginkább a családtagok arcképei és szentképek díszítették. Mígnem aztán jött a polgárság – s vele együtt a biedermeier, melynek kedvenc témaköre a csendélet volt (a csendélet a természet gazdagságán keresztül a polgári jólétet példázta).
Szentgyörgyi János: Csendélet virágokkal és gyümölcsökkel (1828, vászon, olaj, 92 x 74 cm)
(© Budapest, Magyar Nemzeti Galéria)
Szentgyörgyi János Bécsben tanult, majd Pesten telepedett le, s itt főként csendéletei biztosítottak számára megélhetést. Itt kereste fel műtermében Kazinczy Ferenc, aki így írt róla: „...őtet a természet Virág és Gyümölcs festőnek rendelte.”
Csendéleteivel Szentgyörgyi a 17. századi holland csendéletfestők hű követőjének bizonyult.
A képen az íves falú fülkébe helyezett antikizáló vázában lenyűgöző virágcsokor pompázik. Szirmai közül cinege és lepkék bukkannak elő, tövében pedig érett gyümölcsök sorakoznak. A színpompás együttes azonban csak illúzió, ugyanis az ábrázolt növények nem azonos időszakban borulnak virágba.
Botanikailag hiteles rajzuk minta könyvek vagy herbáriumok nyomán készülhetett. A csendélet több eleme a keresztény szimbólumtárból is ismert, így a megváltást jelképező pillangó vagy az oltáriszentségre utaló szőlő.
