Papp Vera (27, Dunaszerdahely) 45 kilót fogyott. Vera gyermekkora óta erős volt.
„Mindig is azt gondoltam, hogy én már soha az életemben nem leszek vékony. Mikor belenézek a tükörbe, nem magamat látom. Sokszor a régi Verát látom, a fogyás előttit. Még mindig a nagy ruhákat keresem a butikokban. Csak úgy szemre kiválasztom a ruhát, és a próbafülkében döbbenek rá: „Úristen, hiszen én ebbe kétszer is beleférek!“ 25 évig éltem egy nagy testben. Még ma is hihetetlen számomra, hogy sikerült lefogynom. Szinte csak szűk ruhákat hordok, de csak azért, mert így jobban látszik, és én is jobban látom, hogy már nem vagyok akkora nagydarab"
Papp Vera (27, Dunaszerdahely) 45 kilót fogyott.
– Mesélj magadról...
– 27 éves vagyok, ismét Dunaszerdahelyen élek, nemrég fejeztem be a Széchenyi István Egyetemet. Másfél évig Németországban éltem, intenzíven németet tanultam, és dolgoztam kint. A jövőben rendezvényszervezéssel szeretnék foglalkozni.
– Azzal, hogy lefogytál, mi változott meg az életedben?
– Minden megváltozott. Azelőtt a 175 centimhez 105 kiló voltam. Sportos család vagyunk, rengeteget sportoltam már kiskoromtól kezdve. Teniszeztem, mellette kosaraztam, fociztam és röplabdáztam. Van a gyümölcs, a kemény húsú körte, hát én ilyen kemény húsú körte voltam. Igaz, izmos puffancs voltam. Sokszor megdicsértek, hogy milyen szép az arcom, milyen selymes és sima a bőröm. Én pedig azt gondoltam magamban: „Köszi, mit kezdjek a szép arcommal, ha a testem puffancs!” Mindig azt kérdezgették tőlem, hogy kire ütöttem, hiszen nálunk a családban mindenki fitt és karcsú. Mivel sportoltam, a sok izom miatt nehezebben ment a fogyás.
– Próbáltál már előtte is lefogyni?
– Többször próbáltam lefogyni, mert ahogy nőttem, egyre jobban bántott, hogyan nézek ki. A barátnőim egytől egyig csinosak, csak én voltam duci. A bulikon mindig a barátnőimhez mentek oda a fiúk, engem észre sem vettek. Hiába volt extra szép az arcom és a mellem, az semmit nem számított. Olyan szívesen öltözködtem volna csinosan, viszont egy kövér nő nem viselhet magas sarkút, mert csak felhívja magára a figyelmet. Ezért csak a mellemet raktam ki, a problémás idomaimat eltakartam.
Azt gondoltam magamban: „Köszi, mit kezdjek a szép arcommal, ha a testem puffancs!”
– Az iskolában is voltak nehéz pillanataid?
– Elég nagyszájú ember vagyok, erős karakterrel. Sosem hagytam magam: ha beszóltak, visszaszóltam. Persze, sokszor bántottak, hogy kövér vagyok, de vastag bőrt növesztettem. Horvátországban a nyári táborban a szlovák srácok úgy hívtak, hogy „maďarská buchta”, magyar bukta. Na, ez mélyre ment, nagyon fájt.
– Azt mondod, többször próbáltál fogyni... Most miért sikerült?
– Többször próbálkoztam, és mindig visszaszedtem a kilókat. 25 kilót lefogytam, de én a hetes tartományt céloztam meg. A 75 kilót.
– Szóval, mi a siker titka?
– Drasztikusan csökkentettem az ételadagokat. Kevesebbet ettem. Általában mindig akkor fogytam le, amikor szétmentem az aktuális fiúmmal. Mert nekem mindig voltak fiúim, 15 éves korom óta kapcsolatban voltam. Szakítás után lefogytam pár kilót, hogy jobban tetsszek, ám a kilók lassan visszakúsztak. Jártam diabetikusnál, rengeteget diétáztam, mindent kipróbáltam, de hiába.
– Ha fiúd volt, önbizalmad is volt... Vagy ez nem ilyen egyszerű?
– Az önbizalmam a béka feneke alatt volt. Viszont mindig erős volt a kisugárzásom, ezért hellyel-közzel mindig megkaptam azt a fiút, akit akartam, még ha nem is voltak ezek felhőtlen kapcsolatok. Mindig távolságtartó voltam a fiúkkal szemben, és most is az vagyok. Nem szeretném megégetni magam. Eleget sérültem már, nem akarok több rossz érzést.
– Hogyan indult a nagy fogyás? Mitől telt be a pohár?
– Édesanyámnak utazási ügynöksége van, s elmentünk együtt egy infóútra. Ott volt két srác, akikkel jóban vagyunk. Ők startolták el a megjegyzésükkel a fogyásomat. Azt mondták, nem is értik, hogyan nézhetek ki így, hiszen az édesanyám egy bomba nő. Ez annyira szíven ütött, hogy abban a pillanatban eldöntöttem: a legközelebbi úton már bomba nő leszek. Én mindig nagyon zárkózott lány voltam. Mindig mindenkit meghallgattam, de én sohasem osztottam meg se az örömömet, se a bánatomat senkivel. Mindent magamba zártam. Ez okozott is néha egy kis depit nálam. Az emberek a mai napig nem tudnak rólam semmit, és ez így van jól.
– Hogyan kezdtél neki a fogyózásnak?
– Leszögeztem, hogy én diétázni és tornázni nem fogok. Úgy kezdtem, hogy csökkentettem a porciókat. Az ételnek, amit kiraktam a tányéromra, csak a negyedét fogyasztottam el. Elkezdett összeszűkülni a gyomrom. Az első pár hónap irtó fájdalmas volt. Egy tábla csoki nem nagy szám, sokan lenyomják egészben. Én letörtem egy sort, és a többit félretettem. Megkapta a szervezetem, amire szüksége volt, és az agy is megnyugodott. A fogyás mindig fejben dől el! Én mindent ettem, nem válogattam, annyi volt a különbség, hogy a fogyókúra alatt a negyedét ettem meg annak az adagnak, amit előtte simán felfaltam. Nem azért nem ettem többet, mert nem kívántam, hanem mert tudtam, hogy ha többet eszek, akkor kárba vész az egész addigi munkám. Az első három hónapban kifejezetten fájt a gyomrom, mikor mentem le a kajáról, mert épp csak annyit ettem, hogy ne legyek rosszul. Végül annyira összeszűkült a gyomrom, hogy nem bírtam többet enni. Ez nem egészséges, tudom, de nem volt más út! Hullott a hajam, rosszulléteim voltak, harcoltam magammal és a kilókkal. Tetoválást varrattam magamra: „Sose feledd el azt, aki vagy!”, és levágattam a hajamat.
– Előtte milyen étkezési szokásaid voltak?
– Mindent megettem, és gyorsan. Sietve ettem, habzsoltam az ételt, viszont nem ettem sokat. Most már tudom, hogy nem diétára van szükségünk, hanem arra, hogy tudjuk, mit akarunk, és ne vesszük el szem elől. Küzdjünk, ne adjuk fel félúton.
– Tornáztál a fogyás alatt?
– Mínusz 30 kiló után kezdtem el tornázni. Tudtam, ha nem kezdem el, akkor lógni fog a bőröm. Viszont csak otthon tornáztam. Készítettem egy jegyzetet arról, hogy milyen gyakorlatokat kell végeznem és milyen szériában. Nem vittem túlzásba, viszont láttam, hogy segít, mert visszahúzódott a bőröm. Lábakra, popóra és hasra tornáztam, csak saját súllyal, nem végeztem kardiós mozgást. Ám szándékomban áll fitneszgépekkel formálni a testemet, most már van honnan elrugaszkodni.
– Mit élvezel az „új bőrödben“?
– Élvezem, hogy az ismerősök nem ismernek fel az utcán. Az anyum mindig azt mondta: Vera, már nagyon el vagy hízva, kezdj el fogyókúrázni! Meg sem akartam hallani, mit mond. Nem hittem el, hogy annyira duci vagyok, mint állítja. Sok kövér ember így van ezzel. Mikor fogyni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy mekkora méreteket hordtam. A 45 kilót nagyjából másfél év alatt fogytam le. Igazság szerint a mai napig nem tudom feldolgozni a fogyásomat. Felfoghatatlan számomra, hogy S-es és XS-es ruhadarabok tökéletesen állnak rajtam. Sokkoló érzés!
– Ha belenézel a tükörbe, mit látsz?
– Még mindig ducinak látom magamat. Felpróbálom a régi nadrágjaimat, és az egyik nadrágszárba belefér a két lábam. Teljesen át kell alakítani a gardróbomat, most szenvedélyesen vásárolok. Ám mintha egy másik ember ruhatárát rendezném be...
„A fogyás mindig fejben dől el! Emeltem egy falat Magam köré, ám mikor beszólt két srác, hogy hogyan nézek ki, az átcsúszott a falon. Betelt a pohár"
– Hogy állnak hozzád most a férfiak?
– Ha elmegyek a barátnőmmel bulizni, már hozzám is odajönnek a pasik. Érdekes, hogy azok, akik régen szóba sem álltak velem, most rámírnak. Ám én azt mondom: ha eddig nem kellettem, most se kelljek. Jelenleg nem szeretnék kapcsolatot. A két sráccal, akik miatt betelt a pohár, és elkezdtem kevesebbet enni, azóta már találkoztam. Leesett az álluk, nem hittek a szemüknek. Bocsánatot kértek az illetlen megjegyzésük miatt.
– A fogyás valóban elhozta a nőiességed megerősítését?
– Igen. Bátrabb lettem. Mindig is irigyeltem azokat a nőket, akik jól néztek ki. Most pedig már tudom, hogy én is jól nézhetek ki, ha felveszek egy magassarkút, és csinosan felöltözöm. Szinte csak szűk ruhákat hordok, mert így jobban látszik, és én is jobban látom, hogy már nem vagyok akkora nagydarab.
– Kacérabb lettél a fiúkkal szemben?
– Nem. Ezen nem szeretnék változtatni. Belül ugyanaz az ember vagyok, aki előtte voltam. Olyan szomorú ez, hogy most, hogy lefogytam, hirtelen jobb embernek hisznek, és másként néznek rám. Van egy srác, aki régen szóba sem állt velem, pedig tetszett. Most pedig nyomul ezerrel. Ezen is látszik, hogy a férfiaknak csak a külső számít. Persze, a külső az első információ egy emberről, de utána jön a belbecs, az igazi szépség. A test csak egy burok, egy maszk, egy jelmez.
– Ha teltebb emberekkel találkozol, nincs benned rossz érzés?
– Dehogyisnem. Mindig arra gondolok: Úristen, én is így néztem ki! Viszont sokszor irigylem a kövéreket, mert vidámabbak, mint a soványak. Néha hiányzik az érzés, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, ducinak, és nem érdekel semmi. A barátnőm mondta, hogy irigy rám az öntudatom miatt. Pont az a lány, aki mindig nagyon jól nézett ki. Gyakran nézegetem a régi képeimet, hogy lássam: így néztem ki. Azt is meg kell tanulnom még, hogy megköszönjem, ha megdicsérnek.
– Számodra mit jelentett az evés? Örömforrás volt?
– Azért ettem, mert energiára volt szükségem. Nem értettem, hogy miért vagyok duci, ha sportolok. Nem értettem, hogy miért csak én vagyok pufi a családban... Nem értettem, és még most sem értem. Amikor kicsi voltam, anyu rengetegszer énekelte: „Digi, dagi, daganat kergeti a halakat, de a halak ügyesek, digi, dagi elesett.” Ez nekem nagyon fájt, de anyu nem vette észre, hogy nekem ez nem jó. Ő azért csinálta, mert tehetetlen volt, és ezzel jelezni szerette volna, hogy kezdjek magammal valamit... Mára tudom, hogy a soványságot is meg kell tanulni kezelni, nem csupán a kövérséget. Én most ezt tanulom.
