Egy pohár nem félig üres vagy félig teli, annak kell örülni, ha van pohár és van benne víz – mondja Zirig Tünde, egy csupa szív hölgy.

Mi az az önkéntesség? Az önkéntes munka kezünkbe adja a lehetőséget, hogy életeket változtassunk meg, beleértve a magunkét is. Amerikában a hajléktalanokat és a szegény családokat önkéntesek segítik. Sok német fiatal az egyetem után kel útra Dél-Amerikába, ahol a szegények által lakott favellákban dolgoznak, vagy épp teknősöket mentenek. Ez a legjobb lehetőség a fiataloknak arra, hogy megismerjék az embereket és a világot.

zirig-tunde-kezdo.jpg
Zirig Tünde

A segítő munka belátásra tanít, hisz a fiatalok egy év után sokkal jobb körülmények közé térnek haza – és már sokkal jobban elfogadják az otthoni viszonyokat. Emellett boldogítja őket a tudat, hogy igazán segíteni tudtak. Más országokban az emberek életük során néha több hónapot – s többször is – önkéntes munkát végeznek. Nemrég egy spanyol lánnyal beszélgettünk, aki nálunk önkéntesként angolt tanított. Elmondta, hogy a barátnője Afrikában épít kórházat. A segítők általában olyan helyeken dolgoznak, ahol nélkülözés és szükség van. Ám nemcsak a fiatalok, a középkorúak is önkénteskednek. Kicsikét kimegyünk a saját életünkből, s kis időre egy másikat választunk helyette. Felnőtt ember számára ezt jelenti az önkéntesség.

Zirig Tünde (Dunaszerdahely) szabadságot kért az iskolából, ahol tanított, és útra kelt Dévára. Tünde csupa élénkség, kis csillagok gyúlnak a szemében, ahogy a nagy elhatározásáról mesél. Egy évet töltött Böjte Csaba gyermekmentő szervezeténél mint önkéntes nevelőnő – s ezentúl minden nyáron szeretne visszatérni.

– Már évek óta mondogattam a családomnak, hogy megvárom, míg a gyerekek önállók lesznek, de még nincs unokám, s akkor útra kelek.

Két gyönyörű gyerekem van, de már a saját életüket élik. Tavalyelőtt már semmi nem tartott vissza, de még megvártam, hogy leérettségizzen az osztályom.

– Mi volt az utazás mozgatója?

– Szeretem a gyerekeket! – mosolyog Tünde. – Volt egy szuper osztályom, és miután elballagtak, hatalmas űr maradt utánuk. Haszontalannak éreztem az életemet. Azt éreztem, hogy mást szeretnék tenni, egy másik életben mást csinálni. Használni, jót tenni, többet adni magamból. Folyamatosan ott motoszkált a fejemben Csaba testvér és a gyerekei. Milyen jó lenne nekik segíteni!

– A férje és a gyerekei mit szóltak az utazáshoz?

– A férjem nem korlátozott. Kaptam egy év fizetetlen szabadságot egy másik életbe. Erdélyben lett egy új házam, és lettek új gyerekeim. A férjem visszavárt, a lányom pedig végig mellettem állt! Az anyukám és a fiam óvtak volna, de én menni akartam.

– Hogyan kezdett hozzá?

– A Dévai Szent Ferenc Alapítványnál érdeklődtem. Illetve Budapesten van egy hölgy, aki felkarolta a gyermekmentő szervezetet, és segít az odajutásban. Behívott egy beszélgetésre, tájékoztatott, hogy mire számíthatok. Még a nyári szünetben két hetet töltöttem Déván, felmérhettem, mi vár rám. Déván mindig és mindenkor szívesen látják az önkénteseket, mert a nevelők jogosultak egy hónap szabadságra. Ezért is jönnek-mennek az önkéntesek. Két hétnél rövidebbre azonban nem érdemes menni, hiszen mire megérkezünk, már indulhatunk is haza. A nyári önkéntesség nagyszerű lehetőség például fiatal egyetemisták számára. Ilyenkor már nem kell tanulni a gyerekekkel, viszont ki lehet mozdulni a természetbe, körbejárni Déva várát.

hirlevel_web_banner_1_213.jpg

– Ki döntötte el, hogy mennyi időre megy?

– Az önkéntes eldöntheti, hogymennyi időt vállal. Nyári látogatásom során beszéltem Csaba testvérrel. Sétáltam mellette, mert vele aztán nem lehet üldögélni! Ő mindig úton van. Csaba testvér úgy tekintett rám, hogy rendben, lesz egy újabb nevelő... Oda szeretnék menni, ahol a legnagyobb szükség van, mondtam neki. Azt válaszolta, két helyen van üresedés, Déván, egy lányos családnál – és Tusnádfürdőn, de ott hideg van és medvék! Hát így lettem Déván négy testvérpár, azaz nyolc édes kislány nevelőnője.

– Miért éppen egy évre ment?

– Az egyetemen biokémiát tanultam, de szeptemberben lesz 25 éve, hogy a tanári pályán vagyok. Szerettem volna a gyerekekkel megélni a négy évszakot, az ünnepeket, vagyis egy egész iskolaévet, annak minden örömével.

– Könnyen ment az akklimatizálódás?

– Voltak akadályok, de Isten a tenyerén hordozott, és a vállamon ülő két angyal is vigyázott rám. Nem sokkal az érkezésem után eltűnt a pénzem. Majd az éjszaka közepén csőtörés volt, és beázott a házunk. Ezt követően jött az egérinvázió: az egerek a hideg idő beköszöntével behúzódtak a házba. Karácsonyig összesen negyvenhármat számoltam össze. Később gázszivárgás volt, mert tönkrement a gázkazánunk. Isten jelen volt, mert a szivárgás után tűzjelzőket szereltek fel, s mikor egy hétre rá tűz ütött ki, ezek riasztottak. Nem sokkal később megrázott az áram, ám gumipapucsot viseltem, ami megmentette az életem. Az ott töltött idő alatt többször is megtetvesedtem.

Nem rémültem meg ennyi nehézségtől, nem futamodok meg én olyan könnyen! Otthon azt mondtam magamnak: el fog jönni az idő, amikor sírsz, és azt kérdezed, miért kellett ide jönnöd...

– Gyorsan megtalálta a közös hangot a gyerekekkel?

– A nagyok azt mondták a kicsiknek: „Ő lesz a mami!“. Több megszólításra hallgattam, például anyu, mama, mami, anya, anyucska, mamicska, nevelő néni és nevelő. A gyerekek nem kaptak kevesebbet tőlem, mint a saját gyerekeim annak idején. Egy ideig voltak kételyeim, hogy jól csinálom-e? Kényszeresen jó akartam lenni mindenkihez, de az nem megy. Első nagy sikerem az volt, amikor a nyolcéves kislányom tanító nénije azt mondta: „Anna megnyugodott, mióta velem van.“

– A gyerekek körül változik a személyzet. Ez a nevelők munkáját is megnehezíti, hisz a gyereknek az állandóság tesz jót!

– Igen. Könnyű azt szeretni, aki jól tanul és teljesít. Két iskolás lányom problémás, nehezen szerethető volt. Valószínűleg előttem sem szerették őket igazán, és utánam sem könnyen fogják. Ezek a lányok gyorsan felnőnek, és egész életükben viszik magukkal a sebeiket. Azt mondtam magamnak: „csak azért is“ szeretni fogod őket! A két nagylány részéről volt némi távolságtartás. Mikor eltűnt a pénzem, egy hétig nyomoztak utána. Azt mondta a főnevelőnő, hogy a lányokat és a fiúkat kopaszra kell nyírni. Mélyen hittem, hogy nem az én lányaim voltak, ezért kijelentettem: „Engem is nyírjanak meg!“ Végül hajunk szála se görbült, de a nagylányaim innentől kezdve elfogadtak. Szeretet szeretetre talált.

– Örökbefogadáson nem gondolkozott?

– Megfordult a fejemben, de ezek a gyerekek nem árvák. Vannak szülők, akik külföldön dolgoznak, hogy egzisztenciát teremtsenek, s később ki tudják innen vinni a gyerekeiket. Olyanok is vannak, akik börtönben ülnek. Némely szülők látogatják is a gyerekeiket. A legfiatalabb testvérpár anyukája is hazajött Németországból, és elvitte őket egy hétre. A legkisebb lány nem akart vele menni. Ezek után azon voltam, hogy szorosabbra fűzzem a viszonyukat. Gyakran videótelefonáltunk az anyukával, a lányok meséltek, énekeltek, verset szavaltak neki.

zirig-tunde-gyerekekkel.jpg
„Ilyen kedves Tünde tanítónők és a hozzá hasonló emberek viszik tovább világunkat az önzés mindent elborító hullámverésében!“ – írta Böjte Csaba ferences rendi szerzetes riportalanyunk naplójába.

– Mi dolga egy nevelőnek?

– A főzésen kívül minden: mosás, takarítás, tanulás a gyerekekkel, kerti munkák elvégzése. Valamint az ápolás, ha megbetegszik a gyermek. Ha jön a segélyszállítmány Németországból, a kamionról is a nevelő rakodik le. Amikor a lányoknak születésnapjuk volt, tortát sütöttem és ajándékot vettem. Akadt, aki életében először kapott tortát születésnapjára. Míg a gyerekek iskolában voltak, mi a betakarítási munkálatokat végeztük, zöldségeket pucoltunk, befőztünk, telepakoltuk a kamrát. Ősszel érkeztem, akkor volt a padlizsán szezonja, és rengeteg vinettát, padlizsánkrémet készítettünk.

– Hogy lehet egyszerre foglalkozni ennyi sok gyerekkel?

– Még jó szándékkal sem jut mindenkire idő! Amikor megérkeznek az iskolából, szeretik elmesélni a napjukat. Ilyenkor mind egyszerre csiripelnek. Nyolc, tíz, tizenkét gyermek jut egy nevelőre, óvodáskorúaktól egészen tizennyolc évesekig. Okosan kell osztogatni magunkat közöttük.

– Az étkezés hogy működött?

– Az ételt a templom melletti ebédlőben tálalják. Reggelizni, ebédelni és vacsorázni is oda jártunk a gyerekekkel. Majd egy kilométerre laktunk az épülettől. Naponta többször megtettük az utat – ez bizony egy négysávos út volt, ahol vigyázni kellett!

Amúgy a gyerekek napi 8-9 kilométert sétáltak, mert ehhez még hozzájött az út az iskolába. A kicsiket harmadikos korukig az iskolabusz szállítja, de az idősebbek gyalogolnak esőben, hóban.

– Kapott fizetést a munkájáért?

– Önkéntes voltam, ami azt jelenti, hogy nem jár fizetés. Havonta kaptam kis juttatást, ami jól jött háztartási dugipénznek. Joghurtokra, édességekre, lisztre, ajándékokra költöttük, valamint a téli estékre ebből vásároltunk pattogatott kukoricát és üdítőket. Sokszor főztünk pudingot vagy sütöttünk palacsintát. A gyerekek nagyon szeretik az édes ételeket, főleg a cukrot. Ez nekik a szeretetpótlék! Ha nincs más, akkor cukroslaskát esznek. „Tészta cukorral!“ – kiabálták a gyerekek, mikor megkérdeztem, hogy mi az.

– Milyennek látta Csaba testvért? Sokan kíváncsiak a hétköznapi arcára...

– Csaba testvér a lusta ember ellentéte. A nevelőnőktől és a gyermekektől elvárja, hogy a cselekvő szeretet útján járjanak. A szünet itt nem a felrakott lábakról és a televíziónézésről szól. „Inkább dolgozz magadon, tanulj valamit!“ – mondja a gyereknek. A gyerekek nem restek, kapálnak és betakarítanak. A fiúk füvet nyírnak, a lányok pedig a mosásban és a vasalásban segítenek. Alapvetés, hogy az unatkozó gyerek több csínytevést követ el. Csaba testvér mindig azt mondja: sportolni kell, nem szabad hagyni, hogy eltunyuljon a szervezet.

– Mennyi gyermekkel foglalkozik Csaba testvér? Hogy lehet a logisztikát kivitelezni?

– Csaba testvérnek nyolcvannégy háza van különböző falvakban, városokban, ahol összesen két-háromezer gyerek él. Minden háznak van egy vezetője, aki a gazdasági ügyekért is felelős, és tartja a kapcsolatot Csaba testvérrel. Rajtuk kívül vannak a könyvelők – és van egy kemény csapat, akik szervezik az életet. Kétezer gyereknek a napi zuhanyhoz a vizet, az áramot és az ételt előteremteni nem kis feladat! Csaba testvér ott él a gyerekek között Déván, az egyik panelházban, a földszinten. Közben könyveket ír, járja a világot, előadásokat tart, a befolyó pénzt pedig a gyerekekre fordítja.

Böjte testvér dévai alapítványának célja a sanyarú körülmények között élő, sokszor az éhhalál szélén álló gyermekek felkarolása. Körülbelül 2500 gyermekről gondoskodik intézményeiben – és további százakról nevelőszülői rendszerben.

– Mire tanította meg Önt a kinti élet?

– Megtanultam, hogy nem vagyunk mindenhatók. Addig hittem, hogy szeretettel minden megoldható, de ez nem így van. A nyolc- és kilencéves lányaim éjjeli pelenkát viseltek. Azt gondoltam, majd én leszoktatom őket. Pszichológusokkal konzultáltam, mindent megtettem, óránként ébresztettem őket, mégsem jártam sikerrel. El kell tudni fogadni, hogy nem tudunk mindent megváltoztatni. Csaba testvér azt mondta, hogy a szolgálat magában hordozza a jutalmat. Amit teszünk, megdicsőít minket. A tizenkét éves kislányom anyák napjára azt írta nekem: Nevelő néni, magától tanultam meg, mi az a becsület! A szeretet, amit kaptam tőlük, több, mint amennyit én adni tudtam nekik. Már csak a nagy számok törvénye alapján is, hiszen ők nyolcan voltak.

– Azt mondta, a beszélgetésnek nem lesz akadálya, mert már túl van a Covidon. Ott vészelte át?

– Nem, otthon. A tavaszi bezárást, ugye, Déván töltöttem, mert csak június végén érkeztem haza. Bár én voltam két hét önkéntes karanténban, eltörött ugyanis a bokám, és a helyi kórház akkor már tele volt covidosokkal, így én Vajdahunyadra kerültem. Utána vonultam karanténba. A járvány miatt a hazajutásom is kérdéses volt, végül Csaba testvér hozott el szinte a határig, Nagyszalontáig. Pontosan így volt kerek egész a történet. Semmi nem hiányzott belőle, minden úgy volt szép, ahogy volt.

Kórósi Lilla
Cookies