A hiedelem úgy tartja, hogy kéményseprőt látni – különösen újévkor – annyit tesz, mint szerencsét találni. Ilyenkor meg kell ragadni a gombunkat, és azt kell mondani: „Kéményseprőt látok, szerencsét találok.” Rácz Gábor nem gondolta volna, hogy egyszer majd az ő láttán fognak kapkodni a gombjuk után az emberek.
Amikor egy gyerek a szülei nyomdokaiba lép, meg kell küzdenie önmagáért, hogy ne csupán a szülei árnyéka legyen. A rendkívül szimpatikus, megnyerő pozsonyi kiadónak, írónak, fordítónak és szerkesztőnek, Haraszti Máriának sikeres volt a harca.
Harcsa Zoltánnak a futball volt a nagy szerelem, Vincze Margit pedig több mint húsz év után hagyta maga mögött a kereskedelmet, hogy az egészségügyben találja meg önmagát. Két történet bátorságról, újrakezdésről, küzdésről – és arról a különleges erőről, amely akkor születik, amikor másoknak segítünk.
A kollégái csak Grófnak szólították, mert volt benne valami arisztokratikus. Kifogástalan úriember volt, azon ritka fajtából, akiknek sármja ösztönös, belülről fakad: kifinomult, elegáns viselkedése és kiváló, polgári humora nem volt erőltetett. Megjelenése mindig kifogástalan volt: melegítőbe még otthon sem bújt, és a legnagyobb melegben is viselt nyakkendőt.
A hivatás vajon öröklődik, vagy a családi minta formál bennünket? A komáromi Holczhei pedagógusdinasztia és a Szilva művészcsalád történetei azt mutatják, hogy a tehetség mellett a közös élmények, a szülői példamutatás és a támogató légkör is meghatározó szerepet játszik. Két család, több generáció, egy közös kérdés: hogyan születik meg az elhivatottság?
Kassai Csongort a Radošini Naiv Színházban láthatjuk, de játszik Nyit-rán az Andrej Bagar Színházban, Pozsonyban az Arénában és az Új Színpadon (Nová scéna), ezenkívül tagja egy baráti társaságnak, amely az országban tájol.
