Harcsa Zoltánnak a futball volt a nagy szerelem, Vincze Margit pedig több mint húsz év után hagyta maga mögött a kereskedelmet, hogy az egészségügyben találja meg önmagát.
Két történet bátorságról, újrakezdésről, küzdésről – és arról a különleges erőről, amely akkor születik, amikor másoknak segítünk.
Harcsa Zoltán (31 éves, Perbete)Zoltán jelenleg a komáromi nőgyógyászati osztály ápolója. Az életvidám, sportos fiatalember számára közel húsz éven át a sport, a foci volt a legfontosabb. Edzések, felkészülések, meccsek. Aztán eljött a pillanat, amikor válaszút elé került, és ő az ápolói hivatását választotta: „Nincs annál jobb, mint segíteni a rászorulóknak.”
– A tanítóim annak idején hiába győzködtek, hogy jelentkezzem gimnáziumba, hajthatatlan voltam. Tudtam, hogy nem vagyok elég szorgalmas. A mai napig töprengek rajta, végül miért is mentem szakmunkásképzőbe, amikor kiskoromtól kezdve az volt a vágyam, hogy az egészségügyben dolgozzam. Az édesanyám a gyermekosztályon volt nővérke csaknem a haláláig, és a nagynénikém is a kórházban dolgozik. A „civilek” számára visszataszító fertőtlenítőszag engem sosem riasztott.
– Iskola után mindjárt a kórházban helyezkedett el?
– A gútai öregotthonban kezdtem szanitécként. A munkám ugyanez volt, a különbség, hogy ott nem cserélődnek a betegek, a lakók életük végéig az otthonban élnek. Voltak kedvesek és morcosak, csendesek és fecsegők: az évek során a legtöbbjüket megkedveltem. De tizenhárom év után kezdtem úgy érezni, új kihívásokra van szükségem. Ekkor jöttem át a komáromi kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályára szanitécnek.
– Milyen érzésekkel fogott bele új munkájába?
– Rendszerint ketten vagyunk szolgálatban, hiszen műtét után egyedül nem bírnám az elernyedt beteget átemelni az ágyra. Rendszeresen segédkezünk a műtőben is, hiszen az orvosok és asszisztensek a bemosakodás után már nem nyúlhatnak a beteghez, sem azokhoz a segédeszközökhöz, melyek nincsenek sterilizálva. Első alkalommal kicsit tartottam a szülésektől, de szerencsére nem tartozom azok közé a férfiak közé, akik nem bírják a vér látványát. Így bennem csak annak a csodálatos pillanatnak az emléke marad meg, amikor kiemelik az anyuka pocakjából a kisbabát. Szeretem a munkámat, annak minden jó és rossz oldalával együtt. Azt hiszem, ezt látják rajtam a betegek is.
Az első időben bizony furcsa volt, hogy szinte csak nők vesznek körül, de hamar megszoktam.
– Hogyan képzeli el a jövőjét?
– Három éve jelentkeztem a dunaszerdahelyi egészségügyi szakközépiskolába, ahol hetente két napot töltök. A munka és a tanulás szinte teljesen kitölti a napjaimat, így több mint húsz év után kénytelen voltam búcsút mondani a futballnak. Nem mondom, hogy végleg szögre akasztottam a focicsukámat, de csapatban már nem játszom. Elég is volt! Hol Perbete, hol Bős vagy Gúta színeiben szerepeltem éveken át csatárként vagy hátvédként. A sportnak rengeteget köszönhetek, megtanított a küzdésre, a kitartásra. Amire a huszonnégy órás, pörgős szolgálat alatt – amikor jó, ha egy-két órát pihenhetünk – bizony nagy szükségem van. A jó állóképesség is fontos, ezért ma is eljárok az edzőterembe. Persze, ha itthon a kedvesem, aki egyébként külföldön dolgozik ápolónőként, akkor hajlamos vagyok hanyagolni mindent. Remélem karácsonyra sikerül beköltöznünk az első közös otthonunkba!
Vincze Margit (46 éves, Komárom) Egy negyvenhat éves, érett ápolónőre várok a presszó teraszán, így kicsit meglepődöm, amikor nagy lendülettel beviharzik Gita. Kislányos lelkesedéssel, mosolyogva mesél munkájáról, életéről, és csak akkor telik meg szeme könnyel, amikor az onkológiai osztályon fekvő betegekről mesél.
– Azt hiszem, rám fokozottan érvényes a mondás, hogy az ember társas lény. Mindig arra törekedtem, hogy sokat legyek emberek közt. Majdnem húsz évig dolgoztam elárusítónőként, de az utolsó években egyre kevesebb örömet leltem a munkámban. Éreztem: váltani kellene. Csak nem volt merszem lépni. Végül a sors közbeszólt: megszűnt a munkahelyem. Először a komáromi kórház radioterápiás osztályára kerültem szanitécként, majd mikor bővítették az onkológiai osztályt, áthelyeztek oda. A főorvos úr biztatására aztán több mint negyvenévesen – tele félelemmel és szorongással – visszaültem az iskolapadba, jelentkeztem az újvári egészségügyi szakközépiskolába. Idén aztán sikeresen leérettségiztem. Így most már nővérasszisztens vagyok.
– Milyen feladatokat lát el szanitécként?
– A napi feladataim közt továbbra is szerepel a betegek mosdatása, a fekvőbetegek ápolása, de emellett segítek a diplomás nővérek munkájában, valamint a vég nélküli adminisztráció elvégzésében is.
– A betegápolás lelkileg igencsak megterhelő. Hogyan birkózik meg a stresszel?
– Sokszor még a hozzátartozók is bevallják: nekik ehhez nem lenne gyomruk. Nem vagyok finnyás, a kemoterápia mellékhatásaival küszködő betegek ápolása nekem soha nem okozott gondot. De lelkileg feldolgozni egy-egy, szívünknek kedves beteg halálát, akit hónapokig ápoltunk – már nehezebb.
Sokan csodálkoznak rajta, hogy miképpen tudok ép, egészséges lelkű ember maradni, mikor naponta annyi szenvedéssel szembesülök. Az évek során azonban megtanultam – mintegy önvédelemből –, hogy láthatatlan falakat emeljek magam köré.
Mindenki számára van egy-egy mosolyom, kedves szavam, sőt, ha megkérnek, még a büfébe is leszaladok, de már nem tegeződöm a betegekkel. Csak így lehet jól, jó kedélyben dolgozni a rákosztályon! Ennek ellenére persze néha megesik, hogy hazaviszem a megrendülésemet. Pedig igyekszem elkülöníteni a magánéletet a munkámtól. Fontos, hogy megmaradjon a betegek életkedve, mert csak így tudnak küzdeni, ezért itt nem lehet az ember rosszkedvű. És ehhez a mi segítségünkre is szükségük van.
– És szét tudja választani a munkát és a magánéletet?
– Ez idáig többnyire sikerült. Az elmúlt évben még a legközelebbi munkatársnőim sem vették észre, hogy gondjaim vannak. Tavasszal meg is lepődtek, amikor közöltem velük, hogy elváltam. Huszonhárom év. Jóban-rosszban. Ennyi volt, tovább kell lépni. Engem az életben mindig a kudarcok vittek előre, vallom,hogy a ledőlt viskók helyén épülnek a legszebb házak. Ráadásul a fiaim gondoskodnak róla, hogy ne legyen időm túl sokat töprengeni. A nagyobbik fiam, aki a szlovák kapuéraválogatott tagja (a kapuéra küzdősport), kidolgozott számomra egy különleges edzésprogramot. Ennek segítségével fél év alatt több mint húsz kilót fogytam. Így most már megújult külsővel várom, milyen is lesz az új élet. Sőt, egyre többször gondolkodom azon, hogy jelentkezem az egészségügyi főiskolára. Csak hát egyelőre nem tudom, hogy egyedülálló anyaként sikerülne-e kigazdálkodni a tandíjat. Pedig jó lenne, mert nagyon szeretem a munkámat.
