A Duna mentén élő ember az idők során megtanult együtt lüktetni a természettel. Nem félt a víztől, számolt azzal, hogy a folyó év közben többször is kilép a medréből. A víz azonban az évek során nemcsak adott, de el is vette a jussát az embertől.
A víz mindig nagy idők tanúja. A csallóközi ember mindig is együtt élt az éltető folyammal. Több, mint hatvan éve, hogy a Duna gondos édesanyából pusztító szeretővé vált.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."