Az utóbbi két évben egyre több ismerősöm vág bele a lecsóba. Norbiék életükben először repülőre ültek, és Mexikó felé vették az irányt. „Bakancslistán volt, nem halogattuk tovább...” A Görögországba tartó buszon Magduska kacsintva vallja be, hogy fejenként 700 euró költőpénzt hoztak magukkal: „Ezúttal minden nap étteremben eszünk. Ki tudja, meddig élünk?”
Tavaly minket is elkapott a gépszíj, és a Covid káoszában fejest ugrottunk az első közös tengerparti nyaralásunkba. „Most vagy soha!” Mikor a 10 órás út után belemártottuk lábfejünket a hűs habokba, előtörtek belőlem a „Hát megcsináltuk!” könnyei. Abból a negativitásból ugyanis, ami otthon uralkodott, nehéz volt kitörni. Hisz minden jó dolog, ami életet lehel a hétköznapokba, gyanús volt. Fájt a bőrünk, hogy nem ölelhettük meg egymást. Az a fránya vírus az embert akarta kiszippantani belőlünk...
(© Jiyoung-Hong)
Persze, az ember dacol, és ellenáll. Elutazik. Emellett a génjeinkben van az utazás – az ember nem otthonülésre van programozva. Az ősember élelemszerzés céljából barangolt, a kereskedő idegen fűszereket fedezett fel, a zarándok is nyakába kapta a lábát. Az üdülések és nyaralások története a messzi régmúltban gyökerezik. Az embernek mehetnékje van, s mellé társaságot igényel. Mikor a kerti medence eufóriája lecseng, hotelfoglalást intézünk a Balaton mellé...
Mintha teraszunkon nem ugyanazt a főtt kukoricát majszolnánk. Bennünk bujkál a mehetnék, vágyunk rá, hogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, más tájakat is lássunk – még akkor is, ha csak a folyóparton verünk sátrat, és bográcsgulyást főzünk.
Pár pillanatra egy másik ember vagyok, egy másik valóságban, egy másik táj vagy város kulisszái között. S a végén feltesszük a kérdést: Milyen vagyok, mikor máshol vagyok? Ugyanaz az ember vagyok, vagy egy másik ember?
Irány a tenger!
Egy szlovéniai benzinkutas pihenőhelyen emberek nyújtóztatják elgémberedett tagjaikat. A toalett előtt kígyózik a sor, itt is, ott is színes hűtőtáskák, csomagolt szendvicsek kerülnek elő, a termopalack lecsavart tetejében kávé gőzölög. Szétcsúszott kontyokat és nyargalászó kutyusokat látok, miközben ásítozó lányaimat fésülöm.
Gyors beszállás, a gyerekek énekelnek, vagy számolják az alagutakat. Férjem a szerpentinekre koncentrál, én kóválygok, mikor lenézek a fenyők felett átívelő hidakról. Megérkezéskor örömmel konstatálom, hogy nem dagadt be a bokám. A gyerekek zajonganak, szobát, polcot, szekrényt választanak, az első strandoláshoz válogatják a fürdőruhát.
Lelkesedésük ragályos. Előhalászom a bikinimet, összekészítem a strandtáskát, beleszagolok a levegőbe: előbb érzem, mint látom a tengert. Aztán egy pillantás a kék hullámokra, és mohón terítem szét a plédet. Keresem a mobilom, hogy megörökítsem az „első” pillanatot: a lágyan fodrozódó vizet arany fénysugarak erezete szövi át. Néhol a korallszigetecskék puha „szőnyegébe” süpped a talpam, apró halak rajzanak bokám körül. Mintha egy akvárium lakója lennék...
David Attenborough-ként ujjongok minden apró rákocskáért, kagylóért és áttetsző mini medúzáért. A távolban jet ski hasítja a vizet, motorcsónak fémes korlátja csillog... Az emlékezet csalóka. Vannak helyek, melyek kihullanak az emlékezetemből, pedig mikor ott voltam, híven követtem az útikönyv ajánlásait. Néha mindenre emlékszem, az első kávéra, vagy hogy melyik toronyba másztam fel – néha meg semmire.
(© Jiyoung-Hong)
Mire jó?
Amikor ott vagyunk valahol, megkezdődik az utazás a lélek mélyére – vagy nem. Valami a sajátoddá teszi a pillanatot; így lett az enyém Trieszt. A lenyűgöző látványért verítékünkkel fizettünk. A Castello di Miramare festői látványt nyújt, hatalmas ablakaiból a csillámló tengerre látunk, sirályok sikoltoznak. „Igazi gyöngyszemre bukkantunk!” – ujjongok. Visszafelé már elviselhetetlen szomjúság gyötör, sivatagban eltévedt turistának érzem magam, aki felett keselyűk köröznek. Az aszfalt olvad, mintha egy sütő nyitott ajtaja felett lépkednék. Örökké emlékezni fogok a pillanatra, ahogy elvakított a nap...
Az eszünkre hallgatva szállásunk felé vesszük az irányt, nem csábítanak már a hófehér vitorlák. Másnap levadászunk egy homokos fövenyt, hogy belekóstoljunk egy kis „beach“ hangulatba. Elképedve pengetünk ki 26 eurót egy ernyőért és két nyugágyért. De aztán egymásra nézünk a férjemmel. „Egyszer élünk!” Szökdécselve lépkedünk a forró homokban, birtokba vesszük zsebkendőnyi privát strandunkat. Napszemüvegem mögül napolajjal vacakoló anyákat vizslatok, megereszkedett apatesteket, bronzbarnára aszalódott nyugdíjasokat.
Az ernyő tetején a sirály flegma tekintettel méreget bennünket: nézd csak ezt a sok homo sapienst! Több száz kilométert utaznak, hogy aztán itt fuldokoljanak, fújják az úszógumit, a leégéseiket kenegessék, izzadt orrnyergükön babrálják a napszemüveget.
És valóban. Mire jó ez az egész? Minek kínlódunk szálláskereséssel, autópálya-matricákkal, csomagolással? Ha belefáradunk, miért veselkedünk neki újra meg újra? Ha meg nem utazunk, miért irigykedünk azokra, akik utaznak? A választ az utolsó napon találom meg. Hátizsákokkal állunk a parton, utoljára ezen a nyáron, s ki tudja, jövünk-e még valaha...
A tenger legszebb kék színével csalogat. Érzem a sós levegőt, hallom a hullámok morajlását. Nem akaródzik elindulni. „Bárcsak hazavihetnék pár szép pillanatot!” – sóhajtok fel. És ekkor bevillan a felismerés: Minden utazó boldog pillanatok gyöngyszemeit akarja összegyűjteni! A buja, zöld lombok közt csillogó tó látványát, a hullámzó tenger morajlását. A kártyázást a színes pléden, a fagyizást a szalmakalapban, a vízparti sétát a naplementében...
(© Jiyoung-Hong)
A boldogság nem állapot, hanem pár csodás pillanat, különleges óra, vidám perc. Miközben kissé lehangoltan baktatunk vissza az autóhoz, eszembe jut a mese WALL-E-ról, a kis robotról. A történetben az emberek tönkretették a Földet, s már több generáció óta óriási luxusűrhajókban élnek. Az ultramodern eszközöknek hála gyalogolniuk sem kell, mindent robotok végeznek helyettük.
A kapitány felismeri, hogy ez nem igazi élet; és vissza akar térni a bolygóra. A robotpilóta azonban bojkottálja tervét, mondván: itt van csupán biztosítva a túlélésük. Erre a kapitány – talán életében először – kikecmereg önjáró nyugágyából, bizonytalanul talpra áll, és azt mondja: Én nem túlélni akarok, hanem élni!
A hosszabb utazásokon mindig keres valamit – a Covid rémülete után a könnyűséget keressük. Lehessünk már végre felelőtlenek, rúgjunk ki a hámból...
Vajon miért utazik az ember?
Megértem a kilométerfalókat is, akik csak nyomják a pedált. Csak az út az érdekes, az úton lenni érzése, és nem a cél. Ki akarják magukból rázni azt a sok marhaságot, amivel otthon nyomasztják őket. Sokan pedig menekülnek valami elől. Egyszer volt egy útitársnőm, aki mindenről megállapította, hogy otthon, a szülőfalujában minden jobb. Még a kacsacombot is íztelennek találta, a legvégtelenebb kilátást is unalmasnak. „Otthon jobb!“ Később elmesélte, hogy akkortájt vált el, s mindenhol az otthon melegét kereste, amit épp akkor veszített el...
