Kit keresek? Mit tudom én. Az a lényeg, hogy ne zokniban aludjon... Csak ezt várhatom el tőle? Hé, segítsen már valaki!!!
Hol keressünk?
A munkahelyünkön vagy üzleti találkozókon semmiképp, mert ez csak belezavar a munkánkba. Meg egyébként is, a munkahelyen található férfiak egyike sem elég értelmes, nem elég vonzó, se nem szexi, se nem szórakoztató. Nem érdemes kockáztatni miattuk.
Jó volna felfogni: a munkahelyünkön található férfikínálat pontos mása annak, amit a nagyvilágban találhatunk. Megy egyik nap a másik után, egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem tudjuk begombolni a szoknyánkat, pedig tavasszal még milyen vígan belefértünk. Döbbenten állunk rá a mérlegre, és attól kezdve munka után rohanunk a fitneszterembe, hogy pár kilót ledobjunk. Újra rákapunk az endorfin ízére. Istenem, ez olyan, mint a drog, és jó sok termelődik belőle, míg a futószalagot tapossuk! Már el is felejtettük, mennyire kellemesebb körülmények között termeltük az endorfint, amikor még a férjünkkel jártuk a hegyeket, az is milyen kínosan ért véget, jó volna végleg elfelejteni. Három-négy hónappal később végre meg vagyunk elégedve magunkkal, tele vagyunk energiával, tettvággyal:
no, most jöhet az internet, ott biztosan találunk valakit, aki nekünk való, ezt tanácsolta a barátnőnk.
Pasik és hangulatjelek
Ráklikkelünk egy-két ismerkedési oldalra. Regisztrálunk, jelszót választunk, kitöltjük a kérdőíveket, rápillantunk az órára, már megint drága perceket vesztettünk az adminisztrálással, még hozzá se jutottunk a férfiak hirdetéseihez. No, végre! A szövegek tele vannak helyesírási hibákkal, a kifejezések helyett hangulat- és indulatjelek, nevető, dühöngő, integető ikonok, ezeket utáljuk, és duplán utáljuk, ha férfiak használják... No, végre, itt vannak a hirdetések!
Egy: „Kedves nőt keresek, inkább legyen fiatal, ne dohányozzon, jobboldali beállítottságú legyen, és értelmes, jól nevelt, szeresse a gyerekeket, az állatokat, a házimunkát, igazodjon el a művészetben, szeresse a szerelmet...”
Kettő: „Nyugodt, csinos, intelligens lánnyal szeretnék megismerkedni, aki nem ír csupa hülyeséget, és ami a fő, legyen humora, hogy ne unatkozzak mellette, legyen tevékeny, mert én is eléggé tevékeny vagyok. De ami a legfontosabb: fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, és persze legyen jószívű...”
Három: „Keresek egy rendes nőt, akinek még jelentenek valamit azok a szavak, hogy szerelem, barátság, becsület, megértés, türelem.... szereti a természetet, az állatokat, a modern zenét, az utazást, a jó kaját, a belevaló embereket.”
És így tovább, mindenki „nyugodt, tisztességes, őszinte” nőt keres, aki nem nevet a szerelem, hűség, türelem szó hallatán, aki nem fél a hosszú távú kapcsolatoktól, aki jó családból való, aki hajlandó lenne gyereket szülni; kedves, szimpatikus, barna hajú lányt, aki nem túl magas, karcsú, angyalarcú, eleven kis ördög... Ilyen kellene a csalódott fiúcskáknak: anya és szerető, 30 és 40 között, aki a hétvégeket a kertben töltené...
És így hirdet egy tipikus negyvenéves értelmiségi férfi, aki azt állítja magáról, hogy „kedves, szorgalmas, szellemes, intelligens, becsületes, hűséges természetű, toleráns és jómódú, nyugodt, szimpatikus, nőtlen és nem dohányzik, egy egészen hétköznapi ember, akiben túl sok a szeretet, és szívesen megajándékozna vele egy olyan nőt, akinek szüksége van rá, hiszen ő ráadásul még sokoldalú, kissé fáradt, de figyelmes, játékos, odaadó, kivételes személyiség is, aki kivételes hölgyhöz illik”. A neten ilyen férfiak kívánnak „szép, napsütéses reggelt” s hozzá egy mosolygós hangulatjelet. Csupa kedves, nem dohányzó férfi. Mi pedig idegesek és dohányosok vagyunk. Vagy azok leszünk, ha ezeket az ostoba hirdetéseket olvassuk. Mikor fognak már végre felnőni a férfiak? Hogy ronthatta el őket az anyjuk ennyire?
Mikor magunkhoz térünk, kiderül, hogy három teljes estét elvesztegettünk velük. Pedig az időnk kevés. Végül kétségbeesésünkben az egyiknek válaszolunk, de ő szandálban és zokniban jön a randevúra.
Az óra ketyeg. Egy hétig még keresgélünk az interneten, aztán úgy gondoljuk, spórolni kell az idővel, és magunk adunk fel hirdetést. Mind a nyolc társkeresőbe ugyanazt a szöveget: „Értelmes, művelt, sikeresnek mondott kedves nő vagyok, a múltamat lezártam. Keresek valakit, akivel megoszthatnám szabad óráimat. Vidámságot várok, vidámságot adok.” Aztán meg is feledkezünk róla.
Egy hét múlva mégis eszünkbe jut, és belekukkantunk az üzenetekbe. Érkezett válasz ügyes és szellemes hirdetésünkre?
Az elátkozott IQ
Vagy harminc férfi válaszolt. Olvassuk egyik üzenetet a másik után. Töröljük egyik üzenetet a másik után. Olyanok, mint a már ismert hirdetések. Némelyik durva és agresszív. „Egy intelligens nő minek hirdet a neten?!”
Vannak, akik arcátlanul dicsekednek. Nyilvánvaló, hogy hazudnak. Egy érdekes választ mégis találunk: „Magam is megéltem már ezt-azt, szeretnék megismerni egy olyan nőt, aki nem szégyelli, de nem is akarja lekötni magát.” No, ezt megnézzük. Miféle férfi az, aki hirdet, de nem akarja lekötni magát? Majd meglátjuk.
Beülünk egy kávéházba, megrendeljük a kávét, és attól a perctől kezdve a férfi beszél. Egy óra alatt mindent megtudunk róla, a családjáról, a munkájáról. Miránk nem kíváncsi, nem kérdez, nem érdeklődik, nem vár el semmit. Csak a végén kérdezi meg: Mikor találkozunk újra?
Mormolunk valamit, hogy majd jelentkezünk, elég elfoglaltak vagyunk. Ekkor sem kérdezi meg, hol dolgozunk, miért vagyunk annyira elfoglaltak.
Hazamegyünk, és minden társkeresőben töröljük a hirdetésünket. A válaszokat is mind kitöröljük. Egyszer s mindenkorra.
Higgyünk a gyerekeinknek
És most hogyan tovább? Nem tudjuk. Jó lenne, ha valaki megmondaná. A tanács Angliából érkezik, egy fiatal és szép özvegyasszonytól, Charlotte Morgantől. Charlotte pár év keresgélés után ugyanúgy járt, mint mi valamennyien. Mígnem egy napon zseniális ötlete támadt. Azt mondta a gyerekeinek: „Mától kezdve átadom nektek a laptopot. Keressetek apát magatoknak, olyat, aki nekem is megfelel.” A gyerekek kerestek és találtak. A férfi a kislányával jött el a randevúra. Azóta már együtt élnek egy felújított 13. századi vidéki kúriában. Hát igen, a gyerekek könnyebben ráakadnak a mesékre. Csak ki kell próbálni őket.
Varga Klára
