Barátnőm Bécsben pincérkedett. Nagy álma egy Vuitton táska volt, minden héten bement az üzletbe megsimogatni. Azt mondta, ha egy darab kakira írnák ki a polcon, hogy Louis Vuitton, ő azt is megvenné.
Az én első luxustáskám – táskautánzatom – egy láncos neszesszer volt. Pozsonyban vettem még a fordulat utáni első second handek egyikében. Tudtam, hogy csak másolat, tudtam, hogy nem telik igazira, mégis büszkén kihúztam magam, mikor a langy nyári éjszakákon megsétáltattam. Marbellai nyaralásunkon a hotelben a többi nőnek eredeti Vuittonja volt, de nem zavart. Tízszer öntudatosabban sétáltam be vele az étterembe, mint ők. A bőröm barna volt, a testem karcsú, a táskám monogramos, ennyi elég is volt a boldogságomhoz.
Akkoriban még nem nagyon érdekelt, hogy miért is vagyok az én kis csecsebecsémmel olyan elégedett. Azóta persze sok keleti blokkból származó nőt vitt jégre (és Dubajba) a luxustáska. Mindenesetre nem siettem igazat adni a Biblia azon passzusának, mely szerint a nőt az ilyen csecsebecsék juttatják kénköves pokolra.
A baloldali amerikai gondolkodót, Thorstein Veblent sem olvastam, aki A dologtalan osztály elmélete című könyvében megírta, hogy a hivalkodó fogyasztás csupán a felsőbb osztályok vásárlási attitűdje, mely nem ésszerű szükségleteken alapszik. Vagyis minek akarunk mi itt flexelni drága táskákkal, mikor megteszi egy vászonszatyor is. Az én Louis Vuitton-utánzatom tehát csak a társadalmi presztízsem kifejezését szolgálta. Emellett duplán voltam kárhozott, mert hamisított neszesszerrel villogtam. Mindenesetre sírtam az örömtől, mikor pár évre rá megkaptam az eredetit. A neszesszer azóta is megvan, pedig ennek már 21 éve.
Az ember szereti a luxust, mindig is szerette, már az ősember is felnézett arra, aki valamilyen kivételes csontból fűzte a nyakláncát... Az állatvilágban sem ismeretlen a státuszszimbólum, a hierarchia csúcsán álló oroszlán a sörényével, a páva a tollazatával jelzi a dominanciáját.
Én mint pazarló haszontalan
A Veblenhez hasonló gondolkodók szerint az elit olyan tárgyakat értékel, melyek pazarlók és nem is praktikusak, szépségük pedig hiábavaló, hisz csak a dologtalan osztályok haszontalanságát bizonyítják. Ez utóbbi nemigen áll rám, hisz lassan annyit dolgozom, hogy belerokkanok (ha már bele nem rokkantam). Azt sem húzom alá, hogy másokhoz képest szerettem volna gazdagnak tűnni. Nekem azért tetszett a táska, mert kis luxusszeletkét képviselt abból a nyugati világból, amitől addig el voltunk zárva. Főleg azért vettem meg, hogy lenyűgözzem magamat, s nem azért, hogy lenyűgözzek másokat. Vagyis ezt akkor még nem gondoltam át ilyen nyakatekert módon. Vad voltam, ösztönös és nő.
A mai lélektannal foglalkozók a luxustáska utáni vágyakozást a szorongással magyarázzák. Eszerint a nő szorong, mert mások szemében nem tűnik elég sikeresnek vagy kivételesnek, ezért aztán vesz egy Dior táskát, hogy az emelje fel őt a többiek fölé.
Az én említett barátnőm, Kati, aki Bécsben a luxusüzleteket járta, nem volt éppen kiegyensúlyozott emberke. Önértékelés dolgában sem állt a legjobban, mert előbb a szülei sokat becsmérelték, hogy nem elég fényes az agya, utána meg a férje húzta le, aki a szemére vetette, hogy szülés után mennyire megcsúnyult, striás a hasa, lóg a melle. Katinak érzelmi hiánya keletkezett (ezt is egy szakembernél olvastam később). Egy Dior táska pedig pont ott erősítette meg, ahol hiányt érzett: az önbecsülésében.
A látványos tárgyakban kereste a pótlékot. Neki a luxustáska hordozta az üzenetet, hogy sikeres vagyok. Egy ritka luxuscikk ugyanis – legyen bármi a vásárlás oka – azt az érzetet adja a tulajdonosának, hogy különleges vagyok. (Ezt nem én találtam ki, hanem az Elle magazinban nyilatkozta egy szakember.) Az érzés, hogy „ezt megengedhetem magamnak”, mindent visz. A ritka javak birtoklása növeli az önértékelést. „Valami olyasmim van, mint senki másnak, ergo kivételes vagyok.”
Ló vagy táska?
Az idő telt, az élet ment, akkor már volt egy luxustáskám, és elkezdtem dolgozni egy luxushotelben. Volt pár vendégünk, aki eredeti Dior vagy Chanel táskával futkározott – a recepciós lányok a szemüket forgatták, mikor elmeséltem nekik, hogy ötszáz eurót is elkérnek egy ilyen táskáért. Sőt, akár ezerötszázat is. Ők ezeket a luxusmárkákat nem ismerték, vagyis csak a legnagyobbakat, de a táskáikat nem, mert akkoriban indult csak az Instagram, a Facebookon pedig a reklám gyerekcipőben járt. Nekik több mint nevetségesnek tűnt, hogy akad épeszű ember, aki ennyi rengeteg pénzt kiad egy táskáért. Ők inkább lovat vettek maguknak, a természetet járták, és lovagoltak.
Hiúság, nő (és férfi) a neved! Nem véletlenül mondták, hogy a nőt a luxus kísértésbe viszi, a luxuspiacot elsősorban a nők fogyasztása tartja életben. Mielőtt bárki felhördülne, hozzátenném, hogy a férfi meg a fukarsága és a harácsolása miatt megy a pokolra. A nőnek jutott a táska, a férfinak az egész világ. Ő nagyobb tétekkel játszadozik, mint egy Dior táska.
Mígnem aztán beütött az Instagram, majd megjelentek az influenszerek – az internet pedig megtelt a luxustáskák képeivel. A végére már az olyan elitista márkák, mint a Dior és a Chanel is belátták: ha ez így megy tovább, akkor tartózkodásuk miatt lassan szegényházat nyithatnak. Elkezdték hát árusítani táskáik lebutított változatait. A tömeg először ellenállt, vagyis a nők nagy részének a szemében nem egy Vuitton retikül volt a vágy titokzatos tárgya. Ezt az attitűdöt – hogy egy táska is adhat rangot – csak később tanulták ki. Az influenszerek kezdték megdolgozni őket, ömlött rájuk a reklám, mintha kádból öntenék.
A marketingesek jól ismerik az átlag vásárlót. Egyre elérhetetlenebbnek állították be a termékeiket, miközben egyre több csili-csali Vuitton táska került ki az üzletekbe. Ők ismerték a sztorit, miszerint Nagy Katalin orosz cárnő úgy vette rá népét a krumpli fogyasztására (a parasztok ugyanis azt hitték, a krumpli mérgező), hogy őriztetni kezdte a krumpliföldeket a katonáival. Egyszeriben minden paraszt krumplit akart enni, mert elérhetetlen volt, ott sündörögtek a földek körül, lopni szerettek volna belőle. Úgy olvastam utóbb, hogy a történet nem igaz, de kiválóan mutatja, hogyan lehet játszani a vágyak zongoráján. A hozzáférhetetlenség is kívánatossá tehet valamit, nem csupán a magas ár. Mára a luxusmárkák tovább fokozzák ezt az elérhetetlenséget: a Hermès például azt mondja, hogy nem mindenki veheti meg a Birkin táskát. Nem elég, hogy várólistát nyitottak rá, tallózni kezdtek a vevőik között, elhintve, hogy ők majd kiválasztják, ki „méltó” a luxusra. Ez újabb övön aluli ütés volt, ami jól betalált.
A Vuitton olyan vászonnal dolgozik, amelyik kopásálló: azért is lett belőle luxusmárka.
Ki vesz akkor Birkin baget?
Hát ez fogas kérdés. Ma már nem a japánok, hanem a volt keleti blokk lányai állnak sorban a bécsi luxusüzletek előtt. Egy luxustáska pont az a helyre kis csecsebecse, amit még könnyen meg tudunk szerezni; főleg ha törekvő fiatal lányok vagyunk. Aki ma elmegy Dubajba, s nemcsak néz, de lát is, az hasra esik az utóbbi években bekövetkezett változástól.
Dubaj ma a világ bordélyháza, lányok százaiból válogathatnak a férfiak. S a lányok zömét pont a luxustáska iránti vágy hozza ide; hisz Dubaj az a hely, ahol könnyen kereshet pénzt egy csinoska lány. Arról, hogy utána sem fogja abbahagyni a teste kiárusítását, még nem tud, de nem is akar tudni. Neki elég, hogy luxushotelekben alszik, és egy újabb táskát vehet – a dopamin termelte örömérzet ugyanis, hogy „ilyen jó helyeken vagyok”, meglehetősen rövid távú.
Hozzászokunk Vuitton táskánkhoz, holnap már egy Hermès baget akarunk... S valahol itt jön be a képbe az, amire az influenszer Lydia E. Millen rájött. Lassan ideje újragondolni a luxus fogalmát.
Hisz az élmények azok, melyek emléke örökre megmarad, s melyeket senki nem vehet el tőlünk – nem a tárgyak. Lemerült elménket vagy testünket az élmények indítják újra, nem egy Hermès bag. Emlékeinkben egy erdei séta vagy egy jó beszélgetés valakivel sokkal maradandóbb nyomot hagy, s még pénzt sem kell érte kiadni – vagy a testünket áruba bocsájtani.
A múltkor az Insta kidobott egy filmrészletet, amiben Karl Lagerfeld beszélt. Felkelt a halottaiból, és leereszkedő modorban megüzente a luxizó lányoknak, hogy hiába tepernek, a luxustáska semmi. Aki igazán gazdag, annak repülőgépe van, palotája és így tovább. Szó szerint földbe döngölte azokat a lányokat, akik a testüket adják a luxustáskákért. A rövid bejátszásból kiderült, hogy hiába áldozzák fel tisztességüket, s fekszenek le a legundibb nagyhasúakkal, az ő áldozatuk semmit nem ér. Ők nagy senkik.
És nagy senki mindenki, aki valaha luxustáskára vágyott vagy luxustáskát vett. Szóval én is egy nagy senki vagyok.
