Az egész egy csokisdobozzal indult. Csokira fájt a fogunk, s vettünk egy nagy doboz csokit. S ahogy ott eszegettük a padon, elkezdtük nézegetni a dobozát. A pléhdobozt egy vagány rajz díszítette..

Ízlett a csoki, tetszett a színes rajz a fémdobozon. Ebből a nézegetésből született meg ez az interjú, és ez ihlette csokis divatunkat. Kiderült ugyanis, hogy nem akármilyen csokit eszegetünk, hanem kézműves csokit, ami itt készül nálunk, Komáromban. S a pléhdobozt sem tucatkép dísziti (nemhiába kattantunk rá), hanem egy eredeti rajz, amit direkt erre a fémdobozra terveztek. Ezt hívják alkalmazott grafikának. Később kiderült, hogy (a szintén komáromi) Gábor Alexandra a szerzője, aki ma ezreket tanít meg rajzolni.

artmother-kezdo.jpg
Gábor Alexandrának (31, Komárom) gyerekkorában azt mondták, hogy a művészetből nem lehet megélni. Nem hitte el. Ma The Artmother név alatt sikeres vállalkozást vezet. 30 ezer diákkal szerettette meg a rajzolást világszerte. Ő maga állandóan pörög, újat tervez. Két gyermekét – Nimródot (4) és Lilit (6) – az élet szeretetére neveli.

– Hogy készül egy ilyen rajz? – érdeklődünk először a csokisdoboz történetéről.

– Igazság szerint nem nagyon vállalok együttműködést. A Chocomaze azonban kivétel, mert ismerem a tulajdonost, Papp Vargha Katalint. Egy ilyen illusztráció több napig készül. Az első napokban csak töröm a fejem, majd egyeztetek a klienssel. Utána pihentetem az ötletet, majd leülök, és megrajzolgatom. Akkor megint egyeztetek a megbízómmal, hogy jó lesz ez így? Majd színváltozatok készülnek a rajzról, szigorúan alapszínekkel. Aztán következik a kidolgozás. Ennek a csomagolásnak a grafikáját is én készítettem.

– Egyedi, akárcsak a többi munkád. Az ember száz közül is felismerné...

– Múltkor megmutattam az egyik varrományomat a barátnőmnek, mire ő azonnal rávágta: „Hú, ez annyira a te világod!” Látom én is, hogy jellegzetesek a rajzaim. A miértekre – hogy miért úgy húzom a vonalat, vagy miért pont azokat a színeket választom – viszont én sem tudom a pontos választ. Amikor elkezdtem digitális rajzolást tanulni, részt vettem egy háromnapos kurzuson Rómában. Egy híres illusztrátor, Beatrice Blue tanított bennünket, akinek a stílusa nagyon közel áll hozzám. Ő biztosan hatott rám.

– Gyerekkori álmod volt, hogy rajzolni tanulj?

– Kiskorom óta erről álmodoztam. Ám körülöttem mindenki azt hajtogatta, hogy „legyen szakmád”, meg hogy a művészetből nem lehet megélni. Az egyetlen pozitív visszajelzést a fizikatanáromtól kaptam, aki nem buktatott meg, mert terveztem az évzáró dolgozat hátuljára egy albumborítót.

A gimiben tipikus lázadó voltam: nem tanultam jól, a tanárok többsége nem gondolta volna, hogy egyszer még viszem valamire. Visszatekintve most már tudom, hogy így éltem meg a gyászomat: ugyanis 13 éves koromban elveszítettem az apukámat.

– Ő is művészlélek volt?

– Apukámat Finta Lászlónak hívták, és egy nagyon sokoldalú ember volt. Mint a régi polihisztorok, festett, írt, színdarabot rendezett, sőt, színészkedett is... Azt tartotta, hogy intuitívan kell fejlődni, a villanásszerű ráérzés a fontos. Ezért sem akarta, hogy rajziskolába járjak. Úgy gondolta, hogy a rajziskola megfojtja a kreativitást, a rajzkészséget. Én persze csak azért is összespóroltam rá a pénzt. Aztán az első adandó alkalommal elém tettek egy vázát, hogy rajzoljam le. De azt nem mondták meg, hogyan fogjak hozzá... Rövid úton beláttam, hogy apunak igaza van: az intuitívan „kijövő“ a fontos. Ugyanakkor a technikákat is meg kell hozzá tanítani, de ez a fenti esetben elmaradt.

– Később milyen pályára készültél?

– Sokáig csak azt tudtam, hogy világutazó szeretnék lenni. Ám akkortájt elég szűkösen éltünk: anyukám egyedül nevelt engem és a bátyámat. Tizenöt éves korom óta dolgozom, paradicsomot szedtem, szalvétát pakoltam, kocsmában dolgoztam. Végül anyu meggyőzött, hogy mégiscsak menjek egyetemre. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen tanultam angolt és rajzot. Fontos állomás volt az életemben, mert itt tanultam meg a tanítás módszertanát. Vagyis azt, hogy miként lehet a tananyagot kisebb egységekre bontani, hogyan lehet eljuttatni a diákokat A pontból B pontba... Ennek ma az online kurzusaimon nagy hasznát veszem. Igazából ebből élek most, a tanításból – és nem a rajzolásból.

– Élőben soha nem tanítottál?

– De igen, a pogrányi majd az izsai alapiskolában. Szó szerint belevetettem magam a tanításba. Igaz, több idősebb kolléga megütközve figyelte az újításaimat: drámaszakkört alapítottam, színdarabot rendeztem, még a nyitrai drámafesztiválon is felléptünk... Imádtak a gyerekek, és én is imádtam őket. Ám azért sem nyúlt hosszúra a történet, mert közben férjhez mentem, és megszületett a kislányom, Lili.

hirlevel_web_banner_2_259.jpg

– Közben indítottad online rajzkurzusaidat. Mi a The Artmother története?

– Huszonöt éves koromban született Lili, most harmincegy vagyok. Hat évig otthon voltam a két gyerekkel, ekkor már Hetényen éltünk. Vannak nők, akik kivirulnak az anyaságban, én úgy éreztem, hogy megfulladok a négy fal között. Imádom a gyerekeimet (a lányom után két évvel a kisfiam is megszületett), de úgy éreztem, kezdeni kell valamit a belém rekedt energiákkal. Először varrni kezdtem: létrehoztam a Lilipop gyermekruhamárkát. Rengeteget dolgoztam, de nem jött ki a matematika: nem volt rajta sok haszon. Utána arra gondoltam, hogy tanulni fogok: nem ártana végre rendesen megtanulni rajzolni... Imposztorszindrómában szenvedtem, mert akkorra már tényleg elhitettem magammal, hogy az égvilágon semmihez nem értek. Így aztán befizettem egy online tanfolyamra. Igazából innen indult a vállalkozásom: a képernyőn a srác 11 órán keresztül olyanról magyarázott, amit én már rég tudtam. Szavának azért volt hitele, mert gyakornokként dolgozott egy animációs stúdióban. És végre leesett a tantusz: hisz nekem meg mesterdiplomám van rajzból! A következő lépés az volt, hogy kölcsönkértem egy kamerát, mert elhatároztam, hogy én is összehozok egy oktatóvideót.

– Milyen tárgyban pontosan? És milyen nyelven?

– Nyitrán angol szakon végeztem, sokat olvastam angolul, a nyelvvel nem volt gond. Az első témám az akrilfestészet volt. Leforgattam a videót, és feltöltöttem az Udemy nevű weboldalra. Ez egy fizetős oldal, bárki megnézheti a feltöltött tanfolyamokat, aki befizet rá. Amikor megérkezett az első 7 dollárom, nem akartam hinni a szememnek: „Tényleg van, akinek tetszik, amit csináltam, és még fizetni is hajlandó érte?” Egyébként egy francia táncosnő vette meg az órámat, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. A következő hónapban már 50 dollár érkezett a számlámra és így tovább. Egy idő után már angolul gondolkodtam. Elkezdtem továbbképezni magam, így emelni tudtam az oktatóvideók minőségét.

Két évvel ezelőtt egyre trendibbé vált a Procreate applikáció, mire vásároltam egy iPadet, és elkezdtem digitális rajzolást tanulni. Ma ott tartok, hogy 32 kurzusom van fent az Udemy és a Skillshare weboldalakon: ez utóbbin 6000 tanár közül benne vagyok a top öt százalékban.

– Mi a titka annak, hogy ennyire szeretik a kurzusaidat?

– Fő erényem, hogy tudok a kezdők fejével gondolkodni. Úgy beszélek, ahogy a kicsi gyereknek magyarázunk: „Ennek ilyen alakja van, ennek amolyan.” Még jól emlékszem arra, hogy milyen volt, mikor a rajziskolában elém tették a vázát, hogy rajzoljam le, de nem mondtak hozzá semmit. Én rögtön magyarázok: „Például nézd meg ezt az asztalt, nincs körvonala... Csak szín van, fény és árnyék. Ezek együttesen egy alakzatot alkotnak, és ha jól kiszínezzük, akkor egy 3D-s rajzot kapunk.” Az évek során rá kellett jönnöm, hogy az én szupererőm abban van, hogy jól tudok tanítani. Képes vagyok lelkesíteni az embereket, és a diákjaim élvezik, amit csinálnak. Persze mindig akad, akinek minden igyekezetem ellenére sem tudok segíteni, de ezt is el kell fogadni: nem rezonálhatunk mindenkivel.

– Hogy képzeljük el egy óra menetét?

A Találd meg a digitális illusztrációs stílusodat! kurzusom azzal kezdődik, hogy az óra elején leíratok a diákokkal egy mondatot, amiben van főnév, ige, melléknév. Például: Táncol a boldog boszorkány. Ezután elkezdünk ihletet meríteni, megnézzük, hogy néz ki a boszorkány, mik a stílusjegyei. Utána mindenki készít egy intuitív szkeccset, vagyis vázlatot, utána ezt javítgatjuk. Innentől kezdődik a technikai rész: a Procreate-eszközök segítségével megtanítom, hogyan tudunk a rajzunkba mélységet, perspektívát, árnyékot vinni. Persze, nem egyszer rajzolunk le valamit, hanem harmincszor! Ugyanis minél többször rajzolunk le valamit, annál jobban megismerjük – és annál pontosabban tudjuk ábrázolni. Általában egy-két órás kurzsaim vannak, de mindig biztatom a diákokat, hogy azért rajzoljanak többet. A rajzaikat aztán megosztják velem. Nagyon büszke vagyok rájuk, elképesztően kreatív diákjaim vannak. (Mosolyog.)

– Szükséges táblagép ahhoz, hogy valaki követni tudja az óráidat?

– Ha az illető elég önálló, akkor azokon a kurzusokon, amelyek nem célzottan a Procreate használatáról szólnak, hagyományos rajzeszközöket is lehet használni. Van, hogy én is kombinálom a kettőt. A legutóbbi workshopomon például vízfestékkel foltokat festettem a papírra, majd erre karaktereket rajzoltam Procreate-ben. Sok diákom színes ceruzával vagy fixszel dolgozott, nem digitálisan. Az alakzati nyelvezet elsajátítása volt a lényeg, és ez nem technikafüggő.

chocomaze.jpg

– Milyen korosztály vesz részt a tanfolyamaidon?

– Vegyes! Az egyik diákom, akivel nemrégiben beszélgettem, egy 13 éves, Svédországban élő magyar kisfiú volt.

– A közösségi felületeiden angolul kommunikálsz. Nem tervezel nyitni a hazai piacra?

– Van igény magyar nyelvű kurzusokra, s talán most már én is készen állok arra, hogy itthon is megmutassam magam. Eddig biztonságérzetet nyújtott, hogy csak külföldiek néztek, mert az embernek kevésbé fontos, hogy mit gondolnak róla Hondurasban vagy Pakisztánban, mint itthon. Azt sem volt egyszerű megszokni, hogy a saját arcommal nézzek szemközt, vagy hogy több tízezer diák hallgat, akik megvásárolják a kurzusaimat. Szóval, kényelmesebb volt külföldre dolgozni, de most már eljött az ideje, hogy hazai pályára lépjek. Van egy hatalmas álmom: szeretnék egy közösségi teret létrehozni, ahol élő workshopokat tarthatok.

– Közösséget építenél?

– Elképesztően magányos dolog az online tanítás, ha az ember egyedül csinálja. Viszont ha lenne egy terem hatalmas asztallal, sok-sok székkel, akkor közösen alkothatnánk... Meghirdetném a kurzusokat, és interaktív módon tanulhatnánk. Vagy ha valaki azt szeretné, hogy fessek valamit a lakása falára, akkor mennék és festenék.

A későbbiekben más művészek is csatlakozhatnának, ügynökségszerűen is működhetnénk. Beérkezik egy megbízás, és mindig az vállalja el, akinek testhezálló a feladat... Szóval, igen: közösséget építenék a művészek között.

– Mit gondolsz, mindenkit meg lehet tanítani rajzolni?

– Igen! Óriási tévedés, hogy a rajz tehetségfüggő. Persze, a tehetségeseknek könnyebben megy, de inkább azon múlik, hogy az ember mennyire elszánt és türelmes. Ma látom azt a sok-sok embert, aki rajzolni szeretne, de nem megy nekik – és bennük magamra ismerek. Régen én is arra vágytam, hogy leüljek, és azonnal valami gyönyörűt rajzoljak, de ma már tudom, hogy ez nem így megy. És nem is ez a fontos! Nem mindenki azért sportol, hogy kijusson az olimpiára. Miért csak az rajzolhatna, aki híres művész akar lenni? A rajz lelki táplálék: élvezetet nyújt és boldogsággal tölti el az embert. Segítségével ki tudjuk fejezni az érzéseinket. Egyszer, amikor a kislányomat toltam a babakocsiban, hatalmas hisztit csapott. Elővettem egy papírt és egy ceruzát, ő pedig firkálni kezdett. És már meg is nyugodott!

– Akkor te nagyon kiegyensúlyozott lehetsz.

– Ó, dehogyis! (Nevet.) A rajzolás megnyugtat, de általában ezer dolgot csinálok egyszerre. Az egyik, amire büszke vagyok, hogy én vagyok az eTwinning regionális képviselője, ami egy uniós oktatási program. Célja, hogy a tanárok megtanulják a digitális oktatási segédeszközök használatát. Több nemzetközi konferencián voltam már előadni és tanulni, például Brüsszelben, Rigában, Szófiában és Korfun. Kidolgoztam egy metodikát, hogyan lehet a művészetet oktatási segédeszközként használni. Ahogy említettem, a gimiben rossz tanuló voltam, és csak az egyetemen jöttem rá, hogy miért. Azért nem tudtam tanulni, mert vizuális típus vagyok. Mikor dobolok, akkor sem kottából játszom, hanem lerajzolom, hogy pontosan mit kell megütni. Így jobban rögzül. Nagyon felnézek egyébként L. Ritók Nórára, a pedagógusszövetség révén jutottam el a képzéseire. Ő mélyszegénységben élő alföldi gyerekeket oktat művészetekre. A diákjai rengeteg sikerélményt szereznek a rajzolás révén.

– Már csak azt nem értem, két kicsi gyerek mellett hogy lehet ennyi mindent kivitelezni...

– Legtöbbször éjszaka dolgozom, vagy amikor oviban vannak a gyerekek. Néha a semmittevés is jó. Az ötlet ilyenkor érik. Kikapcsolódásként pedig dobolok, tornázom, rollerezek, fotózom, olvasok, például most Jack Kerouac Útonját.

artmother-ff.jpg
,,A legtöbb diákom Amerikából és Brazíliából van. Nem tudom, miért pont ők szeretnek. 32 leforgatott kurzusom van."

– Az Útonról jut eszembe: a világutazói ambícióidról már letettél?

– Mielőtt beköszöntött a korona, mentem volna vízfestészetet tanulni Amszterdamba, digitális illusztrátortáborba Splitbe... Vegyük úgy, hogy Komárom az első állomás!

– Milyen egyéb terveid vannak?

– A közösségi teret már említettem, mellette nagyon szeretnék gyerekkönyvet írni. Hamarosan új házba költözünk, most a lakberendezés megszállottja vagyok, ebből is kijöhet valami.

– Végezetül: elárulod a mottót, ami mentén éled az életed?

–Tizenhárom éves koromban azt kérték tőlem, írjak fogalmazást a példaképemről. Aput választottam. Ő igazán megélte az életét. Az én mantrám is ez, „Élni és élni hagyni.”

Olláry Ildikó