Az egyik nő elszereti a másik férjét, így a legjobb barátnőkből a legnagyobb ellenségek lesznek. Az anya a lányával rivalizál, a végén még a fiúját is elhódítja. (Megtörtént eset az utcánkból.) Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológust arról kérdeztük, hogy mi, nők miért rivalizálunk egymással?

Ha női intrikáról beszélünk, akkor három fogalmat szoktunk kiemelni. A rivalizálást, a féltékenységet és az irigységet. Mi a különbség közöttük?

no-nonek-farkasa-indito.jpg

– A rivalizálás esetében háromszögről beszélhetünk, és mindig versenyről van szó – mondja Szvetelszky Zsuzsanna. –  Két ember versenyez egy pozícióért vagy épp egy harmadik ember barátságáért, szerelméért. Tehát egy küzdelem folyik, és nem tudni, ki fog célba érni. Az irigység a hét főbűn közül az egyetlen társas bűn: vagyis az irigy nő amiatt érzi rosszul magát, mert a másik nő szebb vagy épp elért valamit. A féltékenység esetében birtoklási vágyról van szó: az érzés mindig félelemből ered. Félünk attól, hogy elveszítjük a párunkat. Félünk, hogy nem vagyunk neki elég jók. Félünk, hogy egy másik nővel boldogabb lenne... Ez azt jelenti, hogy nem becsüljük magunkat sokra.

– A szomszéd kislány szoknyája pörgősebb volt, mint a miénk, s mi ezért borzasztóan megharagudtunk. Miért akarunk mindig szebbek lenni, mint a másik nő? Honnan ered a női rivalizálás?

– Nem az a lány tetszik a legtöbb fiúnak, aki isteni tiramisut süt, hanem az, aki a legvonzóbb. Nem az a lány kapja a legtöbb lájkot, aki megnyeri a fizikaversenyt, hanem a legcsinosabb. Egy német pszichológus, Ute Ehrhardt írta a könyvében, hogy a jó kislányoknak nem terem babér. Ha fiú vagy, akkor a valódi teljesítményedért kapod a babérkoszorút a fejedre, ha lány vagy, akkor nem számít, hogy mit tudsz. A versenynek itt nincsenek objektív vonatkozásai, hiszen a szépségért nem lehet megdolgozni, szépnek születni kell. Több tízezer éves gyökerei vannak annak, hogy a férfias versengés miért különbözik a női versengéstől. Mikor még hordákban éltünk, a nők a legjobb alfahím kegyeiért versenyeztek. Közben állandóan egymást vizsgálgatták, hogy ki a szebb, mert a tapasztalatok szerint az alfahímek a legjobb nőket választották. A férfiak jól összeszokott csapatban indultak el vadászni, és a nagyvad elejtése közben is együttműködtek. Az erő, az ügyesség voltak az elismert férfitulajdonságok, míg a nőknél a szépség, a báj. A szép nő tudta meghódítani a legerősebb, legügyesebb férfit, aki aztán finom falatokat biztosított a családjának, és megvédte a kardfogú tigristől. A kevésbé vonzó nő nehezebben talált társat, így megindult a versengés: a kevésbé vonzó nők arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába szép a társnőjük, de nem jó anya, hisz még a tüzet sem tudja meggyújtani. Gyönyörű, de lusta! A szépség szubjektív, nem mérhető, de a tűzrakás képessége nagyon is objektív tudás. A nők a rivalizálással próbálták valamiképp objektivizálni a rájuk alkalmazott igazságtalan mércét.

A nők számára a részvétel a valódi versenyeken sokáig nem jöhetett szóba. A férfiak hőstetteket visznek véghez, csapatban dolgoznak és szolidárisak egymással. A nemes barátság a férfiakra jellemző. Ámde a férfiak régebb óta versenyeznek, gondoljunk csak a vadászatokra, a háborúkra, később pedig a művészetekre, tudományokra.

– A nőket hivatalosan nem a szépségükért dicsérték, hanem valami készségükért: szépen zongoráztak, hibátlanul hímeztek...

– A férfiak nyíltan versenyezhettek, bezzeg a nők! Az ő rivalizálásuk a suba alatt folyt. És ez a verseny a férfiakról szólt, a nők a legjobbakért küzdöttek. Nagyon sokáig ez az egyetlen versenyterep állt csak a rendelkezésükre. Aki gazdag férjet szerzett, annak jobb élete volt, mert szolgálókat tarthatott, nem kellett a mosódézsa fölött görnyednie. Régen a nő nem tanulhatott, nem dolgozhatott, saját jogán vagyont nem halmozhatott fel, pénzt nem kereshetett, tehát csak a szépségével tűnhetett ki, így reménykedhetett az előrejutásban. A nő csak a feleség- és anyaszerepben teljesedhetett ki, más terepe nem maradt. Németül úgy mondták, hogy három K betű köré volt beszorítva az élete: konyha, templom, gyerek (Kirche, Küche, Kinder). A nők már az ókorban is Páris almájáért versenyeztek, hogy ki a szebb, ma pedig a játszótéren arról beszélgetnek, hogy kinek a gyereke kezdett el hamarabb járni, kié kezdett el hamarabb beszélni, kit kedvel jobban a főnök. Esetleg ellopják a másik nő férjét, mert megirigylik az életét.

– Az édesanya mennyire tudja befolyásolni, hogy később fog-e a lánya rivalizálni másokkal?

– A nevelés befolyásolja a női viselkedést, illetve fontos megemlíteni még az önbizalmat. Ha egy nőnek magabiztos énképe van, akkor sokkal határozottabban tudja megszabni a verseny kereteit. Ha nincsenek pontos határok, ha bizonytalan az énkép, akkor sokkal kétségbeesettebb, kevésbé fair verseny alakulhat ki. A férfiak egyébként előszeretettel hívják ezt „cicaharcnak”.

–Az ember embernek támasza, de a nő nőnek farkasa. Nagyon kemény és durva mondat ez. Tényleg ennyire rossz a helyzet?

– Szerintem nem ennyire rossz. Egyre természetesebb keretek között versenyeznek egymással a fiatal lányok és fiúk. Régen a nők a lovagi tornák helyett a fonóban versengtek egymással, napjainkban már a munkahelyen vagy a tudományban rivalizálnak. Ez nagyon új szerep és terep, épp ezért még ki kell alakítani a szabályokat. Résen kell lenni, mert a legtöbb sebet a metakommunikációval ejthetjük: hanghordozással, ajakbiggyesztéssel. Egy munkás nap végén nagyon sokat tud ártani egyik nő a másiknak.

no-nonek-farkasa-1.jpg

– Van egyébként egészséges rivalizálás? Meddig az?

– Addig, amíg a közösen elismert szabályok között zajlik. A nők rivalizálása informális: azt a szabályt, ami nincs leírva, nehéz betartani. Amúgy az élet verseny. A természetben is megfigyelhető ez. Az ember az egyetlen lény, amelyiknek szíve van, segít a rászorulóknak. Tehát az önzetlen, altruista támogatás is bennünk van.

– Ha egy nő versengő alkat, akkor férfiasnak mondják. Miért ítélik meg másként a férfiak és a nők versengését?

– A kettős erkölcs régen azt jelentette, hogy amit szabad volt a férfiaknak, azt nem volt szabad a nőknek. Ezért nézünk furán a nők szakmai versengésére. A nők sokszor a férfiaknak akarnak megfelelni, mikor a másik nőt kritizálják, hogy az túl erőszakos. Be kell hozni a több évezredes történelmi lemaradást. Az átmenet korában élünk, most tapogatjuk ki, hogyan is legyen ez.

– Mennyire igaz a mondás, miszerint: Két nő barátsága az egy harmadik elleni szövetség?

– Gyakran igaz, bár a női barátságokról kevés szó esik a történelem során. Szerencsére ma már több női barátság születik, mint korábban. A nők közti jó viszony gyakran fel tudott bomlani családi, szülői érdekek miatt.

– Ha két nő rivalizál, a feszültséget hogy lehet oldani?

– Ha valaki elkezd rivalizálni velünk – akár a munkában, akár a férjünkért, a kedvesünkért –, akkor az a legjobb módszer, ha az ember félrehajlik. Így a másik azzal az energiával megy neki a falnak, amit ellene akart fordítani. Az a jó, ha nem hagyjuk belerángatni magunkat olyan helyzetekbe, melyeket nem érzünk magunkhoz méltónak. A mai munkahelyeken a rivalizálás tétje már a fizetésemelés vagy az előléptetés, s ezek az új tétek bevonzzák a régi beidegződéseket. Legelterjedtebb eszköze a manipuláció, vagy a másik háta mögött terjesztett rágalom.

Kettős mérce alakult ki: hivatalosan elismerték, ha egy nő finom tortákat sütött, de igazi sikert csak a külsejével tudott elérni, igazi sikernek az előnyös házasság számított. Ennek a teljesítménynek azonban formális elismertsége nem volt, nem adtak érte babérkoszorút. Az életben azonban csak ezzel lehetett előrejutni.

– Előfordulhat az, hogy egykori riválisokból valódi barátok lesznek?

– Aki rivalizál, az függő. Függ azoktól a nőkről alkotott elképzelésektől, amelyeket a férfiaknak tulajdonítanak. Egy nőnek ilyennek meg olyannak, szerénynek, visszahúzódónak kell lennie, és te nem vagy olyan: mondja a riválisának. Az alacsony önértékelésű nők rivalizálnak a legkártékonyabban.

– Lehetnek a nők közötti rivalizálásnak pozitív hatásai?

– Ha a versengés olyan szabályozott, mint a férfiaké, akkor semmi probléma nincs vele. Ma már az iskolákban is koedukált osztályok vannak, a munkahelyeken is vegyesek a társaságok. Nyílt a pálya. De ha valaki klasszikus módon fúrja a másikat, vagyis rágalommal, intrikával rombolja a megbecsültségét, az ilyen verseny soha nem lesz pozitív.

Miért harcolnak egymással a nők?

A valódi verseny a férfiért zajlik: közülük is a legjobbakért vagy a legpénzesebbekért. A férfi státuszát is emeli, ha sok nő verekedik érte – minden mindennel összefügg. Az a férfi áll a férfihierarchia csúcsán, akinek sok pénze van, jó pozíciója vagy éppen híres. Az ilyen férfinak akkora az ázsiója, hogy még hetvenévesen is kap huszonéves feleséget, aki új és újabb gyerekeket szül neki. Bezzeg őt a közvélemény nem szólja meg, hogy „szerte szórja a magját” a világban.

no-nonek-farkasa-2.jpg

De a nők ma már akkor is rivalizálnak, ha nincs képben a férfi, elég megnézni a női munkahelyeket. Folyik az intrika, a pletyka, a kiszorítósdi, a nők már akkor is versenyeznek egymással, ha nem érzik a hátukban a férfitekinteteket. A férfiak közötti versengésnek formális szabályai vannak – a nők közötti versengésnek semmilyenek. Itt övön aluli ütéseket kapunk, az áldozatok pedig mindig nők. Testvérem mesélte, aki harminc évig a rendőrségnél dolgozott, hogy amikor megjelentek az első női rendőrök, teljesen megváltozott náluk a munkahelyi atmoszféra. Kezdetét vette a tét nélküli rivalizálás, a pusmogás, a „ketten vagyunk a harmadik ellen” kiszorítósdi. Azóta teljesen elmérgesedett az irodákban a légkör, és egyre több irracionális dolog történik, ok-okozati összefüggések nélkül...

Kapcsolódó írásunk: Cicaharc a munkahelyen

Szalai Réka
Cookies