Szalai Ildikó a táncra tette fel az életét, és ami gyermekkori álomnak indult, az egy életre szóló karrierré vált. Híres balerinák mellett lépett színpadra, a Szőttes néptáncait ropta, majd a Pozsonyi Konzervatóriumban tanította balettra Szlovákia filmcsillagait. De mégis miben rejlik a tánc ereje?
A gyermekkori álmok néha valóban beteljesülnek, és azokká válunk, akik lenni szerettünk volna. Szalai Ildikó (66) kezdetben ugyan nem vágyott tánckarrierre, a balett színpompás világa mégis elvarázsolta, és egy életre szóló szerelemmé vált. Balerinaként évekig a reflektorfényben tündökölt, majd életét annak szentelte, hogy fiatal tehetségeket tanítson és küldjön a nagyszínpadra. A tánc ugyanis egy egész életre szóló ajándékot ad, vezessen bárhova is az utunk. Ildikó a táncművészet fontosságáról mesélt nekünk, és arról, miért érdemes balettra íratni a gyerekeket.
Szalai Ildikó Kassán született és nevelkedett. Itt kezdett gyerekkorában balettozni, majd a kassai konzervatóriumban folytatta a tanulást profi szinten. Végül a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán (VŠMU) szerzett diplomát táncpedagógiából. Kezdetben a Jozef Kresánek Művészeti Alapiskolában, majd a Pozsonyi Konzervatóriumban tanított balettet. 2013-ban hagyta ott a tanítást, miután a családdal megnyitották a híres KOUN fagylaltozót Pozsonyban. Jelenleg férjével él Oroszváron, két gyermeke és két unokája van.
‒ Kezdjük a legelején, Ön mikor kezdett balettozni? Gyermekkori álma volt, hogy táncos legyen?
‒ Hatéves koromban kezdtem. Akkoriban, az 1966‒68-as években, nagyon divatos volt, hogy a kislányokat balettra írassák. Eleinte nem tetszett, járni sem akaródzott, de aztán lassanként megszerettem. A neves táncos és koreográfus, Stanislav Remar foglalkozott velünk, ő alapította a balettstúdiót Kassán. Olyan volt számunkra, mint a Mikulás: egy kedves, öreg bácsi. A különböző előadásokat is nagyon élveztem, ahogy például apródnak öltözve léptünk fel a Z rozprávky do rozprávky című darabban. Így aztán idővel nagyon megkedveltem a balettet.
‒ Tehát már gyerekként is fellépett darabokban! Van esetleg olyan előadás ebből az időszakból, amire szívesen emlékszik vissza?
‒ A kassai színház egy nagy olaszországi körútra indult. Három kisgyereket választottak ki hozzá, köztük engem. Életem nagy útja volt ez tizenegy éves kislányként, még ha egy rozoga busszal döcögtünk is odáig. Magyar szalámit és konzerveket kellett vinnünk magunkkal, amik sokáig bírták a hosszú úton a kánikulában. Az előadások jól mentek, és még fizetést is kaptunk! Egy szólista táncos azonban kikérte magának, hogy miért kapnak a fellépő kisgyerekek ugyanannyit, mint ő, így végül kevesebb pénz ütötte a markunkat, de nekem így is kisebb vagyonnak tűnt. Teljesen el voltam varázsolva az utazástól, nyugaton mintha egy más világba kerültem volna: új ételek, luxusüzletek, sőt életemben először akkor láttam mozgólépcsőt is. (Nevet.) Emlékszem, egyszer előadás után hiába voltam kimerült, mégis teljesen éberen feküdtem. Most már tudom, hogy azért, mert nem sokkal előtte kólát ittam. Nálunk a kemény szocializmusban nem lehetett kólát kapni, így senki sem tudta, hogy koffein van benne.
‒ Mikor kezdte úgy érezni, hogy a tánc több, mint egyszerű hobbi?
‒ Amikor tizenöt éves koromban el kellett döntenem, hogyan tovább. A szüleim örültek volna, ha olyan pályát választok, ami tovább kitart, és nem olyan rövid életű, mint a tánc. Egy évvel korábban nyílt meg azonban a kassai konzervatórium, és mivel az alapítók ‒ Marilena Halászová és Andrej Halász ‒ engem már ismertek, megkérdezték, folytatnám-e náluk a táncot. Nem volt hát kérdés, hogy ezt az utat választom.
‒ Hogyan folyt a tanítás a konzervatóriumban? Ekkor már komoly fellépéseken vettek részt?
‒ Igen, a konzervatórium diákjaiként rendes szerepeket osztottak ránk. Délelőtt negyed nyolckor próba a balett-teremben, utána vissza a konzervatóriumba az elméleti órákra, délután a színházban próbáltunk, majd este (hetente kétszer-háromszor) előadás. Minden éjszaka hullafáradtan értünk haza.
Több darabban is szerepeltem, köztük a Cipollinóban és a Rómeó és Júliában. Ez utóbbit a neves csehszlovák koreográfus, Jiří Blažek koreografálta. Én Tybalt kedvesét alakítottam, Júliát pedig Blažek felesége, a legendás cseh prímabalerina, Marta Drottnerová.
‒ Megvalósult álom volt tehát, hogy balerina lett?
‒ Igen! Az izgalom, a jóleső feszültség, az adrenalin, valamint maga a színházi közeg a díszes kosztümökkel és a színházi smink sajátos illatával... Semmi sem ért fel hozzá. Mindemellett rengeteg híres vendégszereplés is volt a kassai színházban, a nívós orosz balettből jöttek fellépni, például a népszerű házaspár, Valentina Kozlovová és Leonid Kozlov, a Bolsoj Balett fiatal főtáncosai. Együtt léptek fel A hattyúk tavában, mesés előadás volt. Elvarázsolja az embert ez a színházi hangulat.
‒ És miként lett végül a pozsonyi konzervatórium balettoktatója? Önszántából hagyta abba az aktív táncot, vagy külső körülmények játszottak közre?
‒ Már egészen fiatalon visszérgondjaim kezdtek lenni. A szüleim mondták, hogy az aktív tánc helyett talán el kellene gondolkodnom a pedagógiai pályán. Viszont a konzervatórium elvégzése után csak két évvel nyitottak új évfolyamot a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán. Addig várnom kellett, és különben sem akartak elengedni a kassai színházból. Ezúttal már főszerepeket kaptam, de sajnos az egészségügyi problémák nem múltak el – a bokám is kibicsaklott, és az orvos sem tanácsolta, hogy tovább fellépjek. Így kerültem Kassáról Pozsonyba, ahol táncpedagógiát tanultam.
A szakon nemcsak a balett volt terítéken, hanem néptánc, karaktertánc és persze pedagógiaelmélet is. Hatalmas szerencsém volt, mivel a négy másik csoporttársam mellett egyedül én voltam balerina, így nagy előnnyel indultam. Ami gyakorlatot, táncot tanítottak, én már a kisujjamból kiráztam.
‒ Ezután már nem is lépett fel soha?
‒ Folytattam a táncot, de más irányban. Egyik csoporttársam a Szőttesben táncolt. Éppen a Nová scénában lett volna premierjük, de az egyik szólistájuk – aki Quittner Jancsi fiával táncolt volna – kiesett, és megkért, hogy ugorjak be helyette. Először visszautasítottam, hisz balett- és nem néptáncos voltam. A vége az lett, hogy mégis igent mondtam, szerencsésen lement a premier, én pedig három évig maradtam a Szőttesben, sőt még a férjemet is megismertem. (Nevet.)Nagyon tetszett ez a miliő, hisz mindenki magyar volt. Ezután Katona István, aki akkoriban az Ifjú Szivek vezetője és koreográfusa volt, meghívott, hogy tanítsak náluk balettet. Ezt követően pedig a Dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskolából kaptam felkérést egy balettszak alapítására. Mindezt persze az egyetem mellett végeztem, de igazán mesés évek voltak. A gyerekek pedig tehetségesek, többen a pozsonyi konzervatóriumban folytatták.
‒ Tehát innen már egyenes út vezetett a gyermekek oktatásáig?
‒ Igen. A főiskola befejezése után ott kellett hagynom a dunaszerdahelyi iskolát, mert túl megterhelővé vált az utazás a megannyi elfoglaltságom mellett. Végül a pozsonyi Jozef Kresánek Művészeti Alapiskolában (ZUŠ Jozefa Kresánka) kaptam állást, ahol közel harminc évig maradtam. Nagyon szerettem. Koreográfiákat terveztem, a gyerekekkel versenyekre jártunk és több különböző városban léptünk fel. Aprócska gyerekekből neveltünk táncosokat.
‒ Hány éves kortól kerültek Önhöz a gyerekek?
‒ Általában hatéves kortól kaptam diákokat, innen vezettem őket végig, amíg középiskolások nem lettek, és komolyabban nem kezdtek foglalkozni a tánccal. Tehát ugyanazokkal a gyerekekkel foglalkoztam évekig – persze több osztály volt,kortól függően. Előfordult, hogy nyolcvan diákom is volt egyszerre. Ezek délutáni foglalkozások voltak, délelőtt a gyerekek rendesen iskolába jártak, délutánonként pedig a zeneiskolába jöttek táncórákra. Ezt követően, ha a gyermek professzionális szinten folytatta volna a táncot, akkor konzervatóriumba iratkozott, ami elsődlegesen a táncra koncentrált. Mondhatni, középiskolaként van kezelve, csak a balett-tanulás van fókuszban.
‒ Mi a különbség a kicsiknek és a nagyoknak tartott órák, gyakorlatok között?
‒ A legkisebbekkel először mindig a talajgyakorlatokkal kezdjük. Ez főleg a hátgerinc megerősítése és a helyes testtartás elérése miatt szükséges. Könnyebb lábgyakorlatokat is beiktatunk: a lábfej precíz tartása és kifordítása, illetve a megfelelő hajlékonyság elérése, hogy a táncban rejlő esztétikum, könnyedség és elegancia már pici korukban beléjük rögzüljön. És persze a zenei nevelés sem maradhat el! A ritmusérzéket és a zenére való mozgást érdemes már ebben a korban megtanulni, hisz ez adja a tánc egyik legfontosabb alapját. Nem szabad azonban túlterhelni a kis testüket, ezért is fontos, hogy a megfelelő gyakorlatokkal fokozatosan erősítsük meg őket.
‒ Mikor kezdik el tanulni a különböző forgásokat, ugrásokat? Ezek már inkább az idősebb diákok gyakorlatai közé tartoznak?
‒ Nem, már sokkal korábban elkezdik. A kiselsősök számára természetesen még túl bonyolult lenne, de második-harmadik osztálytól kezdve fokozatosan haladnak az egyszerű forgásoktól a komplexebb mozdulatok megtanulásáig. Nálunk az volt a bevett szokás, hogy a talajgyakorlatokkal kezdünk, majd ezt követően megtanulják az alap néptánclépéseket, amelyekben szintén megtalálhatóak a különböző forgások. A zeneiskolában tehát párhuzamos balett- és néptáncórák vannak, és negyediktől kezdődően váltunk át a balett komolyabb oktatására, amikor már rúdhoz állnak a gyerekek. Ez már igazán kemény munka!
‒ A balett egyik legszebb eleme a spicctechnika. Ezt mikor kezdik elsajátítani a diákok?
‒ A spicc a kisebb gyerekeknek még nem ajánlott, hisz ez terhet helyez a lábujjaikra és a testükre egyaránt. Változó lehet, de általában tízéves kortól kezdenek megismerkedni vele a gyerekek.
Fokozatosan, rengeteg gyakorlással vezetjük be a technikát, hogy elsőként kellően megerősítsük a lábfejet, a rüsztöt és természetesen a hasizmot, ami stabilitást ad.Máskülönben ‒ mondhatni ‒ tönkremegy az a konstrukció, ami tartja a testet, és a hátgerincre is veszélyes lehet.
‒ Valóban igaz, hogy ha a gyerekek nem is táncolnak később profikként, a balett mégis olyan készséget ad nekik, ami a későbbiekben csak a hasznukra válik?
‒ Pontosan! És nemcsak a helyes testtartásra és a testsúly megfelelő áthelyezésére kell gondolni, hanem a motoros memóriára is, ami nagyban segíti a mozgáskoordináció és idegrendszer fejlődését. Ezek a készségek pedig nem csupán a tánc során, de az élet más területein is, akár iskolában vagy munkahelyen is, nagy hasznukra válnak majd. A balett mindemellett segít a koncentráció fejlesztésében is, és persze a belső önfegyelmet is erősíti.
‒ Tehát innen vezetett az útja a Pozsonyi Konzervatóriumba?
‒ Igen, közel tíz évig voltam a Pozsonyi Konzervatórium balett-tanára, amíg meg nem nyílt a lányom vállalkozása, a KOUN fagyizó, ahol máig besegítek. A konzervatóriumban színészpalántákat tanítottam táncra, akik mára nagy nevek a szakmában. Többek között Nela Pocisková, Richard Autner, Dávid Hartl, Vladko Plevčík is a diákom volt. Mindig mondogattam nekik, hogy nyújtsanak rendesen, mert sosem tudhatják, hosszú távon milyen előnyeik származnak belőle. Később aztán találkoztam Richarddal, amikor a Let’s Dance műsorában táncolt, és elmondhattam neki, hogy: „Látod, mégiscsak jól jött!” (Nevet.)
‒ Mennyiben különbözött olyan diákokat tanítani, akik profi balettkarrierre vágytak, mint tanuló színészeket, akik számára a tánc mondhatni a színészmesterség kiegészítője?
‒ Igencsak más világba csöppentem. A színészek sokkal szabadabb lelkűek. Fesztelenebbek, és nem egyszer nyíltan megmondták, amit gondoltak. (Nevet.) Nagy pozitívum volt azonban a hozzáállásukban, hogy amint eljött a vizsga ideje, a hamisítatlan színészi véna mindig előjött bennük. Hiába voltak ügyes vagy kevésbé ügyes táncosok, mindent elő tudtak adni úgy, ahogy kellett.
‒ Tizenhárom éve hagyta abba a táncoktatást. Ennyi év távlatából nem hiányzik ez a művészi, színházi közeg?
‒ Voltak diákjaim, akik profi táncosokként végezték, és voltak olyanok is, akik más utakat választottak. Közös bennük azonban, hogy a tánc mindig a szívükben marad. Magamról is ezt mondhatom el: a tánc az életem, az örök szerelmem. Egyik régi diákom a zeneiskolából most orvostanhallgató. Nemrég összefutottunk egy balettelőadáson, és elárulta, hogy még mindig emlékszik a tánclépésekre, amiket gyermekkorában velem tanult. Tanárként ezek a pillanatok okozzák nekem a legnagyobb örömöt, még ennyi év távlatából is! Ezért is érdemes a gyerekeket megismertetni a balettal, ajándékként viszik tovább a tanultakat.
