Részlet Jane Austen regényéből.
Elizabeth először pillantja meg Pemberley-t rokonai kíséretében, s véletlenül összefutnak Mr. Darcyval, akit nemrég kosarazott ki.

Mr. Darcy és Elizabeth a 2005-ös filmfeldolgozásban
Elizabeth nyugtalanul leste a kocsiban, mikor bukkan elő a pemberley-i erdő, s amikor befordultak végre a portáslak mellett, izgatottan vert a szíve. Fél mérföldön át egyre fölfelé vitt az útjuk, s végül elég magas dombtetőre jutottak, ahol véget ér az erdő, s hirtelen eléjük tárult a kastély a völgy másik oldalán. Elizabeth el volt ragadtatva. Soha nem látott még ilyen helyet, amelyért annyit tett a természet, s ahol a természet szépségét oly kevéssé rontotta el a rossz ízlés. Útitársai is rajongva dicsérték a látványt, s e pillanatban Elizabeth úgy érezte, mégsem megvetendő dolog, ha valaki Pemberley úrnője lehet!
Leereszkedtek a domb oldalán, s a hídon át a ház elé hajtottak; de Elizát újból elfogta a félelem, hátha találkozik a kastély urával. Rettegve gondolt arra, hogy a szobalány tévedhetett. Engedélyt kértek, hogy megtekinthessék a házat, mire bebocsátották őket a hallba. A kulcsárnő megjelent. Tisztes külsejű, idősebb asszony volt, sokkal egyszerűbb és sokkal nyájasabb, mint amilyennek Elizabeth képzelte. Elizabeth az ablakhoz ment, hogy megcsodálja a kilátást.
Gyönyörködve nézte az egész képet: a folyót, a parton elszórt fákat, a kanyargó völgyet, ameddig csak szemével követhette. Amikor átmentek a többi szobán, mindent új oldalról látott, s minden ablakból új szépségeket fedezett fel.
„És ennek a kastélynak én lehettem volna az úrnője! – gondolta. – Ezekben a termekben most én lehetnék otthon! Ahelyett, hogy idegenként bámuljam, magaménak vallhatnám a házat, és én láthatnám benne vendégül nagybátyámat és nénémet. De nem! – kapott észbe. – Ez úgyis lehetetlen: nagybátyám és néném elvesztek volna számomra, soha nem hívhattam volna meg őket ide.” Szerencse, hogy erre gondolt, mert már szinte megbánta, amit tett.
– Ez pedig a gazdám – mondta a kulcsárnő egy miniatűrre mutatva.
– Sokszor hallottam, milyen szép férfi a gazdája – mondta Mrs. Gardiner, a képet nézve . – Az arcképen is az. De te meg tudod mondani, Lizzy, hasonlít-e hozzá vagy sem.
A kulcsárnő láthatólag jobban kezdte tisztelni Elizát, mihelyt kiderült, hogy ismeri a gazdáját.
– Hát a kisasszony ismeri Mr. Darcyt?
– Egy kicsit – felelte Elizabeth elpirulva.
– És nem tetszik gondolni, hogy nagyon szép ember?
– Igen, nagyon jóképű.
Mr. Gardiner közvetlen és kellemes modorú ember volt; az ő kérdéseinek és megjegyzéseinek köszönhették, hogy a kulcsárnő nyelve megoldódott.
– Sokat van a gazdája Pemberley-ben az év folyamán?
– Nem annyit, uram, mint én szeretném. Talán az év felét tölti itten, Miss Darcy pedig mindig itt tölti a nyári hónapokat.
– Ha megházasodna a gazdája, talán többet lenne itt.
– Biztosan, uram. De ki tudja, mikor kerül erre sor? Nem tudom, ki volna méltó hozzá.
Mr. Gardiner és a felesége elmosolyodtak. Elizabeth pedig nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
– Mondhatom, nagy dicséret Mr. Darcynak, hogy így beszél róla.
– Én csak az igazat mondom. Mindenki ezt mondja róla, aki ismeri – felelte a kulcsárnő. – Soha életemben nem hallottam tőle egy rossz szót, pedig már négyéves kora óta ismerem.
Ez a dicséret lepte meg legjobban Elizát, mert ellenkezett véleményével. Gyökeret vert benne a hit, hogy Darcy mogorva, barátságtalan ember. Kíváncsisága teljes erővel felébredt.
– Ő a legjobb földesúr és a legjobb gazda, akit el lehet képzelni. Nincs olyan zsellér vagy cseléd, aki ne áldaná a nevét. Egyesek büszkének tartják, de én soha nem láttam ilyennek.
Miután mindent végignéztek a házban, amit meg szoktak mutatni a látogatóknak, lementek a földszintre, és elbúcsúztak a kulcsárnőtől.
Amint a gyepen át sétáltak a folyó felé, Elizabeth megfordult és visszanézett. Nagybátyja és nagynénje is megálltak, s miközben Mr. Gardiner találgatta, milyen régi lehet a kastély, egyszerre megjelent a kastély gazdája.
Húsz méterre sem voltak egymástól, s Darcy oly hirtelen bukkant fel, hogy okvetlenül meg kellett látniok egymást. Szemük rögtön találkozott, s mindkettőjük arcát mély pír öntötte el. Darcy beszédéből teljesen hiányzott a megszokott higgadtság. Többször is megkérdezte Elizát, mikor jött el Longbournból, meddig marad Derbyshire-ben, oly gyakran és oly szapora hangon, hogy feldúlt lelkiállapota nagyon is nyilvánvaló volt. Végül már semmi nem jutott az eszébe – néhány pillanatig szótlanul állt ott, majd hirtelen magára eszmélt, és elköszönt Elizától.
Gardinerék most csatlakoztak Elizához, és dicsérni kezdték Darcy termetét; de a leány egy szót sem hallott, s teljesen elmerülve érzéseiben, némán követte őket. Lelkét elöntötte a szégyen és a bosszúság.










