Van, aki a zenét kikapcsolódásnak tekinti. Van, aki munkának. Sütő Zsuzsi számára azonban a zene elsősorban kapcsolat. Kapcsolat önmagunkkal, a másik emberrel és – ahogy ő fogalmaz – Istennel is. Gyógypedagógusként és zeneterapeutaként nap mint nap azt tapasztalja, hogy a legmélyebb érzéseink sokszor ott bukkannak felszínre, ahol a szavak már kevésnek bizonyulnak.
Zsuzsi jelenleg Párkányban él, gyökerei Kürt községhez kötik. Autista és roma gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógus, zeneterapeutaként értelmileg akadályozott fiatalokkal és családjaikkal tevékenykedik. Vallja, hogy a segítő szakmák igazi lélekbogozást végeznek, s ezért elengedhetetlenek egy jól működő világhoz.
– Kezdjük egy kísérlettel: ha egy ismeretlennek kellene bemutatnod magad, mivel kezdenéd?
– Talán azzal, hogy nagyon fontos számomra mások segítése. Ebből következik, hogy szeretek emberekkel foglalkozni. Mindig közösségben éltem, négy testvérem van, kicsi gyerekkorom óta cserkész vagyok. Rengeteget kaptam ezekben a közegekben, amit ma már a hivatásomban is eredményesen tudok használni. Érdekes módon ugyanakkor egyedül is jó időt töltenem. Sokan azt gondolják, hogy aki segítő szakmában dolgozik, annak állandóan emberek között kell lennie. Holott fontos az egyensúly: ahhoz, hogy mások felé tudjak fordulni, időnként vissza kell vonulnom. Ami nélkül pedig nem lenne teljes a bemutatkozásom: a hitem. Ez ez egész életem alapja.
– Mesélj a zeneterápiáról! Hogyan találtatok egymásra?
– Vicces visszagondolni rá, mert amikor először kimondtam, hogy zeneterapeuta szeretnék lenni, igazából azt sem tudtam pontosan, mit jelent. Azt tudtam, hogy szeretem a zenét, az embereket, és milyen különleges, hogy létezik valami, ami ezt a kettőt összekapcsolja. Ez még gimnazista koromban volt. A gondolat ugyan megmaradt bennem, de sokáig háttérbe húzódott. Egészen addig, míg meg nem láttam az ELTE (Eötvös Lóránd Tudományegyetem) képzésének felhívását. Jelentkeztem is, de végül nem kaptam visszajelzést. Én pedig egyszerűen elengedtem.
Évek teltek el, mire újra szembetalálkoztam a lehetőséggel. Visszanézve úgy érzem, hogy ennek így kellett történnie. Akkor még nem voltam kész rá. Másodszor viszont minden úgy alakult, mintha valaki pontosan tudta volna, mikor jött el az én időm.
– Az utca embere könnyen gondolhatja, hogy a zeneterápia nem több közös zenélésnél vagy magányos relaxációnál. Mi az, amit a legfontosabb tisztázni?
– Nem minden zenével kapcsolatos foglalkozás zeneterápia. Amikor valaki otthon felteszi a kedvenc lemezét, attól lehet jobb a kedve. Ha elmegy egy hangtálas relaxációra, az is lehet nagyon jó élmény. De ettől még egyik sem terápiás jellegű. Ahhoz négy feltételnek kell teljesülnie: képzett zeneterapeuta vezeti, terápiás a célja, vannak keretei és a zeneterápia módszereit használja. Ezek a pontok azért fontosak, mert ma már sokan használják ezt a kifejezést úgy, hogy nincs mögötte megfelelő képzettség. Ilyenkor nemcsak a szakmát értik félre, hanem azt is, hogy mire képes valójában. A zeneterápiában két nagy irányt különböztetünk meg. Az egyik inkább gyógypedagógiai szemléletű, ahol az egyén képességeinek fejlesztése a cél. A másik irány már kifejezetten pszichoterápiás jellegű. Ott a hangsúly a lelki folyamatokon van: olyan érzésekkel, emlékekkel, sokszor tudattalanul hordozott traumákkal dolgozunk, amelyekhez a zene utat nyithat.
– Hogyan zajlik egy zeneterápiás foglalkozás?
– Itt is két lehetőségünk van. Az egyik az aktív zeneterápia, amikor maga a kliens zenél. Sok az improvizáció. Ritkán adunk konkrét kereteket, így a résztvevők abból dolgoznak, ami épp bennük van. Ide soroljuk még a zenére alkotást/festést és zenére mozgást is. A másiknál pedig a zenehallgatás kerül a középpontba. Ez vezetett folyamat: előre megbeszéljük, mire érdemes figyelni, milyen belső élményeket keresünk. Gyakran előfordul, hogy egyetlen zenemű hallgatása közben valakiben egy egész történet bontakozik ki, máskor csak színek, képek vagy egy-egy szó jelenik meg. Ezeknek is lehet jelentésük, és a terápiás munka során ezekből indulunk ki. Fontos ugyanakkor, hogy a zeneterápia kiegészítő módszer. Nagyon jól tud kapcsolódni egy pszichológiai vagy pszichiátriai folyamathoz, de nem helyettesíti azt. Nekünk pontosan tisztában kell lennünk a saját kompetenciahatárainkkal. Ha a közös munka során olyan mély lelki tartalmak kerülnek felszínre, amelyek már pszichológusi segítséget igényelnek, akkor az a feladatunk, hogy ezt felismerjük és továbbirányítjuk a klienst.
– Milyen eszközökkel dolgozol?
– Terápiás munkára főleg a ritmushangszerek alkalmasak, hiszen azokat bárki könnyen megszólaltathatja. Gyakran használunk metallofont, kalimbát vagy nyelvdobot is. Ezek azonnal sikerélményt adnak, és a közös zenélésbe is egyszerűen be lehet kapcsolódni velük. A hangszerpark kialakításának vannak szakmai szempontjai is. Ajánlott például, hogy egyes hangszerekből két egyforma darab álljon rendelkezésre. Ennek oka a tükrözés módszere, amelyet gyakran alkalmazunk egyéni foglalkozásokon. Ilyenkor a kliens elindít egy ritmust vagy zenei mintát, a terapeuta pedig ugyanazt játssza vissza. Később apró változásokat visz bele, és figyeli, hogyan reagál erre a másik fél. Ez sokat elárulhat a kapcsolódási mintákról és az érzelmi reakciókról. Van egy érdekes, de nagyon fontos szabály. Nem használhatunk törött hangszert, hacsak nincs vele konkrét célunk. Ugyanis ezek bizonyos helyzetekben nem kívánt érzelmi vagy pszichés reakciót válthatnak ki.
– Ahhoz, hogy valaki zeneterápiás alkalmakon vegyen részt, kell tudnia hangszeren játszani?
– Nem, a zeneterápiában egyáltalán nem számít, hogy valaki szépen muzsikál-e. Éppen ellenkezőleg. A zene itt nem teljesítmény. Nem koncert, nem vizsga. A zene eszköz. Főleg egyszerű ritmushangszerekkel dolgozunk, amelyekhez semmilyen előképzettség nem kell. Sőt, néha egy hivatásos zenésznek sokkal nehezebb belépnie ebbe a folyamatba. Mi nem azt figyeljük, hogy valaki jól játszik-e. Hanem azt, hogy mit mond el magáról a zenében.
– Nem a sorok, hanem a hangok között olvasol. Mit árulhat el rólunk egy rögtönzött ritmus vagy néhány hang?
– Meglepően sokat. Ha valaki dühös, szinte biztos, hogy erőteljesen kezdi ütni a dobot. Ha szorong, lehet, hogy alig meri megérinteni a hangszert. Ezek nem tudatos folyamatok. Ezért jó az improvizáció. Ott nem nagyon lehet szerepet játszani.
A zenében a maga egyszerűségében kijön az, ami bennünk van. Olyan helyekre is eljut, ahová a szavak nem mindig.
– Hogyan képes a zene ilyen mélyre menni?
– A zeneterápia alapvetően nonverbális. Persze az események, érzések feldolgozásához használunk szavakat, beszélgetünk. De a folyamat a zenében történik. Testileg, lelkileg érzelmileg hat ránk. Emiatt sokszor olyan dolgokat mozdít meg, amelyekhez egy beszélgetésben talán soha nem jutnánk el. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egyszer csak valaki felkiált: „Most rájöttem, mi történt velem ötéves koromban!” Inkább csak megjelenik egy érzés, egy szín, egy furcsa kép. Valami, amiről nem tudjuk, honnan jött. Ilyenkor kezdünk el dolgozni vele.
– Mi gyógyít valójában? A zene?
– A zene nagyon fontos, de csak eszköz. Ami igazán gyógyít, az a kapcsolat. Az, ahogy az egyén kapcsolódik a terapeutájához vagy a csoporthoz. Ahogy megtapasztalja, hogy valaki végig mellette marad akkor is, amikor nehéz dolgok jönnek fel. Alapvetés, hogy az ember kapcsolatokban sérül, de azokban tud gyógyulni is.
– Az emberekben lezajló folyamatokról nehéz megmondani, mikor volt eredményes és mikor nem. Te miből érzed, hogy valami valóban megmozdult?
– Hogy mérhető-e a siker? Matematikailag nem. Mert ezek a sikerek ritkán látványosak. Sokszor csak egyetlen mondat, egy sóhaj vagy akár egy könny. Amikor valaki sírni kezd, az gyakran nem azt jelenti, hogy az illető összeomlott, hanem azt, hogy valami végre megmozdult. És az a valami lehet olyan, amit már évek óta cipelt. Persze nem minden foglalkozás ilyen. Van, amikor úgy érzem, végigszenvedtük az egészet. Aztán lehet, hogy valaki két héttel később visszajön, és azt mondja: „Azon a napon kezdtem el gondolkodni…” Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy a terápiában nem mindig ott történik változás, ahol mi látjuk.
– Volt olyan pillanat, amikor egy-egy ilyen reakció meglepett?
– Igen. Egy olyan csoportban dolgoztam, ahol értelmileg akadályozott fiatalok szülei vettek részt. Az egyik alkalommal úgynevezett vezetett zenehallgatás következett. Mielőtt elkezdtük, csak annyit mondtam, hogy körülbelül mennyi ideig fog tartani a gyakorlat. A foglalkozás után egy ötven év körüli édesapa jött oda hozzám, és azt mondta: „Tudod, én rájöttem, hogy nem akarom tovább számolni az időt.” Elmesélte, hogy amikor meghallotta, hány perc van még hátra, hirtelen arra gondolt: egész életében azt figyelte, mennyi idő telt el, mennyi van még előtte. És most először azt érezte, hogy egyszerűen csak jelen szeretne lenni. Nem visszaszámolni, hanem megélni azt, ami éppen történik. Lehet, hogy kívülről ez apróságnak tűnik. Nekem mégis óriási élmény volt látni, amikor valakiben egy ilyen egyszerű mondat ekkora felismerést indít el.
– Az ilyet valóban felemelő lehetett megtapasztalni. Mi van a másik oldallal: volt-e olyan esemény, amit nehéz volt átélned, magaddal vinned?
– Igen. Nemrég történt. Éppen csoportfoglalkozásra készültem, amikor beszaladt hozzám egy kolléga. Azt mondta, Éva nénit, az egyik bentlakót most viszik át a kórházba. Valószínűleg már nem tér vissza. Tudta, hogy nagyon szereti, amikor énekelek, ezért megkért, menjek be hozzá. Ez így is történt. Becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem mellé, és énekelni kezdtem. Aztán imádkoztam is érte. Talán húsz-harminc percet lehettem ott, majd kisétáltam. Visszamentem a terembe, ahol már vártak a csoporttagok. Teljesen más hangulatú foglalkozás következett: közös zenélés, nevetés, öröm. A két világ, a végletek között alig telt el néhány perc.
Este, mikor hazaértem, próbáltam tudatosan megállni. Azt, hogy egy haldokló mellett énekeltem nem lehet csak úgy félresöpörni. Próbáltam tudatosan újra megélni, megdolgozni magamban. A nagyon erős események utáni érzések évek múlva is vissza tudnak térni.
– Ki kell mosakodni a segítő szerepből?
– Igen. A képzésen sok szó esett arról, hogyan lehet megőrizni saját lelki egyensúlyunkat. Van, aki belső rituálét alakít ki. Az egyik tanárom hospice-ban dolgozott. Mielőtt belépett a betegekhez, mindig elképzelte, hogy felvesz egy láthatatlan köpenyt. Minden fájdalom, minden veszteség erre a köpenyre tapadt rá. Amikor este kilépett az épületből, képzeletben levette magáról. Otthagyta. Nagyon tetszik ez a kép. Én még keresem a saját módszeremet. Mert azt érzem, nekem is szükségem lesz valamilyen tudatos rituáléra. Olyanra, ami segít hazamenni.
– Még egy utolsó kérdést engedj meg: a zeneterápia nem költöztethető át egy az egyben a nappalinkba. Mégis, mit tanácsolsz annak, aki tudatosabban szeretne kapcsolódni önmagához a zenén keresztül?
– A legegyszerűbb az, ha tényleg időt adunk magunknak. Nem háttérzeneként hallgatunk meg egy dalt főzés vagy vezetés közben, hanem leülünk a kanapéra, lefekszünk a szőnyegre csukott szemmel és hallgatunk. A képzés során sokat gyakoroltuk ezt. Zenehallgatás után leírtuk, mi történt bennünk. Nem elemeztünk rögtön. Először csak azt írtuk le, milyen képek, színek érzések jelentek meg. Nem kell rögtön megfejteni mindent, elég figyelni. Aztán ha valami újra és újra visszatér, érdemes elgondolkodni rajta. Mert lehet, hogy éppen ott, annál a gondolatnál van dolgunk.
