ADHD

„Az iskolában mindig bajom volt azzal, hogy nem bírtam figyelni az órán. Gyakran előfordult, hogy amikor a tanító néni elkezdte a magyarázatot, arra gondoltam: aha, ezt már hallottam – és a gondolataim máris máshová kalandoztak. Az óra felében aztán észrevettem, hogy fogalmam sincs, miről van szó. Az ellenőrzőmben a megjegyzések rovatban félévkor már nem volt szabad hely, ezért a tanító néni külön lapra írta az üzeneteit. Otthon a szobámban csak sétálgatva tudtam tanulni a történelmet... Ahogy minden mást, de akkor is mindig elvesztettem a fonalat. Az iskolában viszont nem járkálhattam óra közben, s emiatt nem tudtam elmondani egyetlen összefüggő mondatot sem...

A nyelvemen volt a válasz, de elfelejtettem, amikor ki akartam mondani. A tanító néni megszidott, és beírta az ötöst. Csak nagy nehezen tudtam javítani, és csak akkor, ha tesztet írtunk. Sokat sírtam amiatt, hogy én egy buta gyerek vagyok” – emlékszik vissza Marci kisiskolás éveire.

(© Andy Rementer)

Marci nagy nehezen elvégzett egy garázsegyetemet, és ma egy autógyár összeszerelő üzemében dolgozik. Figyelmetlen, feledékeny vagy? Mindenhonnan elkésel? Elkezdesz valamit, de nem fejezed be? Talán éppen figyelemzavarod van. Az ADHD (Attention Deficit Hyperactivity Disorder) nemcsak a gyerekek, de a felnőttek betegsége is. Milyen tünetekkel jelentkezik, és hogyan élhetünk vele együtt anélkül, hogy korlátozna a tevékenységeinkben? Írásunkban erre keressük a választ.

A tanítók rosszul fejtettek meg

 „Állandóan izegtem-mozogtam a padban. Tördeltem a kezemet, ide-oda tekergettem a fejemet... Valahogy ez segített abban, hogy egy ideig figyelni tudjak az órán. A tanítóim ezt figyelmetlenségnek tartották, meg azt mondták, hogy kigúnyolom őket... Arra kényszerítettek, hogy hátra tett kézzel üljek a padban. Akkor már egyáltalán nem tudtam figyelni. Minden energiámat lekötötte az, hogy nyugodtan üljek” – meséli Mónika. Az iskolában Marcit is, őt is „idegesítő gyereknek” tartották. Pedig csak egy bajuk volt: figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban szenvedtek.

Ha ma megkérdeznénk az embereket egy felmérés keretében Szlovákiában, a többségnek fogalma sem lenne arról, mi az az ADHD. Pedig rengeteg gyerek születik, akiket különlegesnek, hiperaktívnak mondanak vagy bélyegeznek – az okokat persze elhallgatják. A mai egészségügy például olyan mértékben beleavatkozik a szülés természetes folyamatába, hogy a gyerekek szülés közben is sérülhetnek.

Diagnózis harmincévesen

Mónikának annyiban szerencséje volt, hogy volt egy ismerőse, aki Magyarországon tanított. (Ott az ADHD-t komolyan veszik már, és szakemberek is vannak a figyelemzavar dekódolására.) Így aztán megkapta a diagnózisát. A hasonló zavarral küzdő emberek leggyakrabban nem ilyen szerencsések – egész életükben kisebbrendűségi érzés kínozza őket; ügyefogyottnak, kétbalkezesnek tartják magukat. Ha ma megkérdeznénk az embereket egy felmérés keretében Szlovákiában, a többségnek fogalma sem lenne, mi az az ADHD. Sokan ismerik ezt a lelkiállapotot: számos kitűnő ötletük van, de egyiket sem tudják megvalósítani; szórakozottak, és gondot jelent nekik, hogy figyelmüket egy dologra összpontosítsák. Gyakran előfordul, hogy csak felnőttkorukban kapják kézhez a diagnózist, amikor kivizsgáltatják a saját gyereküket. Vagy éppen teljesen véletlenül derül ki.

Lilla egész életében a pszichológusokat járta. Többféle diagnózist is kapott. Borderline- személyiség, impulzuskontroll-zavar, szorongás, depresszió. „Az egyik orvos mániás depresszióra gyanakodott. Minden esetben gyógyszert kellett szednem, de nem nagyon segítettek. Csak harmincéves koromban jutottam el egy olyan orvosnőhöz, aki maga is ADHD-s volt, és ő végre felismerte a bajomat. Akkor végre kigyógyulhattam a személyiségzavaromból, ami valójában sosem volt személyiségzavar” – mondja keserűen Lilla.

Hol vannak a lányok?

Két, sőt több oka is van annak, hogy Lillának olyan hosszú ideig kellett várnia a diagnózisra. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az ADHD a gyerekkor betegsége, és a gyerek majd kinövi. Ez csak részben igaz. Az esetek nagy részében a tünetek – általában a hiperaktivitás kivételével – a felnőttkorban is megmaradnak. Sajnos nem tudhatjuk előre, mire számítsunk. Ezért aztán rendszerszinten senki nem foglalkozik a kérdéssel... Bonyolítja a helyzetet, hogy a felnőttek jobban tudják titkolni a tüneteket, mert szégyellik a betegségüket; vagy megtanulták, hogy eltitkolják, mi is az igazi baj. Hisz az orvos is ilyeneket dünnyög az orra alatt, mikor rákérdeznek a diagnózisra. Pontosan ez történt Lilla esetében is, akit egymáshoz küldözgettek az orvosok.

Fontos adalék még, hogy Lilla nő. A figyelemzavar ugyanis másképpen mutatkozik meg a lányoknál, mint a fiúknál, ezért más betegséggel kezelik vagy gyógyítják őket. Vagy egyszerűen nem kapnak kezelést. (Ez van Szlovákiában.) A fiúknál gyakoribb a hiperaktivitás, a lányoknál a szorongás, a depresszió, az önbizalomhiány – és mindezekhez sokszor evészavar is társul. A lányokat még ma is arra nevelik, hogy feleljenek meg az elvárásoknak, s kevésbé érvényesítsék a saját vágyaikat. Ezzel egyetemben ritkábban bocsátanak meg nekik, ezért a lányok gyorsan megtanulják, hogyan lehet elrejteni a feledékenységüket és a figyelmetlenségüket. Sőt, nagyon is rendezettnek és aprólékosnak látszanak. Senkinek nem jut eszébe, hogy valójában ADHD vagy ADD, hiperaktivitás vagy figyelemzavar lapul meg a háttérben.

Miért rossz ez? A válasz egyszerű: akinek időben felismerik a diagnózisát, az időben megismeri az ellenségét. Az a világhálón olvashat a figyelemzavarról, és megtanulhatja, hogyan éljen együtt vele. A gyógyszerezés persze veszélyes – Amerikában és a nyugati országokban a kisgyermekeket, hogy figyelni és tanulni tudjanak, erős gyógyszerekkel kezelik. S ezek a gyógyszerek órákra kiütik őket. A fiam Spanyolországban tanult egyetemi továbbképzésen, s osztálytársai egyharmada ilyen gyógyszereket szedett. Nem lettek tőlük figyelmesebbek vagy okosabbak, idegrendszerük viszont tönkrement. (A gyógyszerközpontú kezelés egyedül a gyógyszercégeket gazdagítja.)

ADHD – Sokan ismerik ezt a lelkiállapotot: számos kitűnő ötletük van, de egyiket sem tudják megvalósítani; szórakozottak, és gondot jelent nekik, hogy figyelmüket egyetlen dologra összpontosítsák...

A címke

Már a 18. és 19. század fordulóján megjelent az első könyv, amely szakszerűen leírta az ADHD tüneteit, mégis, még a 20. század 60-as éveiben is az volt a vélemény az ADHD-s gyerekekről, hogy neveletlenek vagy retardáltak. És a kezelés? A nádpálca és a nadrágszíj. A közösség nem fogadta el a hiperaktivitást, amelyet az iskolában rosszaságnak minősítettek. Ma már tudjuk, hogy épp az ellenkező hatást érjük el azzal, ha szabályos viselkedésre kényszerítjük a gyerekeket – még kevésbé bírják összpontosítani a figyelmüket. Ugyanez vonatkozik a felnőttekre is.

Számukra az a legrosszabb, ha értelmetlen, ismétlődő tevékenységekre kötelezik őket, illetve fölösleges vitákban vagy üléseken kell részt venniük. Kikapcsolják az agyukat, és a többit már ismerjük. Ülünk egy teremben, és hallgatjuk az előadást... Egyszeriben kint a faágra leszáll egy madár. Ott van a fészke? Talán már fiókái is vannak? Költöző madár, és télen elvándorol innen? Vagy mégsem? És a gondolatok már száguldanak, ahová csak akarnak. Hirtelen valaki feltesz egy kérdést: „Te mit gondolsz erről?” Hogy? Tessék? Miről?

Egyszer-kétszer ez vicces is lehet, de ha rendszeresen megtörténik, akkor már bolondnak nézik az illetőt. A gúnynév könnyen ráragad. Éppen ezért fontos, hogy az ember ismerje a diagnózisát. Ennek köszönhetően tudni fogja, hogy milyen helyzetekben kell résen lennie. A diagnózis ismeretében vissza tudja szerezni elvesztett önbizalmát. Hiszen jobb tudni, hogy AD(H)D-m van, mint folyton azt hallgatni, milyen lehetetlen ember vagyok, és azt hinni, hogy mindenről én tehetek. Innen már csak egy lépés az imposztorszindróma. Tünetei: az ember nem hisz magában, alábecsüli a képességeit, és másokkal összehasonlítva kevésbé okosnak látja magát. Az AD(H)D-ben szenvedő emberek folyamatosan ezt érzik. Gyerekkorukban gyakran hallották, hogy megbízhatatlanok, feledékenyek, nem figyelnek, ügyetlenek – és ezt sokszor el is hitték. A mai gyorsan változó világban sokkal nagyobb akaraterőre, igyekezetre és szakértelemre van szükségük, mint másoknak. Folytonos stresszben élnek, hogy elfelejtenek, nem végeznek el valamit…

(© Andy Rementer)

Hol vannak a határaim?

Mi tud segíteni az ADHD-s embereken? Ha zűrzavarosak, rendezetlenek, akkor a szilárd rend és a rendszeresség a legfontosabb.

Péter meséli: „Mindig kilencre jártam munkába. Aztán egyszer az igazgató elrendelte, hogy a reggeli gyűlés kezdődjön fél órával hamarabb. Három hónapig küszködtem, amíg sikerült átállnom. Egy reggel egyedül ültem a tanácsteremben. Telefonáltam, hogy hol vannak a többiek. A közeli városban voltak a gyűlésen. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy oda kell menni, pedig én szerveztem magát a gyűlést...” Azóta Péter úgy rendezi az ügyeit, hogy inkább mindent kétszer visszaellenőriz. (Néha sikerül, néha nem.)

Még egy tehertétel nyomasztja a Péterhez, Marcihoz, Mónikához és Lillához hasonló embereket, mégpedig az, hogy nehezen tudnak uralkodni az indulataikon. A hozzájuk hasonló embereknek pont ezért írnak fel szorongásoldókat, mondván: ezek majd elviselhetővé mérsékelik az indulatok erősségét. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a kimerültség is erősíti az érzelmi reakciókat. Az ADHD-s ember ugyanis egy zűrzavarban él, mert nem tudja vagy nem érti a körülötte szerveződő világot, hisz elvesztette a fonalat... S ezen a tabletták sem segítenek – át kell programozni az életét, és az agya működéséhez kell igazítani.

„Soha nem volt sok barátom – meséli Marci. – A barátokkal foglalkozni kell, és ez sok energiát követel. Ez mindig megterhelő volt számomra. Amikor jó erőben vagyok, segítek mindenben, megjavítom a mosógépet, bevásárolok, estig munkában vagyok. De aztán jön a kimerültség és a tehetetlenség. Elég egy be nem tervezett feladat, és kiborulok. A barátnőm nem érti, miért robbanok, ha este megkér, hogy mosogassak el. Az én fáradtságom nem egyszerű fáradtság, hanem teljes kimerültség. Az agyam nem figyelmeztet előre, hogy lassítsak, hanem rögtön kikapcsol. És akkor már kiabálok...”

Fontos, hogy az ember ismerje a diagnózisát. Ennek köszönhetően tudhatja, hogy milyen helyzetekben kell résen lennie... A diagnózis ismeretében vissza tudja szerezni elvesztett önbizalmát. Hiszen jobb tudni, hogy AD(H)D-m van, mint folyton azt hallgatni, milyen lehetetlen ember vagyok, és azt hinni, hogy mindenről én tehetek. (Innen már csak egy lépés az imposztorszindróma, amikor az ember nem hisz saját magában.)

Péter szerint a legnagyobb hibája az, hogy nem tud nemet mondani. Általában azt érzi, hogy ezt a feladatot még el tudja végezni. Nem látja előre, mikor lép fel a kimerültség állapota. A Covid alatt egy elhúzódó fertőzés szinte kivonta őt az életből. „Mielőtt megbetegedtem volna, három hétig csak két-három órát aludtam naponta, hogy minden munkát el tudjak végezni – mondja. – A határok kijelölése számomra egész életre szóló feladat. Néha javul a helyzet, de itt van a környezetem: nem értik, hogy a mindig készséges Péter egyszeriben miért lesz olyan önző.”

Kényelmetlenségek

Mindebből úgy látszik, mintha az ADHD-ben szenvedő emberek élete csupa gond és baj lenne. Pedig előnyei is vannak ennek a diagnózisnak. Nehéz elhinni, igaz? Pedig ezek az emberek mélyen tudnak összpontosítani arra, ami igazán érdekli őket. Ezért számukra rendkívül fontos, hogy megtalálják azt a tevékenységet, amely egyben a munka és a hobbi is az életükben. Ebben az esetben kiváló teljesítményt képesek nyújtani, és apróbb kellemetlenségek sem tudják letéríteni őket a választott útról. Megvágta a kezét fafaragás közben? Észre sem veszi. Finisel a munkával, és nem jut ideje enni? Ezt sem veszi észre. Ezek az emberek nem nyafognak, hogy ezt vagy azt nem lehet kibírni – épp fordítva. Nagyon sokat kibírnak. Ebben rejlik az erejük, de egyben ez a gyenge pontjuk is.

ADHD-s embert szeretnénk magunk mellett tudni, ha életveszélybe kerülünk. Ők hideg fejjel gondolkodnak akkor is, amikor mások bepánikolnak... De ha már a vészhelyzetnek vége – a sebesülteket elviszi a mentő, a kocsi már javítóban van, a biztosító felmérte a kárt –, gyakran jön a késleltetett sokk és a teljes kimerültség. Nézzük csak végig, hogy a nagyok közül ki mindenki szenvedett ADHD-ben: Thomas Alva Edison, Albert Einstein, Salvador Dalí, Winston Churchill, Leonardo da Vinci, John F. Kennedy vagy éppen Bill Gates. Nem rossz társaság, ugye?