Egy ember, aki őszinteségével provokál. Egy férfi, aki a tekintetével nem vetkőztet, hanem öltöztet. Aki megosztja a közvéleményt. Egy profi, aki ugyanakkora alázattal öltözteti a sztárokat, mint a hétköznapi nőket. Egy barát, aki nem csupán meghallgatja, de meg is érti őket. Vajon mi lehet a titka? Honnan ismeri ennyire a női lelket?
Töprengek, miközben belépek a szalonba, ahol már vár rám Magyarország legismertebb makeover artistja, show-rendezője, divatújságírója és jelmeztervezője, a háromszoros év stylistja díjas Lakatos Márk. Mintha egy francia női budoárba cseppentem volna...
– Az Én is szép vagyok, Én is karcsú vagyok és Én is menyasszony vagyok című műsoraid szereplői olyan őszinteséggel osztották meg veled legféltettebb titkaikat testükről, ami még családon belül is ritkaság. Mi a titkod?
– Ezen én is sokat gondolkoztam. Ezekbe a műsorokba nagyrészt olyan hölgyek jelentkeztek, akik úgy érezték, ez az utolsó mentsváruk. Viszont azt is tudták, hogy csak akkor tudunk segíteni rajtuk, ha megnyílnak előttünk. Csak megesik, hogy amikor azt gondoljuk magunkról, hogy „na, most irtó őszinték vagyunk”, sokszor még akkor sem az igazat mondjuk. Az emberi agy csodálatos csavarokra képes, ha önáltatásról van szó. Valószínűleg segített, hogy feltétlen elfogadással, mindennemű elvárás nélkül fordultam a nők felé. Miközben az életben legnehezebben (még a szeretteinktől is!) pont ezt a feltétel nélküli elfogadást kapjuk meg.
– Soha nem ütköztél falakba, nem értek kudarcok?
– Ha nem sikerült volna eredményt elérnem, bennem akkor sem lett volna kudarcélmény. Minden emberrel meg lehet találni a közös hangot. Olyan nincs, hogy valakivel ne lehessen kezdeni semmit! Legfeljebb több időbe telik, míg megtaláljuk a lélekhez vezető utat. Amikor még a Viasaton forgattuk a Szeretem a testemet című műsort, azokkal a hölgyekkel, akik addig még a tükör elé sem szívesen álltak ruha nélkül, el kellett fogadtatnom a saját testüket. Ráadásul annyira, hogy a végén hajlandóak legyenek vállalni egy meztelen fotózást. A végén a húsz nőből csak egynél nem sikerült elérnem. Mikor ilyen szituációba kerül valaki, akkor még inkább felerősödik benne a megfelelési kényszer. Egy olyan világban élünk, ahol folyamatosan bizonyítani kényszerülünk. Pedig akkor teszünk jót saját magunkkal, ha időnként picit eleresztjük magunkat. Nem kell mindig jónak, pozitívnak lenni! Néha szabad utat kell adnunk negatív érzéseinknek is – és elfogadni, hogy a rossz tulajdonságaink is hozzánk tartoznak. Azok is mi vagyunk!
– Ha nem fogadjuk el önmagunkat, sokszor elindul egy belső program, hogy mi ennél jobbat úgysem érdemelünk. S szép lassan elfelejtjük magunkat „kényeztetni”. A műsoraidban szereplő nőknek megmutattad a kiutat ebből a lelki csapdából. De tudtak mindezzel belsőleg is azonosulni? Nem lehet, hogy mikor eltűntek a kamerák, visszaváltoztak szürke kisegérré?
– Talán négy-öt éves lehettem, amikor először elvittek a szüleim az Operába, a Varázsfuvolára. Azóta is ez a kedvenc darabom, többször terveztem jelmezeket hozzá. Ez az opera valójában Taminó és Pamina próbatételeiről szól, és nekem ezek az átváltoztatások szimbolikusan ugyanerről szóltak. Csak itt mindenkinek külön-külön is le kellett győznie a gátlásait. És mi mindig belülről kezdtük. Megpróbáltam rámutatni bizonyos rossz beidegződésekre. Segítettem, hogy az én szememmel lássák saját magukat.
Beszélgettünk, játékos gyakorlatokat csináltunk, próbatételeken mentünk át, egészen az átalakulás végső, katartikus pillanatáig. A facebookos bejegyzések és a visszakeresések azt mutatják, hogy a változás akkora ajándék volt a nők számára, hogy igyekeznek rá vigyázni, és a posztjaimban található tanácsok alapján tovább csiszolódni.
– Milyen tanácsért fordulnak hozzád leggyakrabban a nők?
– A női sorsban vannak olyan tipikus időszakok, amelyek testi változásokkal járnak. Ilyen a szülés vagy a klimax környéke. Ilyenkor sokan elbizonytalanodnak, csökken az önértékelésük. „Szerinted milyen az én stílusom?” – kérdezik. „Nekem te milyen stílust ajánlanál?” A végeredmény a közös munkán múlik. Mert lehet, hogy nem a legcsinosabb, hanem a legbolondosabb, nem a legelegánsabb, hanem a legdögösebb akar lenni. Mindegyik esetben más arányrendszerben kell a testet nézni, kezelni, és más színeket kell viselni, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Sok ember azt gondolja, ha stílusról beszélünk, hogy valami állandó dolgot kell megtalálni! Pedig az életet éppen a folyamatos változás jellemzi, és pont attól válsz te azzá, aki vagy, hogy napról napra haladsz a saját utadon, aminek irányát különféle történések, találkozások, érzések befolyásolják. Attól, hogy én a csapatommal segítek valakinek megváltoztatni a külsejét, élete egyéb problémáit saját magának kell megoldania.
– Csak a legtöbb ember, miközben szeretne változtatni önmagán, az életén, fél elengedni a régit. Így aztán a döntést inkább másra hárítja.
– Ez az élet minden területén így van. A változtatáshoz ugyanis a döntés szabadsága kell. Azé a szabadságé, amit társadalmilag kiirtanak belőlünk. A mai világban ahhoz, hogy valaki meg tudja őrizni saját belső szabadságát, nagyon nagy erő kell. Az emberek belefásulnak az életbe, és lépésről lépésre lemondanak magukról, külsőleg és belsőleg egyaránt. Olyan helyzetekben élnek hosszú ideig, amelyeket egyáltalán nem szeretnek, amelyekben szenvednek, amíg bele nem betegszenek. Korán öregszenek meg a lelkek. Elveszítik a nyitottságukat, a bohóságukat, a játékosságukat. Számomra az a legmegdöbbentőbb, hogy ha mutatok valakinek egy új szabású ruhát, más színvilágot, akkor biztos azt mondja: ő ezt magától nem vette volna le a polcról. Miért nem? Mi történik, ha felpróbálom, és nem jó? Semmi.Illetve egy dolog mégis: bővül az önismeretem. A stílusok, színek, formák próbálgatását úgy kellene felfogni, mint egy játékot. Csakhogy kevesen nyitottak a játékra, az élet megélésére!
– A te életed azonban azt mutatja, hogy mindig is nyitott voltál a változtatásra, hiszen először a Színház- és Filmművészeti Egyetemre készültél, majd a jogi egyetemen tanultál. Később Madridban az idegenforgalommal kacérkodtál, a Pécsi Tudományegyetemen filmtörténet–filmesztétika szakon szereztél diplomát, több mint egy tucat színházi bemutatóhoz terveztél jelmezeket, miközben igazán ismerté stylistként váltál. A divat világa is egy megálló csupán, vagy végállomás?
– Annak ellenére, hogy már hároméves koromban menyasszony akartam lenni a farsangon, és folyamatosan öltözködési tanácsokkal láttam el az anyukámat és az óvónőimet: a divat világa soha nem volt a célom! A színművészeti igen, de oda nem vettek fel. Ezek után tulajdonképpen nem készültem egyik pályára sem. Sodort az élet. A divat világába is teljesen véletlenül keveredtem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elindult egy profi karrier. Az elején rendkívül élveztem. Nagyképűen azt hittem, itt elég jobbnak lenni a többinél. Idővel azonban a pofonok súlya alatt lehullott erről a varázslatos világról a lepel. Rájöttem, megláttam, hogy ez nem az én világom! Ez pedig egy meleg stylist számára, aki szeretné, ha a tolerancia alapérték lenne társadalmunkban, nehezen elviselhető. Érdekes viszont, hogy a divatvilágban eltöltött tizenhárom év megváltoztatta az életemet, személyiségemet, értékrendemet. Görbe tükröt tartott elém. S ma már az a legfontosabb, hogy az embereknek segíteni tudjak abban, hogy jól érezzék magukat a bőrükben, hogy ne a szupermodellekkel akarjanak versenyfutásban lenni, hanem fogadják el a saját testüket.
– Sokan félnek nyíltan felvállalni szexuális irányultságukat. Benned honnan volt meg a bátorság a coming outhoz?
– Bátor dolognak tűnik, pedig inkább egy nagy adag egoizmus volt a háttérben. Tizenkilenc évesen belegondoltam: ha nem vállalom fel a másságomat, egész életemben titkolóznom, hazudnom kell majd a családom és barátaim előtt, ha előjön a párkapcsolat témája. Én természetemnél fogva nyitott, őszinte ember vagyok.
A megélt pofonok után nagyon is megértem azokat, akik nem képesek arra, hogy vegyenek egy nagy levegőt, és közöljék a világgal az igazat.
– A szüleid hogyan fogadták?
– Az apám, aki első generációs rétegváltó értelmiségi, és rengeteg szorgalommal, munkával több diplomát is szerzett, ha lassabban is, a saját tempójában, de elfogadta. Az anyukám viszont, aki fogorvos, csak annyit mondott, hogy ő ezt mindig is tudta. Ő rendkívül nyitott szellemű, elfogadó karakter. Így aztán köztünk mély, bensőséges kapcsolat alakult ki.
– Nemrég a Nők Lapja Ezotéria asztrológusa a személyes horoszkópodról beszélgetett veled.
– Érdekel a spiritualitás. Folyamatosan keresem azt a rendszert, amiben kétségek nélkül hinni tudnék. Még csak az elején vagyok, és bevallom, egyelőre nem tudom, hova tartok.
– Úgy érzed, hogy szükséged van valamiféle kapaszkodóra?
– Szerintem a hit mindenképpen arra szolgál, hogy azt a fajta véges életet, ami megadatott, valamiféle többlettartalommal töltsük meg. Az ember azért akar hinni, mert úgy gondolja: ez az egy élete nem a semmiből született, nem a semmibe megy, és van ennél több. Ha ebben nem hinnénk, akkor el kellene fogadnunk, hogy a halál pillanatában átlépünk a teljes megsemmisülésbe, és semmivé válunk. Ez pedig félelmetes.
– És az a sejtés, tudás, hogy te már egyszer éltél, nem ijesztő?
– Nem, mert ez az érzés nem hirtelen, a semmiből tört rám, hanem már gyerekként is szinte megőrültem azokért a kosztümös filmekért, melyek a 17-18. században játszódtak. Később egyre gyakrabban éltem meg, hogy (miközben a művészeti érdeklődésem elég széles spektrumú) a kultúrtörténetnek ez a szelete egészen másképp, szinte zsigerileg hat rám. És akkor feltettem a kérdést: vajon honnan, miből is táplálkoznak bennem ezek a déjà vu érzések? Mostanra szinte teljesen biztosra veszem: már volt egy éltem a barokk korabeli Európában is.
– Azt ugyan nem lehet tudni, hogy akkoriban nagy utazó voltál-e, most azonban gyakran útra kelsz. Ilyenkor félre tudod tenni a hivatásodat, vagy közben is figyeled az emberek öltözködését?
– Utazásaim során mindenre figyelek. Az ízekre, az illatokra, a színekre, a formákra, a stílusokra, az apró nüánszokra. Egy új helyen lenni, legyen az Európában vagy akár kedvenc földrészemen, Dél-Amerikában, mindig izgalmas. Ilyenkor az ember nemcsak az adott ország kultúrájáról, de önmagáról is rengeteg mindent megtud. Azonban az emberek öltözködését a magyar viszonylatokkal összehasonlítani felesleges lenne, hiszen mindenütt más az élet. Nálunk az általános fáradtság nyomot hagy az öltözködésen is. A magyar nők inkább választják a fantáziátlan, de bevált kombinációkat. A fiatalabbak már naprakészebbek. Olyanok, mintha az MTV videoklipjeiből léptek volna ki! Viszont pont ezért az ő öltözködésük zárt, uniformisszerűen kódolt. És sajnos, ez az interneten felnőtt generáció nem nyitott a változásra, azokra az örök értékekre, amiket az én nemzedékem még magában hordoz.
– Az első könyved, az ugyancsak baráti hangnemben megírt Stílusterápia praktikus tippek és tanácsok arzenálját sorakoztatta fel. A most decemberben megjelent Te és Én viszont egy sokkal lendületesebb könyv. Ráadásul nem csak az öltözködésről szól.
– A Stílusterápia után úgy éreztem, hogy az egész önismereti témakörben van még egy sereg továbbgondolásra érdemes terület. Ráadásul a szalonban szerzett tapasztalatok is azt mutatták, hogy a nők sok mindennel nincsenek tisztában.
Közben pedig a Facebookon is, az életben is egyre több olyan visszajelzést kaptam, hogy az embereket nemcsak a munkám, de a személyem is érdekli. Jó ötletnek tűnt a kedvenc helyeimen keresztül bemutatni Budapestet.
– Azért nemcsak a várost mutatod be benne, hanem kedvenc ételreceptjeidet is. Szeretsz főzni?
– Nagyon, és állítólag jól! Az utóbbi időben főzőprojekteket, vacsoraesteket szervezek lakáséttermekben, különböző témákban. Volt már katalán, fekete-fehér est, és még sorolhatnám. Ezeknek az esteknek a hangulatára kicsit a stílusok, életfilozófiák keveredése is rányomja a bélyegét. Elvégre miért ne férhetne meg egymás mellett a hedonizmus és a filozofikus útkeresés? A receptek sem hagyományosak: többnyire a nagymamám receptjeit újítom fel, vagy más régi recepteket egészítek ki újfajta, kontrasztot alkotó alapanyagokkal.
– Előre tervezel a holnapra?
– Nemrég elindítottuk a szalon esküvői divízióját, ami borzasztóan izgalmas dolog, hiszen a menyasszony felkészítésén kívül az esküvő komplett megszervezését is vállaljuk. Csodálatos – és felelősségteljes - dolog tökéletes élménnyé varázsolni két ember életének legfontosabb napját. Emellett készülünk egy V4-es divatshow-ra, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül egy háromnapos, innovatív szellemű pop-art bemutatóra, és közben a tévében is fut a Shopping királynők. Közben folyamatosan születnek meg bennem az új ötletek. Mindig tervezek valamit – de azt soha, hogyan fogok élni.
