Megihlet, ösztönöz, jókedvre derít, motivál... A dicséretre nagy szükségünk van otthon is, a munkahelyen is. A szülőtől kapott dicséret jólesik a gyereknek, de ez fordítva is igaz. Aki a saját tinédzser gyerekétől kap dicséretet, tudja, hogy az mindennél legértékesebb.
Be kell vallanom: olyan ember vagyok, akit a dicséret magasba repít. Ettől függetlenül nem sok dicséretet kaptam életemben. Gyerekkoromban hiányzott, hogy a szüleim nem dicsértek meg, ha leszedtem a ribizlit, és ez volt a helyzet később a férjemmel is. Talán ezért történt, hogy kismamaként tele voltam lelkifurdalással, hogy nem foglalkozom eleget a lányaimmal, vagy ahogy a férjem mondogatta akkoriban: túl sokat gondolok a karrieremre.
Aztán eljött az a nap – nem is olyan régen –, amikor a következő történt velem. Borika, a középső lányom szólt, hogy kellene neki néhány fénykép, amin a testvéreivel meg a kutyusunkkal van lefényképezve. Meg hogy szeretne egy albumot a régi képeinkből, ezért tölthet-e le fotókat az én Facebook-oldalamról, hogy aztán kinyomtassa őket. Leült, és a mobilján nézegetni kezdte a profilomon a képeket, visszamenőleg 2010-ig. Alig térültem-fordultam a konyhában, ahol éppen a levest főztem, amikor az én serdülő kislányom, aki mindig morcos, negatív és elutasító, egyszer csak megszólalt: „Anya, nekünk olyan szép gyerekkorunk volt! Mindig ott voltál velünk, mindig együtt voltunk…
Nekünk soha semmi nem hiányzott. Szerinted én is meg tudom majd ezt adni a gyerekeimnek?” Akkor úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem is lehetek az életben. Semmi nem tehet boldogabbá, mint ez a mellékesen odavetett pár mondat. Egyszeriben rádöbbentem, hogy nem voltam rossz anya. Nem volt igaz, hogy „túl sokat dolgozom”. Vagy legalábbis volt mellette elég időm, hogy törődjek a gyerekeimmel. A lányom szavai nagyon fontosak voltak számomra, és elképzelni sem tudom, mi motiválhatna jobban az elkövetkező években.
Leckét kaptam a Z generációtól
A Z generáció másképpen él. Nekik a dicséret már nem olyan, mint a sáfrány (amit szálanként kell adagolni), mert hogy a dicséret „elkényeztet”, „rontja az erkölcsöt”. A Z generáció számára a dicséret a kommunikáció új eleme, jó és kellemes, ezért gyakorolják. Egyszerűen tudják, hogy ha – képletesen szólva – megvakargatják a másik embert az álla alatt, mint a kutyus esetében, akkor mindenki elégedettebb lesz.
Az őszinte és kellő időben mondott dicséret simogatja a lelket, és gyakorlati hatása is van, mondjuk, a munkaadó szempontjából. Például a Cambridge-i Egyetem kutatásai szerint a dicséret hiánya okozhatja azt, ha az alkalmazott más munkahelyet keres. Hisz tudjuk: az elégedetlen alkalmazott rosszul teljesít.
Pszichológiai tanulmányokban is olvashatunk arról, hogy a dicséret milyen fontos szerepet játszik. „A dicséret kiváló segítőtárs nemcsak a beosztottak irányításában, hanem otthon, a családon belül is. Hatékony, ha motiválni akarjuk a beosztottjainkat, ha a legjobbat akarjuk kihozni belőlük. Dicséret közben ne az eredményre összpontosítsunk, inkább az igyekezetre és a stratégiára. Ha az igyekezetet emeljük ki, valójában az elhatározást és a munkafolyamatot jutalmazzuk, s ez a két dolog az, amelyet mindenki kontroll alatt tud tartani.”
A dicséretet azonban túlzásba is lehet vinni. Mónika (48) így vall erről: „Én még abban az időben születtem, amikor nem sok dicséretet kaptunk. Azért, hogy ne bízzuk el magunkat. Ezért elhatároztam, hogy én sokszor meg fogom dicsérni a gyerekeimet. Csakhogy rosszul fogtam hozzá. A dicséreteim értéküket vesztették, természetesnek számítottak, senki nem gondolkodott rajta, miért kapja, hiszen csak úgy mondták. Megdicsértem az ötéves fiamat, mert összerakta a kockákat, a tizenkét éves lányomat, mert bekötötte a cipőfűzőjét. Mígnem egyszer a lányom kibökte, hogy kínos ez a sok dicsérgetés. Elmagyaráztam neki, hogy én a dicséretet fontosnak tartom.
Még olyan kicsiségek miatt is, mint a masni megkötése. Példának felhoztam az én gyerekkoromat, hogy akkoriban mindent odaadtam volna egy dicséretért. Jó volt, hogy ezt elmondtam neki, mert attól kezdve jó néhány dolgot már nem tartott magától értetődőnek, és értékelte, ha kivasaltam a blúzát vagy megfőztem a vacsorát. Én pedig annyiban változtam, hogy ritkábban dicsértem – akkor sem a célt, hanem a hozzá vezető utat. A gyerekeimet nem motiválom pénzzel, és több időt szánok arra, hogy megbeszéljem velük, mi az, aminek örülnek vagy mi miatt bánkódnak. A szemét leviteléért nem dicsérem meg őket, hanem egyszerűen csak megköszönöm.”
A dicséret a lelket simogatja
A pszichológusok is egyetértenek azzal, hogy mértéket kell tartani a dicséretben. „A serdülők meglehetősen érzékenyek a dicséretre. Ez nem azt jelenti, hogy nincs rá szükségük – a formára és a jelentőségére figyelnek. Tehát nem azért dicsérjük, hogy ügyes úgy általában, hanem pontosan megjelöljük, mi sikerült neki, és főleg az igyekezetet emeljük ki. Ráadásul az anyákat és apákat is dicsérni kellene. A szülők kiéghetnek, fáradtak lehetnek, unhatják a mindennapi hajszát.
Aki kamaszokat nevel, néha szívesen megkérdezné a gyerekeitől, hogy jó szülőnek tartják-e, mit gondolnak a szülői szerepről, s hogy jól végzik-e szülői feladataikat. Ezekre a kérdésekre nagy csend szokott lenni a válasz. A legjobb az lenne, ha a szülők inkább arról beszélnének, amit szeretnének, és így nyernének dicséretet. Mert a dicséret olyan, mintha hájjal kenegetnék az ember lelkét. Újabb igyekezetre ösztönöz, melenget, a fontosság érzetét adja az embernek.”
Az öndicséret nem büdös! Teljesen melléfog az ismerős mondás. Mert ha más nem dicsér bennünket, magunknak kell megtenni. Az se baj, ha hangosan mondjuk. Miért ne dicsérhetnénk meg magunkat, ha kitakarítjuk a lakást vagy befőzünk tizenkét kiló barackot? A példa ragadós – ha magunkat fennhangon megdicsérjük, legközelebb talán a többiek is csatlakoznak hozzá.
Miért vágyunk a dicséretre?
Sok ember a környezete véleményéből következtet a saját értékére. Tehát abból, ha főnöke megdicséri az elvégzett munkáért vagy családja a takarításért. Akit nem dicsérnek, az hervadozik, önbecsülése csökken. Amikor az embert megdicsérik, szinte kivirágzik. Nő az önbizalma, és úgy érzi, elfogadják.
Az ember nem szereti magányosnak érezni magát. A pozitív visszajelzés erősíti az együvé tartozást, ami alapvető fontosságú az érzelmi egyensúly fenntartásában. A további teljesítmény szempontjából nélkülözhetetlen, hogy a környezet értékelje, amit valaki a családjáért tesz, illetve ha jó eredményt ér el az iskolában vagy a munkahelyén. Mégpedig azért, hogy érezhesse, igyekezete nem hiábavaló.
Ha az embert soha nem dicsérik meg, hanem mindig csak kritizálják, akkor értéktelennek, ügyetlennek érzi magát, és könnyen depressziós lesz. Egyébként minden emberben van valami, amit dicsérni lehet. Tehát keresgéljünk és dicsérjünk. Sokan nem tudják, hogyan kell a dicséretet megfogalmazni. Ez nem baj. Nem kell félni, hogy hibát követünk el – egyszerűen el kell kezdeni. Látni fogjuk, hogy a dicséretben nem lehet hibázni. A dicséret mindig jólesik, bármilyen formában történik.
Az elismerés az érzelmi egyensúlytartás eszköze. Segít a stressz legyőzésében, a negatív érzelmek feloldásában, és erősíti a személyiséget. Ezért kell felfigyelni minden dicséretre, tudni elfogadni, és keresni azokat az alkalmakat, amikor valamiért újra dicséretben részesülhetünk vagy valakit dicséretben részesíthetünk.
