A fiatalos lendületű, megfontolt újságíró, Vrabec Mária neve közel két évtizede tűnik fel a nagy horderejű kérdéseket tárgyaló cikkek, izgalmas riportok alatt.
És decembertől immár a Malina Hedvigről szóló rendkívül izgalmas, érdekfeszítő könyv borítóján is.
Malina Hedvig (© MTI - Krizsán Csaba)
– Újságíróként 2006. augusztus 25-től követem figyelemmel az eseményeket, amikor is ismeretlen tettesek Nyitrán megtámadták a magyar egyetemista lányt. Pontosan ezért tudtam, hogy ez a történet az elmúlt négy év alatt annyira szövevényessé vált, hogy aki nem követte folyamatosan, az már nem is tudja átlátni. Ami pedig még rosszabb, a közvéleményben az maradt meg, amit a politikusok prezentáltak. Ha ma valakit megkérdezünk, aki nem Malina Hedvig szimpatizánsa, és nem is egy gondolkodó ember, akkor nagy valószínűséggel azt válaszolná: a lány hazudott. Egyszerű: a belügyminiszter és a kormányfő ezt mondták, és a közjogi méltóságok állításával szemben a négy év alatt szétszórt újságcikkek nem sokat nyomtak a latban.
– Sokszor beszélgettünk erről a visszás helyzetről a lány ügyvédjével, Roman Kvasnicával, és a pszichiáterével, Jozef Haštóval is. Úgy gondoltuk, jó lenne valamilyen formában egy összefoglaló, ami nem csupán a tényeket, bizonyítékokat sorolná fel, de az ő szakvéleményükkel kiegészítve átlátható, reális képet nyújtana az egész történetről.
A szándékunk az volt, hogy azoknak, akik kételyek között vannak, és nem zárkóznak el attól, hogy esetleg átgondolják a saját véleményüket, megmutassuk az igazságot.
– A könyv a már meglévő anyagokból állt össze, vagy teljesen új beszélgetéseket tartalmaz?
– A régi anyagokat csupán a fejezetek előtt lévő időrendi összefoglaló részeknél használtam fel. Ezt nagyon fontosnak tartottam, mert amellett, hogy keretet ad az egésznek, segít abban, hogy pontosan követni lehessen, valójában mi is történt abban a periódusban. Beadványok, keresetek, alkotmányossági panasz, vádemelés, feljelentés – joghatások kiváltására alkalmas cselekmények egész sora született már ebben az ügyben. A könyv nagy részét alkotó „vallomások” viszont teljesen új anyagból születtek. Ehhez hónapokon át rögzítettem a beszélgetéseket mindhárom szereplővel, tehát Hedviggel, Roman Kvasnicával és Jozef Haštóval. Ezek a részek már nem pusztán a száraz tényeket tartalmazzák, de az egész történet emberi oldalát is. Kiderül, hogyan, és milyen körülmények közt vállalta el az ügyvéd ezt a nem mindennapi ügyet, miért döntött úgy Szlovákia egyik legelismertebb pszichiátere, hogy vállalja Hedvig hosszadalmas kezelését.
– És ami nagyon lényeges, mindegyikük elmondja, hogyan éltek meg egyes eseményeket, milyen hatással voltak rájuk érzelmileg, hogyan tudták ezt közösen együttműködve „kezelni”. Mert ebben a történetben az emberi érzelmek megélésének nagy szerepe van. Gondoljunk csak arra, hogy Hedvig a támadás napjától mostanáig milyen rágalomhadjáratnak, nyilvános megaláztatásnak volt kitéve. Mégis maradt, emelt fővel, kitartva igaza mellett. Nem menekült el, nem bujkált, férjhezmenetele után meghagyta a lánykori nevét is. Nem is volt miért elrejtőznie, mert az igazság az ő oldalán van! Ezért tartottam fontosnak, hogy ez a könyv megszülessen.
Vrabec Mária
– A megjelenés után szinte napokon belül szétkapkodták az első kiadás magyar nyelvű változatát. Írás közben gondoltad, hogy ekkora sikere lesz?
– Szerénytelenül fog hangzani, de igen. Tudtam, hogy ez a téma négy éve benne van a levegőben, és érdekli az embereket.
– A szlovák nyelvű kiadás iránt viszont kisebb az érdeklődés.
– Ha megnézzük a szlovák félről történt megszólalásokat, nyilatkozatokat, akkor azt látjuk, hogy van egy száz-kétszáz emberből álló szűk kör, amely kiáll Hedvig mellett. A többieket pedig, mivel nem érinti, nem is érdekli az ügy. Meg valahol az a tény is közrejátszik, hogy sokkal kényelmesebb ahhoz a hazugsághoz ragaszkodni, amit készen, mintegy ezüsttálcán szervíroztak négy éven át.
Ha az ember elhisz egy hazugságot, amiről később kiderül, mégsem úgy volt, akkor felül kell bírálnia a saját korábbi álláspontját. Be kell vallania magának, hogy igenis félrevezették, hiszékeny volt, és elvakult. Hát nem kényelmesebb ragaszkodni a hazugsághoz?
– Megdöbbentő, hogy miután az erős nemzeti öntudattal rendelkező szlovák városban, Nyitrán megvertek egy magyar diáklányt, sőt, hogy egyértelmű legyen a támadás nemzetiségi indítéka, még üzenetet is hagynak a blúzán, a kormány ahelyett, hogy mindent megtett volna a tettesek kézre kerítéséért, inkább koholt vádak alapján az áldozatot tüntette fel hazug bajkeverőnek, és komoly politikai ügyet koholt belőle.
– Amikor a támadás megtörtént, az egész társadalom megdöbbent. Az első két hét nyugodt volt, még nem voltak vad nyilatkozatok, senki nem beszélt arról, hogy ez politikai hátterű ügy lenne. Aztán jött Robert Fico kormányfő és Robert Kaliňák belügyminiszter hírhedt sajtótájékoztatója, és ettől fogva már nem volt visszaút. A bűnügyből politikai ügy lett, és egészen addig az is lesz, míg az állami szintű vezetők nem kérnek bocsánatot Hedvigtől. Ez azonban aligha fog bekövetkezni, mert a mai napig nem azon dolgoznak, hogy kivizsgálják az ügyet, és alátámasszák az igazságot, hanem, hogy bebizonyítsák: Malina Hedvig hazudott. Egyvalamiben viszont nagyot tévedtek. Azt gondolták ugyanis, hogy ha meghazudtolják, megalázzák, akkor szégyenében elsomfordál, fedezékbe menekül, és többé talán még az utcára sem lép ki, nemhogy foggal-körömmel fogja védeni az igazát. Hedvig erősebbnek bizonyult, mint gondolták, ezért nem halt el ez az ügy a mai napig. És belátható időn belül nem is fog, hiszen Hedvig emberi jogainak sérülése miatt a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordult.
– Ez alatt a négy év alatt soha nem ért valamiféle atrocitás amiatt, hogy tényfeltáró újságíróként folyamatosan foglalkozol ezzel az üggyel?
– Olyan atrocitás, hogy megfélemlítettek volna, esetleg a nyílt utcán megtámadtak volna, nem ért. Viszont az alatt a fél év alatt, amikor írtam a könyvet, kaptam pár figyelmeztető és szidalmazó e-mailt. De ezzel, amikor nekifogtam a Hedvigről szóló könyv megírásának, eleve számoltam.
– Egy készülő könyvről általában nem tud a nagy nyilvánosság, nem írnak róla a médiában. Akkor mégis hogy tudódott ki?
– Hát, ez jó kérdés. Eddig nekem sem sikerült megfejtenem. De nyilvánvaló volt, hogy valakinek vagy valakiknek igencsak piszkálja a csőrét ennek a könyvnek a megszületése.
– Egy olyan embert, akit nem kemény fából faragtak, mint téged, valószínűleg sikerült volna leállítaniuk. Te azonban már sokszor bizonyítottad, hogy nem vagy az az ijedős fajta, hiszen tényfeltáró újságíróként soha nem rettentél meg. És most nem csak a hazai „rázós”témákra gondolok. Hiszen még a horvát–szerb–bosnyák háborús övezetben is jártál!
– Közvetlenül a háború végén, a békekötés után jártunk egy kis városkában, Orasjében, a bosnyák–szerb–horvát határon. Egy komáromi születésű ENSZ békefenntartó katona kalauzolt minket. Beszélgettünk a katonákkal, szétlőtt házak közt mindennapi életüket élő emberekkel, és elkerített aknamezők mellett jártunk naponta. Nagy élmény volt, és hatalmas tapasztalat. De ez olyan dolog, ami kívülről mindig veszélyesebbnek tűnik, mint amikor az ember ott van. Meg ez részben habitus kérdése is. Ha valamit eldöntesz, felvállalod, akkor csakis rajtad múlik, hogy a helyszínen miképpen kommunikálsz, viselkedsz, le tudod-e csiszolni a helyzetek élét.
Bizonyos konfliktusokat meg ebben a szakmában fel kell vállalni. És én fel is vállalom. Nem mondom, hogy örömmel, de nem akarok és nem is lehet mindenkivel jóban lenni. Ez így van rendjén.
– Azon kevés újságírók közé tartozol, akik magyarul és szlovákul is írnak. Melyik nyelven kezdtél el előbb publikálni?
– Hát, ha nem veszem figyelembe azokat a kamaszkori írásaimat, amelyek a szenci gimnázium diáklapjában, az Új Lángban jelentek meg, akkor azt kell mondanom, hogy előbb szlovákul kezdtem írni. Mivel már egészen fiatalon, úgy tízéves koromban elhatároztam, hogy újságíró leszek, a gimnázium után a Komenský Egyetem zsurnalisztika szakán tanultam tovább. A rendszerváltás miatt azonban eléggé kaotikus viszonyok uralkodtak a szakon. Azt már mindenki tudta, hogy a használható tudást nem nyújtó kommunista tantárgyak oktatását be kell szüntetni, az viszont csak lassan kristályozódott ki, hogy akkor mire is cseréljék le. Így aztán a tanulás mellett elég időnk maradt az írásra is. Ekkoriban kezdtem dolgozni a Nitriansky hlásnik című lapnak, és egészen ’98-ig, míg meg nem kerestek az Új Szótól, itt írtam.
– Az újságírói pályát sokan pár év után elhagyják, kiégnek. Mi az a vonzerő, ami téged már ennyi éve a pályán tart?
– Szeretem ezt a munkát. Érdekelnek az emberek, a sorsuk, a történeteik, a tapasztalataik. Megtiszteltetésnek érzem, hogy beengednek az életükbe. Szerencsés alkat vagyok, mert hozzám minden téma közel áll, minden érdekel. Nem mazsolázgatok, és nem is szeretném, ha beskatulyáznának, és mindig hasonló jellegű feladatok találnának meg.
Vrabec Mária könyve Malina Hedvigről
– Ezek szerint ennyire fontos számodra a változatosság?
– A munkában igen, de a magánéletben pont az ellenkezője a fontos. Állhatatos természet vagyok. Szükségem van a stabil, biztos emberi kapcsolatokra. A legjobb barátnőm gyermekkorom óta mellettem áll, családtagnak tartanak számon a szülők is – és ez kölcsönös. Egy kezemen meg tudom számolni az igazi barátaimat, akikkel részesei vagyunk egymás életének.
– A mai rohanó világban, amikor az emberek egyre jobban elidegenednek egymástól, és illúzióként nem marad nekik más, mint a facebook, ezt egyre kevesebben gondolják így.
– Engem a szüleim olyan nagy szeretetben neveltek fel, olyan emberi példamutatást tanultam tőlük, ami a mai napig meghatározza a gondolkodásomat. Talán ezért is van az, hogy soha nem vágyódtam el otthonról, Csehiből, és a mai napig az édesanyámmal élek. Számomra ez természetes, pedig ma már az a megszokott, hogy a fiatalok elmennek, és a falvakban magukra maradnak a magányos öregek, a nagy házakban. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember felnőttként szülei érzelmi támasza maradjon.
– A szerkesztőség, ahol dolgozol, Pozsonyban van, az irodád Nyitrán. Meg sem fordult a fejedben soha, hogy beköltözöl a nagyvárosba?
– Nem. Kell nekem a vidéki lét, az udvar, a tér, a kutyám. Nagy utazó vagyok, évente egyszer-kétszer útra kelek. Imádom a Földközi-tenger vidékét, a mediterrán kultúrát. És még ott is egy idő után azon kapom magam, hogy hiányzik az otthon. De hát már mondtam: állhatatos vagyok...
