Az érsekújvári Benyovszky Mánya Ágnes a mai napig Pozsony szerelmese, most ő mesél nekünk. Mindhárom könyve Pozsonnyal foglalkozik. Az első mesekönyv, amely nem csak gyerekeknek íródott, a legújabb pedig olyan építészettörténeti munka, amely akár útikönyvként is forgatható. 

Lechner Ödön a magyar szecesszió sajátos képviselője volt, bajor eredetű családba született Budapesten. Berlinben, Párizsban tanult, Angliában az indiai művészetet tanulmányozta. Sajátos stílusát sokan támadták, némelyek túl magyarosnak, mások ázsiainak bélyegezték. Munkásságán érződik a népi ornamentika hatása, de az indiai és keleti díszítőművészeté is. Élete utolsó évtizedének legjelesebb megbízása volt a pozsonyi Kék templom (1907-13), mely képünkön látható.

kek-templom-pozsony.jpg
A pozsonyi Kék Templom

– Három könyvében sokat megtudhatunk Pozsonyról. Vajon mit kell tudnunk az íróról, Benyovszky Mánya Ágnesről?

– A könyveim helyettem mesélnek. Magyar-történelem szakon végeztem a Pozsonyi Comenius Egyetemen. Előtte Pozsonyba jártam gimnáziumba. Mindez kilenc év fővárosi létet jelent: innen ered Pozsony szeretete. Diákkoromban, amikor volt egy kis szabadidőm, várost néztem. Hushegyi Gábor tanár úr kultúrtörténetet tanított nekünk. Ő volt az, aki felhívta a figyelmünket arra, mennyi szép emlék található itt. Abban az időben jelent meg Szőnyi Endre Felső-Magyarországról szóló könyve, amelyben Pozsony épített örökségét is ismerteti. A könyv alapján aztán már tudatosan jártam a várost. Imádom az „először látni és megszeretni” érzését: felfedezni új látószögeket és épületeket. Kár, hogy mindenre csak egyszer lehet rácsodálkozni. Utána már ismerős helyre megy vissza az ember...

– Szőgyéni származású, de miként került a pozsonyi gimnáziumba?

– A falumból sokan tanultak Pozsonyban. A szüleim rábíztak az idősebb diákokra, akikkel együtt vonatoztunk Pozsonyba. Gyerekkoromban jóformán nem is jártam szülők nélkül a falu határán túl. A felvételi után anyukámék átküldtek a szomszéd faluba busszal, hogy „szokjam” az utazást.

Csak vasárnaponként fogott el a honvágy. A kollégiumban viszont jól éreztem magam, és a diáktársaknak hála, hamar sikerült feloldódnom.

– Mit tud önnek nyújtani Pozsony ma?

– Ma is látom benne azt, amit látni akarok. Annak ellenére, hogy az elmúlt majdnem húsz évben sokat változott. Felhőkarcolókat, új épületeket emelnek, több régi ház pedig örökre eltűnik, ám Pozsonyt a mai napig magaménak érzem. Lechner Ödön Kék temploma az abszolút kedvencem. A másik pedig egy tíz téglaházból álló telep, közel a vasútállomáshoz. 1902-ben építették, és az egykori munkáslakások ma a legkeresettebbek. Amolyan „város a városban” negyed.

– Lechner című könyve igazából egy mesekönyv, de felnőttként is jót szórakoztam rajta – és tanultam belőle. Hogy született a nagy mű?

– Végzettségemet tekintve pedagógus vagyok. Családtagjaim sokszor felróják nekem, hogy még otthon is tanítok. Amerre megyek, „szórom” az infókat. A Pozsonyi mesék sorozat harmadik darabja Lechner Ödön (Kempelen Farkas és Bartók Béla után). Nagy rajongója vagyok Lechner építészetének. Olyan könyvet szerettem volna írni, ami szórakoztató a szülők és nagyszülők számára is, akik felolvassák a gyereknek. Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy ez sikerült.

benyovszky-manya-agnes.jpg
Benyovszky Mánya Ágnes

– Környezete és a családja hogyan fogadta a könyvet?

– Sok helyre hívtak könyvbemutatóra: óvodákba, alapiskolába és középiskolába egyaránt. A fiamnak többször is fel kellett olvasni. A gyerekeim már megszokták, hogy a kirándulások alkalmával elsősorban épületeket fotózunk. Ebben nőnek fel. A férjem is íróember, irodalomtörténész, kritikus – több kötettel a háta mögött –, így jól viseli a mániámat. Ki szoktam kérni a véleményét, és ő nem is rejti véka alá. Nem sokan vagyunk magyarok, akik a pozsonyi szecesszióval foglalkozunk: jóformán csak ketten. S én megtaláltam azt a másik embert: Buday Péternek hívják. Ő volt az, aki segített nekem a Belle Époque című könyvem megírásánál. Ehhez a szakdolgozatomat kellett kicsit „leporolni”, majd beledolgozni az időközben eltelt 16 év kutatási eredményeit. Péter volt az, akivel meg tudtam beszélni a munka közben felmerülő kérdéseket.

– Miként jutott ideje három könyv megírására?

– Egy ideig nem volt munkám és tulajdonképpen ez vitt rá az írásra. Tevékeny ember vagyok, nem akartam csak úgy tétlenül ülni. Az első a már említett Lechner volt. A kiadó, a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás egyik kedves barátnőmet, egykori évfolyamtársamat kérte fel a mesekönyv megírására. Ő időhiány miatt nem tudta vállalni, és engem ajánlott maga helyett mint „pozsonyászt”. A Marenčin PT kiadónak van egy sorozata, a Pozsony város történetei, amelynek újabb és újabb köteteit évek óta rendszeresen meghozza nekem a Jézuska. Többször is gondoltam már rá, hogy az én szakdolgozatom is beillene a sorba. Két éve karácsonykor aztán megérett bennem az elhatározás: egyszerűen lépni kell. Szilveszter napján küldtem nekik egy levelet a bevezetővel és a tartalomjegyzékkel. Még aznap este válaszolt a kiadó igazgatója, hogy érdekli őket a könyv. Január elején megtörtént az egyeztetés.

A könyv megírása egész éves munka volt. 2014 decemberében jelent meg a szlovák nyelvű Belle Époque. Az Arcképek és homlokzatok című könyvem pedig 2015 novemberében látott napvilágot a Kalligramnál. Mindkét könyv törzsanyaga ugyanaz: csak különböző nyelven íródott. Viszont van különbség!

– A szlovák változatba olyan anyagok is bekerültek, amelyekről szlovákul nem lehetett idáig olvasni. Azaz magyar kutatók magyar publikációit használtam forrásnak, míg a magyar kötetben főleg a csak szlovákul hozzáférhető anyagok kerültek előtérbe. Mindkét könyv Pozsony építészetét mutatja be az 1890-1914 közötti időszakban. A két nyelv birtokában igyekeztem közvetíteni és összegezni a magyar és szlovák szakemberek kutatási eredményeit, a sajátjaimmal kiegészítve. Kezdem hinni, hogy vannak dolgok, amelyekre érdemes várni, hogy beérjenek, és így van ez a könyvekkel is.

– Arra sohasem gondolt, hogy nemcsak írásban, de idegenvezetőként is bemutassa a várost?

– Gondoltam rá, de ahhoz, hogy hivatásos idegenvezető legyek, képezni kéne magamat. Nem tudok egyelőre belevágni, mert az a család rovására menne. A Pozsonyi Kifli viszont megkeresett: ők rendszeresen szerveznek városnéző sétákat Pozsonyban. Tavaly már két sétát is vezettem. Mindkét alkalommal azokat az épületeket néztük meg, amelyekről a könyveimben írok. Nagy élmény volt, viszont hamar rájöttem, hogy az idegenvezetés egy külön szakma. A második alkalommal már felkészültebb voltam, főleg ami a terepet illeti. Nem mindegy ugyanis, hogy a városi forgatagban hol állunk meg, milyen hangosan beszélek – nagyon összetett dolog a vezetés. Lehet, hogy később megpróbálom, amikor a gyerekek már nagyobbak lesznek... Most elsősorban anyaként szeretnék helyt állni! A tanítás olyan szempontból is ideális, hogy a szünetek idején a gyerekeimmel tudok lenni. Ráadásul mindhárman ugyanabba az iskolába járunk, így az is meg van oldva, hogy a kisebbik hogyan jusson el a suliba, majd haza. Csak akkor vagyok nyugodt, ha őket „rendben” tudom.

hirlevel_web_banner_2_102.jpg

– Az alkotás is valószínűleg csak nyugodt környezetben, lelkiállapotban megy a leginkább...

– Igen. Rendkívül fontos, hogy a férjem mellettem áll, ő a legnagyobb támogatóm. És fordítva is igaz, hogy én is mindenben segítem őt. Azt hiszem, jó kis szövetség a miénk.

– Pozsonyon kívül akadnak más kedves helyek is?

– Vannak kedvenc épületeim Budapesten is, és nagyon szeretem Pécs városát, a Zsolnayak örökségét. Nem kell ahhoz messzire menni, hogy meglássuk a szépet! Szőgyénben, a szülőfalumban is van mutatóba még egy-két olyan parasztház, amelyekért nagyon fáj a szívem. Ha a falu mellett döntenék, akkor biztos, hogy szép, hosszú tornácos parasztházat szeretnék. Szeretem a régi dolgokat. Én vagyok a család egyik „ószerese”, minden régiséget az apukám vagy én őrzünk meg. Nekem fontos, hogy az ősök fennmaradt dolgait begyűjtsem. Mindenki mást szeret. A férjem nagy szerelme Itália. Mivel én meg őérte rajongok, ha módunk van rá, akkor oda utazunk városnéző túrákra.

– Mikorra várható a negyedik könyv?

– Most elsősorban a munkahelyemen szeretnék helytállni. Persze vannak még terveim. A lányom szokott biztatni. Esténként sokat mesélek nekik, s a meséket diktafonra rögzítem. Már kiterjedt mesegyűjteményem van. Mindkét gyerek elvárja – a 13 éves lányom és a 7 éves fiam is –, hogy a történet lebilincselő legyen. Általában szokott sikerülni. Mindig kell legyen benne valaki, aki szerel benne valamit, és mostanában már egy kis romantikát is bele kell szőni. A lányom gyakorta kérdezi, hogy mikor írom meg már könyvben is a meséket. Meglehet, hogy a nyári szünetben majd lesz rá időm...

M. Ando Krisztina