Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
Éhes voltam. Nagyon éhes. Tudni illik, hogyha testem nem kapja meg a szükséges táplálékot, a következő tünetek jelentkeznek nálam: bunkóság, az életkedv teljes hiánya. Nos, éppen ezekkel a tünetekkel küszködtem, amikor nővérem felhívott, hogy öt percen belül legyek indulásra kész: kimegyünk a közeli tóhoz hattyúkat etetni. Példás keresztanyukaként menten vigyázzba álltam, és alig vártam, hogy értem jöjjenek a másfél éves keresztlányommal.
Ám újra kezdődtek a problémák. Hiszen nem ebédeltem! Szóval, amint megérkeztek, rögtön kéréssel indítottam: ugorjunk be egy gyorsétterembe. Pár percen belül meg is kaptam a finom kebabomat, ami után már több órája epekedtem. Földöntúli boldogságban volt részem. Semmivel nem törődve tömtem magamba az ételt. Az ám, csak a keresztlányom is éppen olyan éhenkórász, mint én! Akkor boldog, ha eszik. Ilyenkor nincs hiszti, nincs sírás-rívás, csak fülig érő mosoly.
Azonnal kiszúrta a kebabomat. Tudtam, hogy ebből még baj lesz. Égő szemmel figyelte a csodakajámat. Adni kéne neki egy harapást...
Huzigálni kezdte a hajamat, majd tépni. Ám én hajthatatlan voltam. Őriztem a jussomat, elvégre éhes voltam. Miért nem érti?!
Végre megérkeztünk a tóhoz. A hajléktalanok a tó körül tanyáznak, s mivel én nagyon félek tőlük, úgy döntöttem: az autóban maradok. (Kiskoromtól kezdve tartok a rosszul öltözöttektől, a részegektől, a drogosoktól...) Az autó lesz az én biztonsági „zónám”, ahol senki sem bánthat. Testvérem, szokásához híven, kinevetett. A kebab közben elfogyott – szemrevételezni kezdtem hát a környéket. A közeli padon egy idősebb hajléktalan ült, és a tó összes hattyúja ott hemzsegett körülötte. Először nem értettem, hogy miért. Hisz nem kaphatnak tőle semmit...
Később a testvérem is odasétált. Bezzeg ő senkitől sem fél! Elkezdtek beszélgetni és nevetgélni. Rettentő kíváncsi lettem. Hezitáltam: kiszálljak-e az autóból... Végül a kíváncsiság győzött, és óvatosan megtettem az első lépést feléjük. A hajléktalan bácsika jókedvűnek tűnt, és nagy örömmel mesélte, hogy ma egy egész kenyeret tudott venni a boltban. S természetesen a kenyér felét elosztogatta a hattyúknak.
Kiderült, hogy minden egyes nap kiül ide a padra, és megeteti szárnyas barátait. Abból a kevésből, ami van neki. Abban a pillanatban, amikor ezt meghallottam, tudatosult bennem, hogy én vagyok a világ legönzőbb embere. Mindenem megvan, és még a keresztlányomtól is sajnálom a falatot. Elszégyelltem magam, és visszasomfordáltam az autóhoz.
