Kislányként anya mindig mesét mesélt nekem az ágyam szélén ülve, amikor nagyon beteg voltam. Bizony nagyon sokszor voltam beteg, ezért nagyon sokszor kellett...
Az ősz lassacskán télbe fordult. Ellának csak a szeme látszott ki, de Szél úrfi ide vagy oda, úgy döntött, hogy ő bizony ma sétálni fog. Fogalma sem volt, hol van, de ment, mintha csak zsinóron rángatták volna valami ismeretlen, valami új felé... Kovács Viktória novellája.
Klára és Rudolf útja egykor elvált, hogy most, a háború utáni idők szürke valóságában ismét találkozzon. De vajon elég-e egy hajnal a holdsarló alatt ahhoz, hogy a régi sebek begyógyuljanak – vagy a múlt árnyai örökre elszakítják őket egymástól?
Vannak történetek, amelyeket az ember igyekszik elfelejteni. Nem azért, mert nem számítanak, hanem mert túl sokat jelentenek. A múlt azonban makacs dolog: nem tűnik el attól, hogy becsukjuk előtte a szemünket. Egyszer csak visszakúszik – egy illatban, egy hangban, vagy egy régi füzet sárguló lapjain
"Az ünnep szentsége felvizeződik, ha nem vigyázunk. Meg kell tanulnunk a karácsonyt, ha annyi mást elvesztettünk is az évek sodrában, tündököljön ez az ünnep a régi fényben, bármennyi kétely is támadt ránk útközben."