Kislányként egy-egy pöttyös könyv olvasása közben mindig azon álmélkodtam, mennyire ügyesek azok a nénik és bácsik, akik ezeket a történeteket írják. Valahogy úgy képzeltem, hogy mihelyt Ingrid Bredberg papírra vetette a Katrin professzort, a munka véget is ért: az, hogy a kezemben tarthatom a lila fedelű, kedves kis könyvecském, a svéd írónő érdeme. Csak sokkal később vált nyilvánvalóvá, hogy a regényeim mögött valójában emberek hada – egy teljes csapat áll.  S bár a szerzőé a dicsőség, a fogaskerék igencsak nehézkesen forogna, ha nem többen hajtanák: a nyelvi lektor például a helyesírási és stilisztikai hibákat gyomlálja ki.

Ma már tucatszám jelennek meg olyan könyvek, melyek tele vannak fölösleges kitérőkkel, stilisztikai és helyesírási hibákkal. Az biztos, hogy az ilyen könyvnek nem volt szerkesztője vagy nyelvi lektora. A szöveg feszesítése mindig az írás javára válik: és ez a felelős szerkesztő dolga. A helyesírási hibákat pedig a nyelvi lektor gyomlálja ki. Egy kiadvány megjelenésekor a legnagyobb felelősség ezekre a szakemberekre hárul: munkájukról mégis méltatlanul keveset tud az átlagolvasó. Most a mi nyelvi lektorunkat mutatjuk be, évekig ő felelt azért, hogy az Új Nőben megjelent cikkekben ne maradjanak szerkezeti, stilisztikai és helyesírási hibák. Ehhez a munkához persze nélkülözhetetlen a mély lexikális tudás!

_d4a7073.jpg

K. Cséfalvay Esztert mindenki csak Esztikének szólítja az Új Nő szerkesztőségében. Felnézünk rá, hiszen évekig ő volt az egyik legtapasztaltabb kollégánk, aki minden csínját-bínját ismeri a nyelvvel végzett munkának, a helyesírásnak és a stilisztikának. Védőbástyát nyújtott, hogy a szövegeink Esztikéhez kerültek: nyelvi lektorként ő volt nyelvünk őrzője (így is fogalmazhatnánk). Emellett számtalan könyv kiadása körül bábáskodott, hiszen pályáját még a Madách Könyvkiadóban kezdte, ahol a legjobbaktól tanult. Mi az, ami a szöveg elolvasása után történik egy könyvvel, elzárva az olvasói szemek elől? – kérdeztük Esztikétől, felidézve pályafutásának fontos állomásait.

Egyetemista koromban rengeteget hallottam a pozsonyi magyar tanszék két legendás alakjáról, Zeman Lászlóról és Jakab Istvánról. Esztike magyar–szlovák szakra járt: milyen volt a tanítványuknak lenni?
– Szerencsés hallgató volt az, akit az univerzális tudású Zeman tanár úr tanított. Aki nála az első szemeszterben le tudott vizsgázni lektori gyakorlatból, az már reménykedhetett, hogy elvégzi az egyetemet. (Nevet.) Ez afféle szűrővizsga volt: jóformán az egész magyar nyelvtant át kellett vennünk, külön figyelmet fordítva a helyesírásra. A tanár úr szigorú és alapos volt: házi feladatokat adott, és számon kért mindent. Éppen ebben rejlett a titka: nem volt, aki ne tudta volna a helyesírást! Jakab tanár úr pedig, a leíró nyelvtan szakembere azt a szellemiséget képviselte, hogy a nyelvet rendszerben kell elképzelni, s azokat a „vadhajtásokat”, amelyek kívül esnek ezen a rendszeren, ki kell gyomlálni. Kényesek voltak a helyes nyelvhasználatra, biztos égnek állt volna a hajuk, ha azt mondtuk volna, hogy XY színésznő megházasodik. Rögtön felcsattantak volna, hogy „a nő nem házasodik: a nő férjhez megy!”.
– Mintha ma kevesebb lenne a jó helyesíró a végzősök között...
– Azért, mert a helyesírási szabályokat és a kivételeket bizony be kell magolni! Amióta azonban begyűrűzött hozzánk az amerikai oktatási rendszer, a lexikális tudás helyett inkább a kreativitásra helyezik a hangsúlyt. Fontos a kreativitás, de a lexikális tudás megszerzése legalább annyira fontos. Enélkül nincs biztos alap, homokra nem lehet várat építeni.

– Feltételezem, hogy az önök generációja sokkal többet olvasott, mint a mostani.
– Azt hiszem, ez igaz. 1965-ben érettségiztem, amikor még nem volt televízió – vagy ha volt is, csak keveseknek. A vasfüggöny le volt eresztve, így nem volt más szórakozásunk, mint a mozi, a rádió és a könyvtár. Mindenki olvasott, az írók pedig olyan könyveket írtak, amelyekben rengeteg értékes gondolat rejlett a sorok között. Könyvtárba jártam, és elolvastam mindent, ami fölkeltette az érdeklődésemet. Még ma is fülembe cseng anyukám korholó hangja, amikor nem végeztem el valamelyik feladatomat: Már megint olvasol! Gyerekkoromban szerettem a meséket, később a nagy mesélőt, idősebb Dumas-t, gimnazista koromban imádtam Hemingwayt, Scott Fitzgeraldot, Faulknert. Érdekes, hogy inkább a világirodalom érdekelt. Mindig voltak kedvenceim, most éppen Thomas Hardy Távol a világ zajától című könyve. Harmadszor olvasom, de még mindig lenyűgöz, milyen érzékenyen, szép és gazdag nyelvezettel írja le a tájat, az embereket, a lelki folyamatokat.

Úgy érzem, sok mai szerző műveiből hiányzik a kidolgozottság és a gondolati mélység. A könyvesbolt tele van csillogó-villogó borítókkal, az ember azt sem tudja, melyiket fogja kézbe, mégis valami mindig hiányzik a szövegekből. Persze ma más a világ, más az irodalom.

Pályakezdőként hogy lehetett bekerülni olyan rangos munkahelyre, mint a Madách Könyv- és Lapkiadó?

– Akkoriban olyan rendszer volt, hogy az egyetem igyekezett elhelyezni a végzős diákokat a munkaerőpiacon, a szocializmusban ugyanis senki nem maradhatott állás nélkül. Ötödévesként már erősen gondolkodtunk, merre tovább. Tanítani nem nagyon akartam, inkább az irodalom vonzott. Jakab tanár úr úgy félév tájékán megkeresett, hogy volna-e kedvem könyvkiadóban dolgozni. Elvitt az akkori egyetlen államilag fenntartott magyar könyvkiadóba, bemutatott Hubik István főszerkesztőnek. Utána többször is elbeszélgettünk, és szeptemberben, az államvizsgám után be is léptem a kiadóba. Nagyon szűkös helyen volt a kiadó, egy barakkban dolgoztunk. A főszerkesztőnek sem volt külön irodája, azt a vezető szerkesztő Mayer Judittal osztotta meg. Szerencsém volt, mert maguk mellé vettek: kaptam egy íróasztalt és egy széket, s elém tettek egy kefelenyomatot, a nyomtatott szöveg első levonatát. Ezt kellett kikorrigálnom. Szerkesztésről legalább egy évig szó sem volt! Előbb meg kellett tanulnom az egész folyamatot, amíg egy kéziratból könyv lesz. Rengeteget tanultam, hiszen Pista bácsi és Mayer Judit a fülem hallatára konzultálták meg a kéziratokkal és a fordításokkal kapcsolatos kérdéseket. Jó alapokat adott az egyetem, de a szakma fortélyait igazán tőlük, élő szövegeken keresztül tanultam meg!

– Hogyan képzeljük el az akkori kiadó felépítését?
– A Madách előbb két, később három szerkesztőségből állt: az eredeti magyar irodalom, a szlovák fordítási irodalom és cseh fordítási irodalom szerkesztősége külön működött. A három szerkesztőség mellett volt egy korrektori részleg 6-7 korrektorral, és egy műszaki részleg, ahol a könyvek műszaki szerkesztését végezték. A beérkezett kéziratokat először mindig egy belső szerkesztő olvasta el, és véleményezte. Ha úgy ítélte meg, hogy kiadásra alkalmas a szöveg, akkor a külső bírálókhoz került. A bírálóbizottság tagjai olyan neves irodalmárok voltak, mint Turczel Lajos, Rácz Olivér, Koncsol László vagy Tőzsér Árpád. A kéziratokat mindig két külső bíráló olvasta, aztán szakvéleményt írtak róla. A három vélemény alapján szerkesztette meg a felelős szerkesztő a kéziratot. Amikor már szerkeszthettem, első lépésben mindig átolvastam a kéziratot, majd fogtam a ceruzámat, és sorról sorra, betűről betűre végigolvastam – és ha kellett, javítottam. Az így megszerkesztett változatot a gépírónő átgépelte, tőle a letisztázott szöveg az előkészítőhöz került. Az előkészítést mindig a legtapasztaltabb korrektor végezte, az én időmben Láng Eszter, majd Braunsteiner Csöpi néni.

A kézirat ezután került a nyomdába, ahol a szedő ólomba öntött minden betűt – ebből rakták össze a sorokat. Ezután a szöveget kinyomtatták, és visszaküldték a kiadóba korrektúrára. Az első levonatot mindig a szerkesztő is elolvasta. A harmadik korrektúra után a felelős szerkesztő és a főszerkesztő imprimálta, azaz nyomtatásra alkalmasnak ítélte a szöveget, s ment a kiadvány a nyomdába.

Általában egy évig tartott, amíg a kéziratból könyv lett. Ma már ez a folyamat szinte elképzelhetetlen, hiszen hetek alatt készülnek el a könyvek, a szerkesztő számítógépen dolgozik, ezt legfeljebb egy korrektúra követi. A szöveget pedig lemezen vagy e-mailben küldik a nyomdába. S igazság szerint ma olyan szövegek is kiadásra kerülnek, amelyeket annak idején a nagy elődök azonnal visszaadtak volna.

Mi volt az elv: a szerkesztő mennyire nyúlhatott bele a szövegekbe?
– Pista bácsi rögtön az elején a lelkemre kötötte, hogy a kéziratba csak akkor nyúljak bele, ha egyértelműen téves az, ami a papíron van. A szerkesztő dolga ugyanis nem az, hogy a saját gondolatait beleírja a könyvbe – ha ilyen ambíciói vannak, adjon ki saját könyvet. Ezért már a kézirat elbírálásakor szempont volt, hogy lehet-e belőle jó könyvet csinálni etikus szerkesztéssel. Egyébként kétféle szerkesztői beavatkozás van. Az első, amikor a szerkezetbe nyúlunk bele: ha úgy ítéljük meg, hogy a szerző ismétli önmagát, kihúzhatjuk a fölösleges részeket, vagy ha egy rész nincs kellően kifejtve, megkérhetjük a szerzőt, hogy dolgozza ki jobban, vagy ha ő felhatalmaz minket, akkor mi írjuk át. A másik beavatkozás során pedig a helyesírási és stilisztikai hibákat javítjuk.  

Régen is előfordult, hogy középszerű – mondhatni, dilettáns – írók szerettek volna könyvet kiadni?
– Mindig voltak önjelölt írók, ma is vannak. A Madáchban viszont akkora tekintélyek dolgoztak, hogy a visszautasított kéziratok gazdái – ha otthon dühöngtek is –, elfogadták a szakvéleményt. Sokszor ért minket az a vád, hogy vaskalaposak vagyunk, egy dolgot viszont nem lehetett elvitatni a kiadótól: soha nem volt részrehajló. Nem volt sógor-komaság, csak a leírt szöveg minősége számított. Emlékszem, a pályám elején egy szerző megbeszélés címén meghívott ebédre. Az irodába visszaérve Pista bácsi megkérdezte, hogy hol voltam, én pedig elmondtam, hogy a szerzővel ebédeltem. Erre kicsit rám pirított, hogy ilyet soha többet ne tegyek, mert ha elkötelezem magam, többé a munkámat tekintve nem vagyok szabad ember. Ezeket az elveket hiányolom a mai világból.

Volt olyan kézirat, ami különösen megmaradt önben?
– Sok jó kézirat került a kezembe, tanulmányok, verseskötetek, prózák. Mindig nagy öröm volt, ha igazán jó kéziraton dolgozhattam. Például Bereck József első kötete, a Vihar előtt nagyon tetszett. Alig olvastam el pár oldalt, láttam, hogy ez egy kész, kiforrott mű. Zseniálisan megragadta azt feszült hangulatot, amit ember és állat érez a nagy csallóközi vihar előtt, és formailag is pontosak, feszesek voltak a novellák. Teljesen odavoltam. Nagyon tudok rajongani egy-egy jó szövegért!

A magyarországi kollégákkal is konzultáltak időnként?
– A közös könyvkiadás keretében évente jártunk át magyarországi kiadókba szakmai tapasztalatcserére, és a magyar kollégák is átjöttek hozzánk egy-egy hétre. A szerkesztői elvek tekintetében egyformán dolgoztunk, viszont észrevettük egymás modorosságait is. A magyarországi köznyelv némileg különbözik a felvidékitől, és nemcsak abban, hogy a szlovakizmusok és a tükörfordítások észrevétlenül beszivárognak a szókincsünkbe. Ezeket a szerkesztő mindig kiszűri.

ujno_meretek_0.png

– A kilencvenes évek elején, a kiadó megszűntekor kezdett dolgozni az Új Nőnél. Milyen változásokat hozott a munkahelyváltás?
– Huszonegy évig dolgoztam a Madáchban, a megszűnte után rövid ideig munkanélküli voltam. Ekkor keresett meg Kocsis Aranka, az (akkor még) Nő főszerkesztője, hogy lektort keres. Azóta dolgozom a lapnak, egy ideig státuszban is voltam a szerkesztőségnél. Nagy volt a különbség a Madách-beli és az Új Nő-beli munka között: itt sokkal gyorsabb a munkatempó. A kiadónál egy 200 oldalas kézirat megszerkesztésére egy hónapom volt, az Új Nőnél viszont azonnal javítani kellett az anyagokat, nem lehetett késlekedni (a magazin ekkor még kétheti lap volt – a szerk. megj.). Sokat, jól és gyorsan kellett dolgozni. Szeretem ezt a munkát a mai napig. Most már csak a weboldalon megjelenő szövegeket nézem át. Azért felelek, hogy ne forduljanak elő tartalmi pontatlanságok, stilisztikai és helyesírási hibák.

Tapasztalt lektorként is sokat nyitogatja az ember a szótárakat?
Pista bácsi mondta mindig, hogy minden kifejezést, amiben nem vagyok teljesen biztos, ellenőrizzek. Hiába vagyok tisztában a szabályokkal, sokat használom a szótárakat! A magyar helyesírás bonyolult és gyakran logikátlan, rengeteg a kivétel, a belemagyarázás. Ezért munka közben állandóan használom a rendelkezésre álló szótárakat, és ha végképp elakadok egy-egy új kifejezés vagy nem logikus szabály miatt, belekukkantok az e-nyelv.hu-ba. Szeretem ezt az internetes oldalt, mert a legfrissebb nyelvi problémákra reagál. Előfordul, hogy egy háromoldalas írást másfél óráig lektorálok, mert a szerző az írás hevében nem mindig néz utána a kifejezéseknek. Gondolok itt nemcsak a helyesírásra, hanem elsősorban a különböző szakkifejezésekre. Az Új Nő palettája nagyon színes, előfordulnak benne orvosi, mezőgazdasági, vegytani, szépségápolási, földrajzi szakkifejezések, azonkívül idegen nevek is. Ezeket mind ellenőrizni kell!

00174230.jpg

Még mindig tollal korrektúrázzuk a cikkeket…

Esztikének könnyű volt alkalmazkodnia ehhez a számítógépek uralta világhoz?
– A kezdetek óta nagyon szeretem a számítógépet. A keresési lehetőségek száma végtelen, azonkívül gyors, nem kell körmölni, és azonnal ellenőrizni is tudom magam. Az egyetlen munka, amit nem számítógépen végzek, a korrektúra, mert ott nagyon fontos, hogy papíron is lássuk magunk előtt a leírt szöveget. Díjazom, hogy az Új Nő a betördelt változatot a mai napig papíron korrektúrázza, hisz így lehet a legjobban észrevenni a hibákat.

Egy kis görbe tükör nekünk, újságíróknak: melyek azok a hibák, amik leggyakrabban előfordulnak a szövegeinkben?
– Gyakori hiba a központozás. A magyar nyelv szereti az összetett, alárendelt és mellérendelt mondatokat. Tudni kell mondatot elemezni, hogy az értelmezésben ne tévedjünk. Gyakori hiba, hogy összetett mondat esetében a mondat végére helytelen írásjel kerül. Az a szabály, hogy az összetett mondat végén megjelenő írásjelet mindig a főmondat határozza meg. Például ha a főmondat kijelentő, a mellékmondat pedig kérdő értelmű, nem zárhatjuk a mondatot kérdőjellel, mert a kijelentő értelmű főmondatból kell kiindulni. (Például: „Nem tudhatom, hogy másnak-e tájék mit jelent.”) S bevallom – bár az újdonságok az újságírói stílus jellegzetességei közé tartoznak –, a fölkapott divatszavakat nemigen kedvelem, mert hamar elszürkülnek, elhomályosodik eredeti jelentésük. Nem javítom, ha a szerző így használta, de zavar, hogy ma minden „anno”. Ráadásul nem is pontos a kifejezés, hiszen az anno valódi jelentése „abban az évben”, nem pedig „annak idején”. (De ha így folytatódik, jelentésbővülés várható.) S az ám-ot sem szeretem unos-untalan olvasni, hiszen annyi jó ellentétes kötőszónk van: ellenben, azonban, de, mégis…

Minden jelentésárnyalatot ki lehet fejezni velük. Interjúkban gyakran felbukkan még, hogy egy-egy gondolatmenet nincs végigvezetve. Ez azért veszélyes, mert az olvasónak ferdítve mehet át a tartalom. Félreértések keletkezhetnek, mint egy rossz házasságban. Nagyon fontos, hogy az újságíró a közönségre is koncentráljon, amikor dolgozik, hiszen nem magának ír: ha magának írna, megelégedne azzal, hogy írásai ott lapulnak a fiókban.

hirlevel_web_banner_1_343.jpg

– Létezik tökéletes szöveg vagy hibák nélküli kiadvány?
– Nem, dehogy. Emberek vagyunk, tökéletes könyv nincsen. Ha egy nyomdai íven, tehát 16 oldalon belül csak 5 betűhiba van, akkor már jónak számít a szöveg. Az olvasók többsége – ha nem szarvashibákról van szó – szerencsére nem is veszi észre ezeket.

– Kevés bonyolultabb dolog van, mint a magyar helyesírás. Mire megszokunk egy írásmódot, hoznak egy újabb változtatást (például az árboc – árbóc esete). Nyelvi lektorként könnyű lépést tartani a szabályokkal?
– Nincs más megoldás, meg kell tanulni. A magyar helyesírás óriási hibájának tartom, hogy gyakran nem a nyelvi alakból indul ki, hanem háttértudást feltételez, ami vagy megvan, vagy nincs. Például a Tátrai-vonósnégyest kötőjellel írjuk, a Bartók vonósnégyest külön. Ahhoz, hogy helyesen le tudjuk írni a kifejezést, tudnunk kell, hogy a Tátrai-vonósnégyest Tátrai Vilmos alapította (ilyen esetben kell a kötőjel), a Bartók vonósnégyes viszont Bartók után kapta a nevét (ilyenkor viszont nem kell). A különírás, egybeírás túlságosan kacifántos, szinte megszámlálhatatlan alszabály bonyolítja. Például a sörös pohár szerkezetet akkor írom külön, ha a pohár meg van töltve sörrel – a sörivásra alkalmas poharat viszont már söröspohárnak kell írni. Több ilyen szőrszálhasogatás is van. Például a „sorozat” utótaggal képzett összetételek. Ha személynévhez kapcsolom, akkor kötőjeles: Belmondo-sorozat, ha márkanévhez, akkor meg különírom: Szaljut sorozat. Holott mindkét előtag tulajdonnév. Hol itt a logika? Hogy a kis és nagy kezdőbetűkről ne is beszéljünk. Viszont a szabály az szabály. Nagyon fontos, hogy a kiadványokban, újságokban az Akadémia által jóváhagyott szóalakok jelenjenek meg, másképp rossz formában rögzülnek az olvasókban. Sajnos, rengeteg lap igénytelen ilyen szempontból.

– Sok beszélt nyelvi elemet vesz át a sajtó, s a káromkodások sem ritkák már a szövegekben. Erről mi a véleménye?
– A sajtó nyelvében sok a beszélt nyelvi elem, ez is a stílus jellegzetessége. Ez azonban nem azt jelenti, hogy közönséges legyen, szerintem. A nagy példányszámú, komolyabb lapok – például a Nők Lapja –, biztos, hogy kerülik a durvaságokat, és betartják az akadémiai szabályzatokat, a káromkodások pedig szóba sem jöhetnek.

Más online női magazinok viszont már a címekbe is durva káromkodásokat visznek bele – ezzel akarják nyomatékosítani a szöveget. Valahogy durvább, nyersebb lett a világ, s ez begyűrűzött a nyelvbe is. A nyerseség nyerseséget szül, és elszomorítja az embert. Mennyivel kedvesebb dolog az udvariasság! Inkább ehhez kellene tartanunk magunkat mind a szövegekben, mind az életben.

Saját szórakozására tud úgy könyvet olvasni, hogy akaratlanul is ne a hibákat keresse a szövegben?
– Sok könyvet rendelek ma is az internetről, de előfordul, hogy tíz oldal után fogom a ceruzát, és nekiállok javítani. Egy-egy betűhiba megbocsátható, de a helytelen központozás és az értelmetlen mondatok fölött nem tudok elsiklani. Manapság a szövegek nem mennek át annyi kézen, mint azelőtt, s ennek érződik is a hatása.

A laikusok többsége nem feltétlenül tudja, hogy egy-egy kiadvány mögött mennyi munka van. Csak a szerző nevét látják, a lektor kiléte többnyire inkognitóban marad. Nem érzi ezt igazságtalannak?
– Nem szeretek reflektorfényben állni. Akkor érzem magam legjobban, ha a háttérben dolgozgathatok. Aki szereplésre vágyik, s meg szeretné mutatni magát, írjon inkább könyvet – neki nem biztos, hogy való az én szakmám. Válaszolva a kérdésedre: nem érzem igazságtalannak, mert engem nem zavart soha, hogy árnyékban állok.

(Esztike persze csodálatosan ír is, ha alant kattintunk, elolvashatjuk egyik szép novelláját. Címe: Egy nyár illata)

NÉVJEGY: K. Cséfalvay Eszter igazi lokálpatrióta, hiszen születése óta Somorja városában él. Itt végezte iskoláit egészen az érettségiig, majd utána a pozsonyi Comenius Egyetem magyar–szlovák tanári szakán szerzett diplomát. A tanári pálya azonban nem vonzotta annyira, így egy másik szerelmének, a magyar nyelvnek és irodalomnak szentelte életét. Esztike az egyetemet követően 21 éven át volt a Madách Könyv- és Lapkiadó munkatársa, később a Nő, majd az Új Nő magazin szerkesztőségében dolgozott mint lektor és fordító. Lapunk berkein belül ráadásul belekóstolt az újságírásba is.

A magyar nyelv iránt a mai napig tiszteletet és alázatot érez, amely elmondása szerint csodásan gazdag és hajlékony, amellyel minden valóságot, minden gondolatot, érzést színesen, pontosan le lehet írni. A nyelvek iránti érdeklődést sikerült elültetnie két fiában is, akik pálya tekintetében ugyan nem követték édesanyjukat, mégis, mindkettejük életében jelen vannak a nyelvek. Az idősebbik öt nyelven beszél, s jelenleg egy német cégben dolgozik mint ügyvezető. A fiatalabbik pedig kutatótörténésznek tanult, ledoktorált, majd a katedrán találta meg hivatását, mint szenvedélyes tanár.

Olláry Ildikó
Kapcsolódó írásunk