Szerdahely képekben: a hozzáértő szemeknek a megsárgult, foltos papírokon egy-egy város története és annak közösségei elevenednek meg.
Nagy Attila helytörténésszel beszélgetünk.
– Tokaji származása ellenére Dunaszerdahely helytörténetével kezdett foglalkozni. Miért pont a Csallóköz modern kori központjára esett a választása?
– Ennek egyszerű oka van: a feleségem. A főiskola elvégzése után ugyanis követtem őt Dunaszerdahelyre. Mivel történelem szakon végeztem, már akkoriban furcsállottam, hogy a város történetével kapcsolatban milyen kevés információt találtam. Miután tizenkét év után befejeztem a Katedra folyóirat szerkesztését, grafikai vállalkozásba kezdtem. Ebben az időszakban kezdett el jobban érdekelni a helytörténet, s kerültek hozzám az első képeslapok, melyeket aztán gyűjteni kezdtem.
A régi képek mindig is lenyűgöztek, hiszen kis felületen is képesek visszaadni a régmúlt varázsát, a hangulatok esszenciáját.
– Milyen típusú képi emlékek mesélnek a múltunkról?
– A képeslapok mindig egy település legbecsesebb részeit ábrázolják. Visszaköszönnek rajtuk a régi épületek, és jól megfigyelhetők a változások. Ilyen régi képeslapok az interneten, a különféle aukciós oldalakon is megvásárolhatók. Régebben különleges, például égetett technikával is készültek képeslapok, de az egyszerű képeslapok is díszesek voltak. Vannak emellett fotóképeslapok is, amelyeken a család lefényképeztette magát, majd a képet képeslapként megírta, megcímezte és feladta. Figyelemre méltók a rájuk írt frappáns, tömör üzenetek is. A családi fotók közül azok az igazán érdekesek, melyek a környezetet, a városrészeket vagy a tájat is megörökítik. S megesik, hogy nem az az érdekes, amit a fénykép ábrázol, hanem az, ami a hátoldalára került. Egy 1890-ből származó dunaszerdahelyi kép hátulján például ott van egy eddig nem ismert helyi fotográfus neve, pecsétje, ami egyben arra utal, hogy a városban már ekkoriban is létezetett fotóműhely, mert volt rá kereslet.
Nagy Attila
– Mennyire kell réginek lennie egy képnek ahhoz, hogy helytörténeti szempontból fontos legyen?
– Egy fotó értékét nem az idő határozza meg, hanem az, hogy mi van rajta. Vagy még inkább az, mi mit akarunk mondani vele. A történész felelőssége, hogy egy-egy esemény szemléltetéséhez milyen képet választ. S az sem mindegy, milyen kommentárokat, képaláírásokat készít hozzájuk: vagyis hogyan teszi azt a helyi történelem „részévé”. Egy-egy felvételen kimerevedik, megáll az idő.
– Ön gyűjtést indított el: felhívással fordult az emberek felé, hogy a családi hagyatékokban lappangó kincseikkel segítsék a város múltjának felkutatását. Mi lesz a begyűjtött anyag sorsa?
– A cél, hogy a Dunaszerdahely történetére vonatkozó, még elérhető dokumentum- és fotóanyagot összegyűjtsük. Ennek megőrzése érdekében hoztuk létre a Csaplár Benedek Adattárat. Fontos aztán, hogy közkinccsé tegyük a feltárt múltat. A fénnyel írt város – Dunaszerdahely fotókrónikája 1880–1980 címmel egy rendhagyó album megjelentetését tervezem. Nem csupán történelmi momentumokkal, a városkép felvételeivel találkozhatnak majd az olvasók, hanem családtörténeti érdekességekkel, portrékkal, életképekkel is – a mindennapok múltba tűnő pillanataival.
– Mennyire aktuális a megsárgult képek üzenete?
– Dunaszerdahely az 1960-as években drasztikus átalakításon ment át. A valamikori, 5000 lelket számláló, közösségként működő mezőváros eltűnt, helyét mára egy 26 ezres település vette át. Persze nem lehet kijelenteni, hogy a régi városkép szebb vagy jobb volt. A közösség szépíti meg a körülötte levő teret – és a térben létező ember. A képi dokumentumanyag segítségével azonban arcot lehet adni a közösségnek. A fotókról visszaköszönnek ránk az egykori tanítók, esperesek, rabbik, főjegyzők és bírók. Mindazok, akiket eddig nem láthattunk. Ugyanígy kap arcot egy Dunaszerdahelyről szinte teljes egészében eltűnt közösség, a zsidóság is. Honismereti verseny keretében diákokkal is foglalkozom. Az a cél, hogy önálló kutatás keretében ássák magukat egyre mélyebbre a gyökereikhez. Mindig azt mondjuk, a ma emberének jelekre van szüksége. Ha ugyanis nincsenek jeleink, érthető szimbólumaink, akkor nincs mire pillantanunk. A jelek – akár emlékhelyeink, szimbólumaink, vagy önazonosságunk egyéb vizuális mutatói – ugyanis megállásra késztetik a fiatalt, hogy az identitásán elgondolkozzon. S gondolkodó emberként feltegye magának is a kérdést: Ki vagyok? Honnan jöttem? Mi dolgom a világban?
