„Egy pillanat, máris leteszem! Várj! Most mondhatod.” Általában három percig tart ez az állapot, amikor a másik figyel ránk. Aztán újra a kezében tartja és simogatja telefonját. „Aha, aha, figyelek, bocs, csak ránéztem valamire.” Még elnézést is kér! Így még haragudni sem lehet a másikra. Biztos valami halaszthatatlan dolga akadt a virtuális világ dzsungelében. Mondjuk, a posztok idilli indáin csüngeni. Iróniát félretéve, így megy ez egészen addig, míg fel nem állunk az asztaltól. Kávéra indultunk, beszélgetni, mint hús-vér emberek, most mégis lecseréltek. Arra kell rájönnöm, hogy az ember és az okos telefonja új státuszba léptek. 

Bonyolult kapcsolatban vele: okostelefon. Pedig én aztán igazán jó társaság vagyok! Figyelek, hallgatok, nevetek, mesélek, stand upolok, poénkodom, most pedig azt akarják mondani, hogy nem vagyok jó társaság? Teljesen el akarnak bizonytalanítani!

Számomra egészen újszerű dolognak számít az, hogy az ember nonverbális módon képes a másik ember tudtára adni, hogy egyáltalán nem kíváncsi a mondókájára. Hiszen, mi sem egyszerűbb, kiblokkolja a telefont, belepillant valamelyik közösségi oldal hasábjára, mosolyog, pötyög, ezzel folyamatosan megzavarja a másik felet. Olyan érzést kelt a másik félben, hogy a telefonjára szívesebben figyel. Hiszen az sokkal érdekesebb dolgokat tud nyújtani. Fürdőszobás szelfit biztosan, meg természetesen helyesírással küzdő társadalmat is. Bravó! Bezzeg, ha nincs töltő, térerő, fülhallgató, ne adj’ isten internet, egyből figyelni kezdenek a világra és a környezetükre is!

web-bannerek-hirlevel-02_5.jpg

Nemrég azt olvastam, hogy azért a világ küzd ez ellen az egyre jobban elhidegülő társadalom ellen (hozzáteszem, vajmi kevés lendülettel), ugyanis Angliában például megnyitottak egy olyan pubot, ahol csak akkor tudja letenni az ember a söröskorsót, ha aláteszi a telefonját. Ugyanis a pohár alja félig ki van vágva. Ha csak úgy az asztalra tesszük, alátét nélkül, akkor felborul az értékes nedűvel. Így kénytelen az ember az asztalon hagyni a telefonját, poháralátétként. Milyen merész, ám kiváló, kezdeményező ötlet!

Van egy másik módja annak, hogyan szabaduljunk meg ettől a bonyolult kapcsolattól, ezt viszont csak mazochistáknak ajánlom. Olyan munkám volt, ahol éjjel-nappal szólt a céges telefonom. Ennek se én, se a környezetemben élők nem örültek, de mivel pénzkereseti forrás volt, így mindenki túllépett rajta. Nem telt el úgy egy óra sem a huszonnégyből, hogy ne zavarta volna meg a telefoncsörgés a reggelit, az ebédet, a vacsorát, a beszélgetést vagy az alvást. Munka – sóhajtottam, és tettem a dolgom. Egy idő után viszont az ember szabályosan undorodik a telefonjától és annak csengőhangjától is. Így volt ez velem is, aztán döntöttem. Más munka kell. Megmaradt saját, magántelefonom, amelyhez alig értem hozzá. Egyszerre elcsendesedett körülöttem a világ. Nem akartam böngészni, hívásokat fogadni, sms-t küldeni. Újra figyelni tudtam mindenkire a környezetemben. Lelki felüdülés volt. Természetesen azóta rendkívül kiéleződtem azokra a szituációkra, amikor az emberek inkább a telefonjukra mosolyognak, mint a velük szemben ülőkre. Ne féljünk hát kimondani: Hahó, itt vagyok, itt ülök veled, rád szántam az időmet, kérlek, velem foglalkozz! Mondd, figyelsz te rám?
Dezsi Bernadett

web-bannerek-hirlevel-01_5.jpg