Egy éve még a TA3 csatornáján láthattuk, ma már a Markíza híradójának riportere. Grendel Lajos író és Grendel Ágota (évekig a Nőújságírója, majd a Barátnő, az Új Szó főszerkesztője volt) fiát a kulisszatitkokról kérdeztük, arról, amit nem mutatnak a televízió képernyőjén.
Kíváncsiak voltunk arra is, hogyan érzi magát a szlovák média világában, nehéz volt-e beilleszkednie. Természetesen kifaggattuk arról is, milyen érzés friss apukának lennie: fia, Ádám ugyanis még csak öthetes.
– Két ismert ember fia. A híres emberek csemetéinek nem mindig rózsás a gyerekkora. Az öné milyen volt?
– Nem panaszkodhatom. Akkoriban egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a szüleim híresek. Egyébként is átlaggyerek voltam, inkább jó fiú, közepes előmenetellel az iskolában. A szüleim, azt hiszem, elégedettek voltak velem. A társaim sem piszkáltak miattuk, furcsa is lett volna: A. Nagy László és Kövesdi Károly fiával jártam egy osztályba, illetve egy évfolyamba. Nagyon jó kis társaság voltunk – a mai napig tartjuk a kapcsolatot, barátok vagyunk. Volt egy kis világom, amelyben jól éreztem magam. Soha nem éreztem, hogy ki kell törnöm az „árnyékból”.
– Hogyan döbbent rá, hogy Önt is vonzza a média?
– Nem lehet ezen csodálkozni. Gyerekként gyakran bejártam a Madách kiadóba, illetve a Nőbe, később a Barátnőbe – a szerkesztőségek sajátos hangulata hamar megfogott. El-elcsentem egy papírlapot az apu táskájából, amire aztán kriksz-krakszokat firkálgattam fontoskodva. Amikor aztán megtanultam írni, vidám versikéket farigcsáltam.
15 éves voltam, mikor írtam egy novellát. Apám, mikor elolvasta, csak annyit mondott: Jézus Mária, csak nem akarsz te is író lenni?!
Nem, az én álmom az volt, hogy sportriporter legyek, és focimeccseket közvetítsek. És mivel mindig ezt mondogattam, végül rajtam maradt: a gyerek sportriporter lesz.
– És az álma valóra vált...
– Valamikor középiskolás koromban az Új Szó elindította a Nagyszünet című mellékletet, amelyhez fiatal újságírójelölteket kerestek. És „gyerekek, hát ki írjon, ha nem ti” alapon elkezdtünk bedolgozni. Az egész olyan volt, mint mikor az asztalos gyerekei besegítnek a műhelyben, vagy amikor a színészcsemeték beállnak statisztálni. Természetesen én sporttal foglalkoztam: például az első interjúmat az akkor szintén gimnazista Németh Szilárddal készítettem. A Nagyszünet közben megszűnt, közeledett az érettségi...
Balra: Grendel Ágota várandósan, jobbra: Grendel Gábor kisfiúként
A szüleim úgy döntöttek, itt az ideje, hogy „eligazgassák a gyerek életét”,és megkérdezték az Új Szó akkori főszerkesztőjét, Szilvássy Józsefet, hogy nem segíthetnék-e be az Új Szó sportrovatába. Így vált valóra az álmom. Néhány év után azonban meguntam a meccseket, és átigazoltam a belpolitikai rovatba, Holop Zsolt és Molnár Norbert szárnyai alá. Jegyzeteket, kommentárokat írtam – túlságosan is fiatalon, 20 évesen.
– Sosem volt Önben olyan érzés, hogy van egy mérce, ahova fel kell érnie?
– Nem. Apu elsősorban szépíró, anyu pedig családi kérdésekkel, nőügyekkel foglalkozott. Ezért sosem éreztem, hogy hozzájuk mérjem magam. Egyébként sosem kritizálták meg az írásaimat, és sosem osztogattak tanácsokat. Hagyták, hogy menjek a magam útján.
– A középiskola után rögtön az Új Szó szerkesztősége következett. Ezek szerint nem járt egyetemre?
– Dehogynem! Emellett újságírás–magyar szakos hallgató voltam a Comenius Egyetemen. És új dologról kezdtem álmodozni: a rádiózásról. Számomra akkoriban a Twist Rádió volt a szakma csúcsa. Magnóra játszottam a rádió híreit, majd szóról szóra leírtam, és meg-próbáltam hangosan felolvasni. Mikor harmadikos egyetemistaként megláttam a faliújságon a Twist Rádió hirdetését, miszerint új munkatársakat keresnek, azonnal tudtam: nekem jelentkezni kell! Vagy húszan próbálkoztunk: egyetemisták és más rádió- és tv-társaságok munkatársai. Egy kül- és belpolitikai kérdésekből álló tesztet kellett kitöltetni, át kellett írni egy sajtóügynökségi hírt rádiósra, és még volt pár feladat. A lényeg, hogy a húsz jelentkezőből hármat kiválasztottak. Én lettem az első. Fantasztikus érzés volt, hatalmas sikerélmény. Valami ilyesmi: igen, sínen vagyok...
– Nem volt akcentusa?
– Épp ez az érdekes, hogy igen – ennek ellenére mégis kiválasztottak. Ekkor azonban már volt egy szlovák barátnőm (akit tavaly feleségül vettem), az újságíró szakon volt egy kiváló szlovák tanárom; és a rádióban sem hagytak magamra: egy beszédpedagógus vette „kezelésbe” az újoncokat. Így kerültem be a szlovák média vérkeringésébe – és jól éreztem magam, mert azzal foglalkozhattam, ami érdekelt: a belpolitikával. Ráadásul rajtam kívül még három magyar dolgozott ott, így hát még magányosnak sem éreztem magam.
– Voltak „nemzetiségi” problémái?
– Soha. Pedig beszélünk róla, kérdezgetik, hogy mondják ezt meg azt magyarul – ennyi. Soha nem kaptam még egy megjegyzést sem. A média barátságos és toleráns közeg – legalábbis ahol én mozogtam, ott biztosan az. De azt is el kell mondani, hogy kerülöm az olyan témákat, mint például a Malina Hedvig-ügy.
– Sokat kellett dolgoznia a Twist Rádióban?
– Igen. Naponta háromszor volt nagyhíradó, és ezt a háromszor tizenöt percet meg kellett tölteni valamivel! A riporter élete olyan, hogy egész nap rohangál a parlament, a pártszékházak és a kormányhivatal között – és közben rengeteget telefonál. A sok munka ellenére nem hagytam ki az iskolát, nem léptem át az individuális képzésre. Szinte soha nem lógtam el az óráimat. Emellett a barátnőmre is volt időm...
– Ilyen jól be tudja osztani az idejét?
– Azt hiszem, igen. Nyugodt természet vagyok. A legtöbb főiskolás az ideje nagy részében bulizik, szórakozik. Én sosem vágytam nagy bulikra. Ilyen téren bőven kielégít a heti egyszeri foci a régi jó, alapiskolás barátaimmal, és az, hogy utána beülünk valahova beszélgetni. A munka miatt talán kicsit hamarabb felnőttem, mint a korosztályom – de ez nem érintett kellemetlenül.
– A Twist Rádióban eltöltött két és fél év után a TA3 képernyőjén találta magát...
– Tudni kell, hogy a szlovák médiában óriási a fluktuáció, riporterek jönnek-mennek, esetleg átlépnek szóvivőnek. És hát mindig keresnek a helyükre valakit. Így keresett meg három éve engem is a TA3, amely akkor egy éve alakult. A televíziózás kihívást jelentett számomra. Először riporter lettem, aztán egy év múlva megkaptam A nap témája című műsort is, amelyet a kollégámmal ketten vezettünk. Naponta váltottuk egymást. Ekkor 24 éves voltam. Mai szemmel hihetetlenül fiatal, de a szlovák sajtóban ez természetes.
– Harcolt az önálló műsorért?
– Nem. Sőt meglepett, hogy engem választottak. De azért természetesen nagyon örültem. Teljesen másféle tapasztalat volt, érdekes és izgalmas. Az élő műsor külön műfaj. Eleinte lámpalázas voltam, aztán egyre nagyobb rutinra tettem szert. Meg kellett találni a saját stílusomat: angolosan cool vagyok, semmi agresszivitás. Visszafogott, de azért konkrét.
– Egy év múlva már önállóan vezette a műsort...
– Igen, rövid ideig, mivel a társam átment az STV-be. Nehéz időszak volt. Egyrészt kigondolni, hogy mi legyen a nap témája, másrészt felhajtani hozzá az illetékest, aki nyilatkozik... Volt olyan, hogy uborkaszezon volt, és egész álló nap nem történt semmi. Aztán öt órakor Londonban felrobbant három metróállomás. Az is előfordult, hogy téma volt ugyan, de hiába hívtam az illetékes politikusokat, elemzőket – senki nem ért rá. Ezért fél hétkor hamar váltottunk: bedobtuk a mindig aktuális eurótémát.
– Ma már a Markízában van. Hívták, vagy maga jelentkezett?
– Hívtak. Egy éve kerültem át. Gondolkodás nélkül mentem, mert a TA3-ban ekkor már nem éreztem jól magam. Új igazgató került a székbe, gyakran keveredtem szakmai konfliktusba. Nem bántam meg a váltást, jól érzem magam, annak ellenére, hogy nincs önálló műsorom, „csak” riporter vagyok. Nagy szaktudású emberekkel vagyok ugyanis körülvéve.
– Hogy néz ki egy napja?
– Reggel fél tízkor van gyűlésünk, ahol megbeszéljük a témámat, és megkapom az operatőrömet. Telefonálgatok, majd irány a város (a Markíza szerkesztősége Pozsonyon kívül van). Van, hogy az egyik interjúalany reggel tízkor ér rá, a másik pedig délután ötkor – ezért több stábbal dolgozom. Utána a szerkesztőségben megírom a szöveget, megvágom az anyagot. Néha bolondokháza van, mint például tegnap. Két anyagot készítettem (általában egyet szoktam), és ebből az egyik két perccel a kezdés előtt, 18.58-kor lett kész. De ezt szeretem a legjobban.
Minél nagyobb nyomás alatt vagyok, annál élvezetesebb a munka.
– Mit csinál a köztes időben, míg a riportalanyra vár?
– Többnyire elolvasom az újságokat. A televíziónál egyébként rengeteg idő telik el várakozással. Tegnap például kormányülés volt, amely tízkor kezdődött a kormányhivatalban. Ha nincs utána sajtótájékoztató (és tegnap nem volt), akkor van a lépcsők alatt egy hely, ahol várni szoktunk a miniszterekre. Odamegyünk reggel tízkor, és várunk. Tegnap például fél háromig vártunk... A házban nincs büfé. Belépéskor átvizsgálnak a rendőrök, ezért kimenni meg visszajönni elég macerás. Csak ül az ember, olvassa az újságokat, és pletykálkodik a kollégákkal, ki mit tudott meg a mindenféle bennfentes körökből.
Eddig egyébként a legtovább Pavol Ruskóra vártunk. Volt egy rendőrségi ügye: feljelentette őt egy František Mojžiš nevezetű vállalkozó. Kaptunk egy fülest, hogy ekkor és ekkor szembesítik őket a rendőrségen. Kimentünk reggel kilenckor, kiültünk a rendőrség épülete elé, a járdára. És vártunk... Augusztus volt, forróság – és az ember ilyenkor nem kockáztat, nem ugrik el a közeli trafikba egy üveg ásványvízért... A nénikék ott veszekedtek, hogy miért épp az ő járdájukon ülünk. Hét órán át várakoztunk a tűző napon. Szörnyűséges volt.
– Nemrégiben gyermeke született: a kis Ádám öthetes. Hogy tudja összehangolni a munkáját a családi élettel?
– Havonta 18 napot dolgozunk, ami azt jelenti, hogy a hétvégéken kívül két szabadnapunk van. A családnak tehát nem kell rámennie. Egyébként családcentrikus vagyok. Nagyon vágytam-vágytunk már egy gyerekre.
– Még nincs 27 éves. A kortársai többsége ilyenkor még nősülni sem akar – ön pedig már gyerekre vágyott?
– Tavaly júliusban házasodtunk össze, és rögtön az esküvő után közösen úgy döntöttünk a párommal, hogy itt az ideje a babának. Véleményem szerint nem jó kitolni az apaságot – nem akarok idős, türelmetlen szülő lenni, és még az unokáimat is szeretném látni. Ezt sokan a kollégáim közül is furcsállják, sokuk egyedül él. Én mindig vágytam rá, hogy apa legyek. Számomra ez fontos volt, ahogy az is az volt, hogy jelen legyek a szülésnél. A vajúdás 16 órát tartott, mikor úgy döntött az orvos, hogy császármetszést kell alkalmazni. És igaza volt: a baba nyakára rátekeredett a köldökzsinór. Mikor meghallottam a folyosón a hangját: elsírtam magam... Ez volt életem legmaradandóbb élménye. Ádám gyönyörű gyerek, rengeteg örömünk van benne.
– Beszélgetésünk alatt többször meg kellett kérni, próbáljon meg hangosabban beszélni, hogy vissza tudjam hallgatni a felvételt. Mindig ilyen halk?
– Műsorban nem, de egyébként igen. Általában csöndes vagyok, visszahúzódó. A társaságban „megfigyelő” vagyok, aki csak ritkán szól közbe. Egyébként ez a helyzet is furcsa: jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni.
– A média világában inkább exhibicionista típusú emberek dolgoznak. Nem volt furcsa a sok hangos ember között?
– Mindig jó társaságban voltam. Flegmatikus típus vagyok, nem izgatom magam mindenen.
– Adrenalinsport a munkában, nyugalom a magánéletben – elmondhatja magáról, hogy szerencsés ember. Mi kellett ahhoz, hogy sikeressé váljon?
– Mindenki másról álmodik. Sikeres embernek azt lehet nevezni, aki azt csinálja, amit szeret. Fontos a becsvágy, hogy az embernek legyen célja. És keményen dolgozzon az álmaiért.
