Az a jó idegenvezető, akiben van emberi melegség. Brogyányi Mihály olyan, mint egy kályha. S ezt a nagy kályhát egy téglafalú emeletes házból fűtik, amelyik az ő háza.

A házat nemrégiben megmutatta egy posztban. Azonnal láttuk, hogy ez nem egy olyan egyszerű ház, ahonnan ripsz-ropsz ki lehet költözni.

– A mi házunk egy hatalmas ház volt! A nagyszüleim, a nagybátyám, sőt, az egész család egy fedél alatt lakott benne – meséli Mihály, aki gyakran kíséri idegenvezetőként az Új Nő utasait. – A házunk egy örökség: az ükapám egyik villája volt a sok közül. Egy utcával lejjebb, ahol ma az indiai nagykövetség rezidenciája áll, volt egy másik háza. A mi házunkat egy neves pozsonyi építész építette magának. Aztán jött egy tragédia: a felesége öngyilkos lett. Ekkor az építész úgy döntött, hogy eladja a házat. Ükapám pedig teljesen beleszeretett, ez 1901-ben volt. Akkoriban a hegyoldal még szőlőkkel és kertekkel volt tele, a legközelebbi ház ötszáz méterre volt tőlünk. 

brogyanyi-portreallo.jpg
Az apai nagymamám családja tartozott ehhez a házhoz, az apukám s most már én is a testvéremmel
 

– S ki volt ez az ükapa? Mit lehet tudni róla?

– Jó, akkor mondom! Nem egyszerű, éppen ezért nem beszélek róla szívesen. A történetet a családunk történetével kéne kezdeni. Családunk tagjai mindig jelentős tisztségeket viseltek. A reformkorban például feketelistára kerültek, épp az aktivitásuk miatt. Még egy megtorló rendelet is született, ami kifejezetten a családunkról szólt. Az ükapám a pozsonyi királyi ítélőtábla elnöke volt. A házunkban csak régi bútorok voltak, az ingaórától kezdve a festményekig, melyek generációkon keresztül megőrződtek. A nagyszüleimhez minden délután jöttek a rokonok és a barátok. Olyan történeteket meséltek, melyek az ő fiatalkorukban vagy még korábban estek meg. Miközben én az asztal alatt játszottam, az asztal felett megelevenedett a régi Monarchia. Nem lepődtem volna meg, ha egyszer csak kinyílik az ajtó, és belépnek a jó százötven, kétszáz évvel ezelőtt élt rokonok. Sőt, inkább azon csodálkoztam, hogy miért nem jönnek már... Az én napom gyerekként mindig úgy kezdődött, hogy reggel felkeltem, megreggeliztem és felszaladtam a nagyszüleimhez. Akkor is, mikor az anyám még velünk élt, és akkor is, mikor már visszaköltözött Prágába (a szüleim később elváltak). Nálunk a dédszülők, a nagybácsik szorosan hozzátartoztak a családhoz, az apai nagymamám történetei pedig testközelbe hozták a történelmet. Ezek az asztal alatt töltött évek felértek egy egyetemi diplomával! 

Nekünk mindig azt mondták, hogy ön az Osztrák–Magyar Monarchia területén vezet. Most már értjük, hogy miért... 

– Egy dolog van az életemben, amit elmulasztottam. A kilencvenes évek végén Pozsonyban betévedtem egy fotókiállításra. Megdöbbenve láttam egy egész falra kifeszített képen a nagymamámat. Az egyik kezében egy kisgyermeket tartott, a másikban pedig egy koffert, és egy réten állt, amely a házunktól körülbelül száz méterre van. Körülötte emberek álltak, és a hatalmas nagy lángokat nézték a város másik végén. Ekkor bombázták le az Apolló kőolaj-finomítót. Egy utcánkban lakó fényképész készítette a képet. Mikor megláttam, kirázott a hideg, és remegni kezdtem. Apám csak azért nem volt a képen, mert elküldték egy rokonunkhoz. Két gyermek volt a családban, s mikor Pozsonyt bombázták, az egyiket elküldték a város másik felére, a másik pedig maradt otthon. Ez azért volt, hogy ha az egyiket elveszítenék, akkor legalább a másik maradjon meg. A képen látni, hogy be voltak pakolva, s várták, hogy a házunkra mikor esik a bomba... Én ezt a képet nem kértem el, amit azóta is bánok. Apám hagyatékában megvan egy kis napló, melyet a nagymamámnak írt A menekülés címmel. Tízezres tömegek indultak meg akkor Nyugatra, ki mivel tudott. Magyarok, németek, zsidók, szökevények. A nagyapámnak volt egy autója, ám jött két német katona – és a nagyapám autóját lefoglalták azzal az indokkal, hogy most a német hadseregnek nagy szüksége van rá. Kapott egy papírt, hogy a megnyert háború után kérje vissza az autót. Végül bérelt egy lovasszekeret, ám azzal nem értek célt. Út közben mindenüket elveszítették, az egyik nap a nagymamám szép fülbevalóit cserélte el egy liter tejre, a másik nap a jegygyűrűjét... A nagyapámnak soha többé az életében nem volt aztán autója.

web-bannerek-hirlevel-02_5.jpg

– S ez a nagymama ült a fölött az asztal fölött, ami alatt ön olyan békésen játszogatott.

– Mikor nagyapámék visszatértek, itthon azzal szembesültek, hogy már mások laknak a házunkban. Pozsonyban ezt megélte sok német és magyar család: az ajtót egy teljesen idegen ember nyitotta ki, az ő hátrahagyott ruháikban. Ezek a történetek, persze, kimaradtak a történelemoktatásból. A városban özönvíz utáni állapot uralkodott. Erről régen nem mert senki sem beszélni, és nem is volt szabad.

– Apropó, az egész család magyar ajkú volt?

– Igen, és a német volt a másik nyelv, melyet anyanyelvi szinten beszélt mindenki. Ám a háború utáni időkben nem szabadott megszólalni sem németül, sem magyarul. A nagymamám jól beszélt németül, magyarul, franciául, de szlovákul élete végéig nem tudott megtanulni. Ha szlovákul szóltak hozzá, összerezzent. Gyerekként rengeteget szórakoztam rajta, mert számomra ez vicces volt. Elment az üzletbe, és valami egészen mást kért, mint amit szeretett volna. 

– Végül hogy kerültek mégis vissza a házba? 

– Érdekességként megjegyezném, hogy Gustáv Husáknak, a kommunista párt főtitkárának fiatalemberként az első munkahelye nagyapámnál volt. Mikor a rendőrök keresték, a nagyapám fedezte. A háború után a nagyapám felkereste Husákot. Nem engedték be hozzá, a nagyapám csak annyit hallott: „Nem ismerem az urat, azonnal küldjék el!” A nagyapám ügyvédi irodáját kirámolták, a család mindenét elvesztette. S ezzel tízéves bolyongás vette kezdetét, ám mindig szerettek volna visszatérni Pozsonyba. 

– A házam a sorsom – ez a Brogyányi dinasztia jelmondata is lehetne.

– Nagyapámék Szentgyörgyben is éltek egy ideig, ahol a szomszédban egy öreg bácsi lakott. Ennek a bácsinak gyönyörű almái voltak a kertben, és a gyerekek mindig azokat a szép almákat nézték. A nagyanyám rájuk szólt, hogy nyughassanak, mert még megvádolják őket lopással. Erre a szomszéd bácsi odament a fához, leszakított nekik pár almát, és a kezükbe nyomta: „Nyugodtan vegyetek az almából! Ne haragudjatok, én nem így képzeltem ezt az új világot.“ Ez az ember Peter Jilemnický volt, a szlovák író. Tíz év után sikerült a nagyapáméknak a saját házunkba visszaköltözni – viszont csak albérlőnek. A házunk háromszintes, és az apám már úgy nőtt fel, hogy a többi lakásban idegenek laktak. S ez mentette meg a házunkat, mert végül visszakaptuk az egészet. Az államosítás idején a kommunisták házról házra jártak, és ha nem találtak semmiféle tulajdonost, akkor elvették a házat. A többi szomszédtól mindtől elkobozták, mert nem laktak ott, mi viszont ott voltunk. Ez hatalmas szerencse volt a szerencsétlenségben. Ma már elmondhatom, hogy mi a hátterünkkel utolsó mohikánnak maradtunk meg az egész negyedben.

brogyanyi-haz.jpg
A magam útját jártam A szüleim között megromlott a viszony, és elváltak. Ez nagy törést jelentett az életemben, körülbelül 12-13 éves lehettem. Anyám visszament Prágába, ott él a mai napig. Rengeteget voltam persze vele is, ám nekem Pozsonyban volt az otthonom. Itt élt az apám, a nagyszüleim, a dédszüleim, az egész családom
 

– Ez a sok bonyolult összefüggés felfogható gyerekésszel? 

– Az ember ebbe belenő. Amikor 1951-ben Pozsonyban megnyílt az első magyar iskola, a nagyszüleim az elsők között voltak, akik magyar iskolába vitték a gyerekeiket. Mind a három gyermek nagyon jó tanuló volt. A legidősebb fiú, az egyik nagybátyám a gimnáziumba adta be a jelentkezőlapját, és az illetékes elvtársnő széttépte a jelentkezőlapot. „Erről szó sem lehet, mert ti ahhoz a társadalmi réteghez tartoztok, aki eddig uralkodott, de most már a nép uralma jött el, a proletárok és a nincstelenek fognak tanulni! Ők lesznek fent, és nektek pedig le kell menni, s ti csak munkásszakmát tanulhattok.” Mikor ezt a nagyapám megtudta, hatalmas cirkuszt csapott az iskolában. Végül annyira elmérgesedtek a viszonyok, hogy többé oda nem járhattak a gyerekek, mert mindent kiöntött, ami a szívét nyomta. A három fiú végül mind főiskolát végzett, de jókora kálváriával. Például én Prágában születtem, mert az apámat itt nem vették fel semmiféle egyetemre. 

– Akkor innen a terepismeret, hiszen prágai vezetései legendásak.

– Apám az iskola miatt kiköltözött, anyámmal a katonai évek alatt ismerkedtek meg. Így születtem én Prágában. 

– Ezért beszél olyan jól csehül...

– Az anyámmal csehül beszéltem, az apámmal meg a nagyszüleimmel magyarul. Az identitásom magyar. Hétéves voltam, mikor Pozsonyban azzal szembesültem, hogy az idősebb gyerekek, mikor hallották, hogy magyarul beszélek, kőzáporral rám támadnak. Ma már nem illik erről beszélni, viszont a hetvenes években Pozsony egy ilyen város volt. Mikor elmentünk szórakozni valahova, szinte mindig kaptunk egy-két pofont, mert magyarul beszéltünk. Nagyszüleimnek is voltak ismerősei, akik az unokáikat tudatosan szlováknak nevelték, nehogy később konfliktusaik legyenek. Számomra hatalmas élmény volt a Duna utcai magyar iskola, mert itt végre magyar közegbe kerültem. A tanulást nem szerettem, de rengeteg csínyt elkövettünk. 

– Ezek szerint már akkor humoros ember volt! Az utasai emiatt is nagyon szeretik...

Ezt nem tudom, csak azt, hogy sohasem szerettem a szabályokat. Iskola után csak késő délután tértünk haza, szakadt ruhában, sárosan és vizesen. Elmentünk például a befagyott Dunához, ami beszakadt alattunk. Mai napig csodálkozom rajta, hogy ezt mind túléltük. Ma a cigaretta nagy ellenzője vagyok – gyerekkoromban a fél városon átosonva felmentünk a pozsonyi várhoz, hogy rágyújtsunk egy szál cigarettára. Képzeljék csak el: elindult egy gyermekcsapat mindenféle titkos ösvényeken, félig lebontott házak között. Akkoriban a várnak volt egy félig befalazott kapuja, ott bent az omladozó falban volt egy tégla, amiről csak mi tudtuk, hogy melyik, s ki kellett húzni... Ott volt eldugva egy doboz cigaretta és öngyújtó. Onnan elővettük a cigarettát, rágyújtottunk: hatalmas élmény volt. Ezzel nyomot hagytunk a várban: a miénknek éreztük, ahogy az egész várost is.

– Kevés olyan emberrel volt eddig szerencsénk beszélgetni, aki Pozsonyt a magáénak érzi! S most mi van a házukkal?

– Ott lakunk a mai napig a testvéremmel. Egy időben megpróbáltak minket máshova áttelepíteni, ám apám nem hagyta. Apámnak az egész élete ráment arra, hogy a házért küzdjön. Egy időben túl attraktívnak bizonyult egy olyan családnak, mint mi vagyunk. A kommunista elit kezdte belakni a környéket, s bennünket, mint osztályellenséget, ki akartak költöztetni. Apám annyi leleményt, fizikai munkát és pénzt fektetett abba, hogy megtartsa, hogy azon már három új házat is felépíthetett volna. Egyszer, mikor nagyon szép összeget kínáltak érte, csak annyit mondott: „Ne haragudjon, uram, ez nagyon kevés!” Az úr csak lesett. Erre az apám: „Nekem ebben a házban éltek a dédszüleim, a nagyszüleim, a szüleim, én itt születtem, itt nőttek fel a gyermekeim, s szeretném, ha az unokáim és a dédunokáim is majd itt szaladgálnának! Ezt maga nem tudja megvenni. Maga tud magának venni egy másik házat, de én életem végéig egy sérült ember lennék, ha most eladnám önnek. A pénz nem kárpótolna érte.” És a vevő megértette. Jelképes, hogy pontosan két éve az apám ugyanabban a szobában halt meg, amelyben született. Sajnos, én is elváltam, mint a szüleim, a fiam pedig külön él tőlem. Ma már nem olyan zajos a házunk, mint régen.

El tudná adni a házat?

– Mi most egy szép szobában ülünk, ahol lobog a kandalló tüze. Csehországban van egy kis vidéki házikó, melyet az anyám megörökölt. Évek óta könyörgöm neki, hogy vegyünk legalább egy kis kályhát, ott eltüzelhetnénk a kertben összegyűlt ágakat. A lobogó tűz minden otthonnak melegséget ad: felmelegít testileg és lelkileg is. Ám anyám villanykályhát szereltetett be. Szeretem nagyon az anyámat, de ő nagyon más, mint én. Idén mégiscsak beszerzem azt a kályhát – anyám akarata ellenére is. Hadd égjen benne a tűz, ha én ott leszek. 

Darnay Krisztina és Nagyvendégi Éva

brogyanyi-csaladfa.jpg
A családfánk

Így szórakoztak a pozsonyi lurkók!
Átok rossz gyerek voltam. Gyerekkoromban állandóan bunkereket építettünk, bandaháborúztunk, rengeteg csínyt elkövettünk. Ma sem tudom, hogyan úszhattuk meg élve. Volt egy stréber osztálytársunk, aki cserbenhagyott bennünket egy bandaháború kellős közepén. Bosszút álltunk rajta: felaggattuk az iskolatáskáját egy 10 méter magas lámpaoszlopra. A pozsonyi várban elloptuk a munkások köteleit, bekampóztuk a vár falához, és lecsúsztunk a kötélen. Mikor a munkások odaértek, megrántottuk, a kötél kiakadt, mi pedig óriási hahotával elszaladtunk. Ezt többször is megismételtük, közben jókat szórakoztunk. Végül a munkások bevetették az üvegszálas kötelet. Nem csupán üvöltöttünk, de napokig semmit sem bírtunk megfogni, miután lecsúsztunk rajta. Pozsony akkoriban tele volt régi házakkal, s iskola után mi ezekben garázdálkodtunk. Az egyikben elfűrészeltük a lépcső egyik fokát, hogy az ellenség beszakadjon a házba. Mi tudtuk, hova szabad lépni, de a konkurens banda alatt beszakadt a padló, és egy emeletet zuhantak. Az egyik osztálytársunk a Mirbach-palotánál lakott, és a padlásuk tele volt gyönyörű, antik bútorokkal. Itt vérszerződést kötöttünk, megesküdtünk rá, hogy megvédjük egymást. A létrát mindenesetre elfűrészeltük, hogy ha jönne az ellenség, ne tudjon felmászni utánunk. Persze, semmilyen ellenség nem tudott volna felmászni, hiszen ez egy családi ház volt. Csak a barátom apja ment fel a padlásra, és bezuhant a bútorok közé. Jól összetörte magát, végül hatalmas káromkodással megjavította a létrát. A másik héten, mikor az antennát szerette volna felszerelni, újabb csapda várta. Szilonszálakat feszítettünk ki, melyekbe belegabalyodott, a szilonszálak pedig jól összevágták az arcát... Nem csupán sok elhagyatott ház, elhagyatott kert is rengeteg volt akkoriban Pozsonyban. Róbi barátunk kint élt Récsében, amely tele volt gyümölcsösökkel. Egyszer Róbi azzal jött, hogy menjünk el piros cseresznyét szedni. Felmásztunk a fára, és tömtük magunkba az érett cseresznyét. Egyszer csak hatalmas üvöltést hallottunk: a fa alatt ott állt egy bácsi egy hatalmas bottal, és kiabált. „Azonnal gyertek le, ti rossz kölkök!” Mi pedig vissza: „Nem megyünk! Ha akar, akkor maga jöjjön fel!” Róbit végül elkapta az öreg: hallottuk az üvöltését, ahogy árkon-bokron keresztül inaltunk haza. Mikor becsöngettünk hozzájuk az iskolatáskáinkért, anyukája megkérdezte: „Jaj, a Róbi nincs veletek?“ „Jaj, dehogyis, ő még nem akart jönni!” Szegény Róbi szétszakadt nadrágban, bedagadt térdekkel, bőgve tért haza. Jól megharagudott ránk, egy évig nem is beszélt velünk. Végül megbékélt, és újra kicsábultunk a cseresznyésbe, és lejátszódott ugyanez a sztori... 

brogyanyi-szulei.jpg
Az ükszüleim: Nagykálnai Levatich Kálmán és felesége, Felsőeőri Imrek Ágnes

A KÖNYVEK SEGITETTEK
Az iskolában nem voltam éltanuló, de a könyvek iránti szeretetem túlvezetett mindenen. A magam útját járó ember voltam világéletemben. A nagyszüleimnél voltam biztonságban. Ha valamit elkövettem, hozzájuk szöktem fel. Sok rokonunk volt Budapesten, ezért ott is rengeteg időt töltöttem. Itt is és Prágában is otthon éreztem magamat. Mikor rokonlátogatóba mentünk, mindig körbejártuk a várost. Meglátogattuk a várakat, múzeumokat. 

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg