A Hellinger-féle családállítás

RÉGI ÁRNYAK KÖZÖTT EGY KÉPZELETBELI MEZŐBEN
A nők sokat járnak jósnőhöz. Mindig a jövőt kutatják. Pedig néha elég lenne megérteni a múltat, ami segíthet megismerni önmagunkat. Mert önmagunk megismerése a legfontosabb. Miért veszekedünk mindig az anyánkkal, rivalizálunk a húgunkkal, miért választunk álnok barátnőt, miért csal meg mindig a férjünk? Vigaszt ígér a Hellinger-féle családállítás.

Egy módszer, ami megosztja a világot: a Hellinger-féle családállítás! Nem megy a szekér, mindig rossz férfit választunk? A családállítás azt ígéri, hogy segítségével sok rossztól megszabadulhatunk. A bajok hátterében sokszor sorsátvételek állhatnak. Igaz ez? Ennek jártunk utána.

A családállítás a nehéz sorsokról szól
Ha valakivel valami rossz történt életében, akkor nehéz sorsa volt. Létezik egy kollektív családi lelkiismeret. Ez tartalmaz mindent, ami a családunkban történt. Ha valakinek nehéz sors jutott, az zavart okozhat a rendszerben. Ezt a családtagok érzékelhetik, s mintegy gyermeki szeretetből átveszik a nehéz sorsot. Ugyanúgy élnek és viselkednek, mintha az a rossz velük történt volna meg. Mintha azt mondanák, „én majd átveszem a te batyudat”.
Ez egy 21. századi terápia, amellyel újraélhetjük a múltat, és megérthetjük a jelent. Bert Hellinger katolikus misszionáriusként működött 16 évig az afrikai zuluknál. Ott figyelte meg, milyen gyógyító ereje van az ősök tiszteletének.
A klánhoz a családállítás elmélete szerint a vér szerinti rokonok, a szülők, a testvérek, a nagyszülők, a dédszülők és testvéreik tartoznak bele, és azok előző fontos kapcsolatai. Nehéz sors az, ha valaki nem tud megszületni (abortusz, vetélés), vagy nem tudja a felnőttkort elérni, esetleg életellenes cselekedet része volt (háború, betegség, baleset, öngyilkosság stb.) Nehéz sorsnak számít az árvaság, az elszakítottság és az örökbefogadás is. „Transzgenerációs hagyatékunk van. Beleszületünk egy családi rendszerbe, amelynek dinamikája van, s ez meghatároz bennünket” – mondja riportalanyunk.

A családállítás, persze, nem mindenre és nem mindenkinek jó. Gyakran előfordul, hogy nem sorsátvételről van szó. Életünkben nem találunk nehéz sorsot, hanem valami miatt csak hajlamosak vagyunk a sérülésekre. 

Az újonnan megalakult, győri székhelyű személyiségfejlesztő akadémia alapító igazgatóhelyettesét, Weisz Ildikó Szilvia családállítót kérdeztük. Sok hallgatójuk van Szlovákiából is.

– Mikor találkoztál először a Hellinger-módszerrel?

– Két mérnöki diplomám is van, a családom ezen a pályán mozog. Amint kiléptem az iskolapadból, egy kereskedelmi kirendeltség igazgatója lettem. Mindebből profitálok ma is, mert szervezetfejlesztéssel is foglalkozom. Ám mindig érdekelt a pszichológia, több módszert kitanultam, kineziológus voltam. Az öcsém hívta fel a családállításra a figyelmemet. Azonnal felkerestem a Magyarországi Hellinger Intézet megalapítóját. Éreztem, hogy ez az, amit mindig kerestem… Ennek tizenkét éve. Azóta több szakembertől tanultam a családállítást, köztük Bert és Sophie Hellingertől is. Az igazi „hazaérkezést” mégis az jelentette, amikor megismertem L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológust, aki a példaképem és a szupervízorom egyben. A vele való nyolcéves szupervíziós munka során gyúrtuk ki azt a munkamódot, ahogy ma is dolgozom. 

– Mesélj nekem a módszerről. Mit jelent pontosan a családállítás?

– Sorsunkra azok az események is hatnak, amelyeket felmenőink megéltek. A családállítás egy transzgenerációs munkamód, ahol a problémánk őseink traumájának analógiájaként jelenik meg. A problémák listája végtelen. Bármi lehet, ami foglalkoztat, ami megoldandó feladat az életünkben: betegségek, balesetek, családi és párkapcsolati konfliktusok, munkahelyi problémák.

– Elmesélsz nekünk egy esettanulmányt? Milyen problémával kerestek meg, és mi lett a végkifejlet?

– Sok esetet említhetnék, de ami elsőre eszembe jut: egy hölgy keresett meg azzal, hogy elakadtak a párjával, és nem tudtak elköteleződni egymáshoz, családot alapítani. A családállításból pillanatok alatt látszott, hogy az anyai dédnagypapája és dédnagyanyja párkapcsolatát kell felállítanunk. Kiderült, annyira utálták egymást, hogy külön sírba, sőt, külön faluban voltak eltemetve. A kliensem és párja közt ott volt egy megmagyarázhatatlan feszültség, ami nem volt indokolható a kettejük kapcsolati történéseiből. A kliensem az állításban szembenézett a dédszüleivel, tiszteletét fejezte ki a sorsuk iránt. Családjából senki sem tudott arról, hogy családállítás történt, azt sem tudták, hogy az micsoda. Két hét múlva a hölgy 91 éves nagybátyja felhívta az állító anyukáját, hogy fektessék össze a mamát meg a papát egy sírba. Ez meg is történt: a dédszülők harmincöt éve fennálló helyzete változott meg az exhumálással. Azóta a hölgy élete is megoldódott, férjével és kisfiukkal szép családi életet élnek.

– Hogy kell ezt a terápiát elképzelnünk, mi történik ott?

– Legegyszerűbb mindezt a mágnes és a vasreszelék példáján szemléltetni. Képzeljünk el egy képzeletbeli mezőt, ahol minden információ jelen van, s ami szabad szemmel nem látható. A mágnesnek sem látjuk az erőterét, de amint odaszórjuk a vasreszeléket, berendeződik a mágneses erőtérbe. Leegyszerűsítve: az emberek, akik ott vannak ebben a közös mezőben, úgy viselkednek, mint a vasreszelék a mágnes erőterében. Azaz „berendeződnek”. Aki egy ilyen állításban részt vesz, megszemélyesíthet bárkit és bármit, aki vagy ami az állító életében jelen van. Lehet személy, tárgy, de akár fogalom is. 

– Tehát például az egyik ember megtestesítheti a betegséget, a másik meg a gyógyulást?

– Igen, és a mozgásukból olvassuk le, hogy milyen okok állnak a betegség mögött. Az állításban mindig tisztán látszik, mi hogyan működik. Ez az egész olyan, mint a vektorgeometria: mindennek megvan az eredője, látod, hogy honnan indulnak és merre mutatnak a „vektorok”. Látod az ok-okozati összefüggéseket, és „kirajzolódnak” az azonosságok és ellentétek is. 

– Igaz, hogy nagyanyáink, dédanyáink, ükanyáink érzéseit vagy sorsát hordozzuk? Azt szenvedjük a jelenben, ami őseinkkel történt?

– Átörökölhetjük ezeket az úgynevezett transzgenerációs mintákat. A feszültségek nem attól működnek, hogy tudomásunk van róla! Például a kliens nem tudja, hogy ükanyja szerelmes volt Pistába, aki meghalt a fronton. Gondjai vannak a párjával, felkeres egy családállítót, és érzékelhető az ükanya vesztesége. A még élő felmenőktől érdeklődve kiderül, hogy bizony az ükanyjával ez megtörtént… Ám „vissza tudunk lépni a családi múltunkba”, s a tudatosba tudjuk emelni ezt a tudattalanba merült tartalmat, s ezáltal harmóniába tudunk hozni valamit. Mindezt persze csak képzett szakember teheti, mert ha apró változás történik a „múltban”, az következménnyel jár a jelenben. Óriási felelősség!

Annyira utálták egymást, hogy külön sírba, sőt, külön faluban voltak eltemetve.

– Ez mit jelent?

– Egy családállításban nem tehetem azt meg, hogy például a haldokló felett a megszemélyesített halál kezéből kiveszem a kaszát! Az ember nem avatkozhat Isten dolgába, ez nem a mi dolgunk. Mezőőr vagyok és tolmács – szoktam mondani viccesen. Ott vagyok a családállítás során, és őrködöm. Megfigyelem és tolmácsolom, amit látok, és őrködöm, hogy ne lépjük át a határokat. Tulajdonképpen „csak” megnézzük, hogy honnan ered a probléma, teszünk a változásért, és elfogadjuk, amin nem tudunk változtatni. Megtiszteljük őseinket. 

– Beszélhetünk-e gyógyulásról a terápia után?

– Hiba lenne azt gondolni, hogy ettől rögtön „meggyógyulunk”. Az a helyes hozzáállás, amikor azt akarom meglátni, hogy milyen okok, családi dinamikák vannak a problémám mögött. Nem helyes csak az őseimet okolni a problémáimért. Felelősséget kell vállalnom, fejleszteni kell a személyiségemet is, hogy segíteni tudjak magamon. 

– Sokan bírálják a Hellinger-módszert, mondván, hogy nem fér össze a kereszténységgel. Te hogy látod?

– A családállítást sokan valami nagy spiritualitásnak állítják be. Pedig véleményem szerint racionális az egész: matematika, fizika és biológia. Ez persze nem zárja ki a lelkiséget. Én vallásos vagyok, és a módszert össze tudom egyeztetni a hitemmel. Meg aztán olyat nem tehetek az állítás során, amire „nincs engedélyem”. Minden állításban látszik, hogy mi az, amin változtathatunk, és mi az, amit el kell fogadnunk mint az életünk árát…

– Tavaly szeptembertől elindult a személyiségfejlesztő akadémia, melynek társalapítója vagy. Mire hivatott az akadémia?

– Az akadémia igazgatójával, szupervízorommal, L. Stipkovits Erikával már évek óta együtt terveztük, hogy egy olyan szakmát alapítunk és engedélyeztetünk, ami hidat képez az akadémikus oldal (a képzett pszichológusok) és a segítő foglalkozásúak között. Mi itt az akadémián olyan szakembereket képzünk, akik már együtt fognak tudni működni a pszichológusokkal, pszichoterapeutákkal is. Nem értünk egyet azzal, hogy pszichológiai tudás nélkül emberekkel dolgozhat bárki, pár napos tanfolyamok elvégzése után. Ám ugyanakkor azzal sem, mikor személyiségfejlesztés helyett inkább begyógyszerezik a klienst. Természetesen vannak patológiák, melyek esetén elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés, ezért is tartjuk nagyon fontosnak a segítő foglalkozásúak alapos pszichopatológiai képzését.

– Mi a feltétele annak, hogy valaki bekerüljön hozzátok?

– Az egyik bemeneti feltétel, hogy az illetőnek diplomás végzettsége legyen, plusz van felvételi vizsga. Szeptemberben négy osztályunk indult, majd keresztfélévvel februárban még három csoport. Sok a szlovákiai magyar hallgatónk. Győrben, Pesten és Sopronban tartunk képzéseket, ami havi egy hétvégét, adott csoportjainknál havi 2 hétköznapot jelent. 

– Ha jól tudom, bárki tarthat Hellinger-terápiát, s lehet családállító, még képzés sem kell hozzá. Hellinger ugyanis nem fogalmazott meg szigorú metodikát.

– Képzés azért kell hozzá. Igaz, nem ellenőrzi senki, ezért is van belőle galiba szakmai berkeken belül. Mi itt tudást adunk! A tudás és a segítő személyiségfejlődése elengedhetetlen ahhoz, hogy jó családállító legyen valakiből. A személyiségfejlesztő akadémia képzései állam által engedélyeztetett szakmai végzettséget adnak – s ez egyedülálló! (www.szemelyisegfejlesztoakademia.hu, Hellinger-terápia: csaladallitas.co.hu) 

TUDNIVALÓK MÉG!
A családállításon a résztvevők vagy saját állítást szeretnének, vagy csak segítőnek jönnek. Az állíttató mindig valamilyen nagy problémáját szeretné megoldani, és segítséget kér. A többiek személyesítik meg a családtagokat. S mivel nem tudják, kit képviselnek, az érzéseikkel dolgoznak, nem az agyukkal. S ez a jó.
Mindig az állíttató választja ki, hogy ki képviselje a családtagjait, majd beállítják őket a térbe. Furán hangzik, de tényleg felvesznek egy alakzatot, s elkezdenek mozogni a térben. A segítők átadják magukat azoknak az érzéseknek, amelyeket szerepeik megkívánnak, így kibontakozik, hogy az egyes családtagoknak milyen a viszonyuk egymáshoz. A vezető oldó mondatokat alkalmaz, szép sorjában napvilágra kerülnek az elfojtott érzések. Néha nagy sírások is vannak. A végére feloldódik a feszültség, és kialakul egy olyan alakzat, amelyikben mindenki jól érzi magát.

• Több neves magyar szakember foglalkozott a transzgenerációs áttételekkel, mint például Böszörményi-Nagy Iván magyar pszichiáter. A terápia a német Bert Hellinger által vált népszerűvé.
   
• Bert Hellinger filozófiát, pedagógiát tanult, majd katolikus misszionáriusként működött 16 évig az afrikai zuluknál. Ott figyelte meg, milyen gyógyító ereje van az ősök tiszteletének. Visszatérése után pszichoterápiával kezdett foglalkozni (s bár hatalmas tekintély, a szemére vetik, hogy nincs pszichoterapeuta diplomája). Kilépett a papi rendből, és megalkotta saját munkamódszerét, melyet mára Hellinger-féle családállításként ismer az egész világ.
   
• A transzgenerációs terápiát azonban a katolikus egyház elítéli, ugyanis a hivatalos állásfoglalás szerint a kereszténység felvétele eltörli az áteredő bűnt és családunk korábbi sérelmeit. A családállítást ezért sokan támadják. Még annak ellenére is, hogy temérdek ember testi-lelki gyógyulását segítette elő és segíti mindmáig...

Derzsi Bernadett

Kapcsolódó írásunk: A Hellinger módszer – történetek