Jelszavunk: Bátran élni, tökéletesen sminkelni, és észrevenni, milyen csodálatos a világ.

Ahhoz, hogy az ember szabad legyen, le kell számolnia a megfelelés fogalmával. Azaz el kell döntenie, hogy kinek akar megfelelni: másoknak, vagy figyelembe veszi saját magát is. Talán önző dolognak tartják, amit mondok, de leginkább magunknak kell megfelelnünk – és akkor már másoknak is könnyebb lesz. Önmagunk megismeréséről sohasem szabad lemondani, ki kell fürkésznünk vágyainkat. Örömök pedig a nap minden pillanatában érhetnek bennünket – ha elég nyitottak vagyunk.

hogyan-lehetunk-boldogok-kezdo.jpg
(© Victoria Chudinova/Shutterstock)

Amikor Párizsban jártam az Új Nő kiránduló csapatával, az a furcsa benyomásom támadt, hogy: nini, itt az emberek igazán élnek! Impulzívan jönnek-mennek, kíváncsi tekintettel, emelt fővel. Az önérzet kellő mértéke tükröződik az arcukon. Mintha jobban tudnák, hogy mire van szükségük – vagy legalábbis úgy csinálnak –, amitől nem csak nekik, de a másik embernek is derűsebb kedve lesz. Lazábbak, fesztelenebbek, bátrabbak.

Arcokra ülő keserűséget Párizsban nem tapasztaltam. Azt hiszem, úgy gondolják, nem illik a másikat ezzel terhelni. Most joggal mondhatná bárki, hogy könnyű Párizsban felszabadultnak lenni. Igen, könnyű is, meg nem is, ott is vannak gondokkal küszködő emberek. Mégis az a kép alakult ki bennem, hogy minden­ki a maga módján, de élvezi az életet. Megteremtik annak lehetőségét, ha csak pillanatokra is, hogy jól érezzék magu­kat, feltöltődjenek. Leülnek például a Pompidou melletti köz­tér kőburkolatára, kisebb csoportokban vagy egyedül, köny­vet olvasnak, bekapcsolódnak a város turistákkal teli forgata­gába, vagy kiülnek egy üdítő, egy kávé mellé a kávézók te­raszára (még ilyenkor ősszel is), és nézelődnek...

Az embereket nézik, és beszélgetnek egymással, mert kíváncsiak. Nyitnak a világra, érdeklődve fordulnak a másik felé, mint egy utcai mutatványos felé...

Szeretik a szépet, ezért a szép házakat, kapualjakat rendben tartják. Szeretnek részt venni az eseményekben, és nem szeretnek semmiből sem kimaradni. Éppen ezért hajlandók rendszeresen sorban állni a múzeumok előtt, hogy bejuthassanak, hajlandók sorban állni egy divatüzlet kasszájánál, és az ott vett ruhát azután élvezettel hordhatják... Nagyobb eltökéltséggel veszik tudomásul azt, ami szembejön velük, és nem hátrálnak meg, nem kullog­nak el sehonnan, mert nem gondolják azt, hogy ők már nem férnek be, vagy nem odavalók.

Egészséges öntudatuk alap­ján odaillenek, nekik is jár, ami a másiknak. Tény, hogy külföldi útjaim folyamán több udvarias emberrel találkoztam, mint hosszú itthonlétem során. Hogy mennyire őszinte ez a fajta udvariasság, most már nem érdekel. A nem őszinte udvariasság is jobban esik, mint a semlegesség vagy a durvaság. Sajnos, könnyebb a másikat lehúzni, mint magunkat felemelni.

Női létemet Párizsban maradéktalanul ki tudtam élvezni. Ahogy leszállt a gép, egy gombnyomásra nőnek éreztem magam, mert attól kezdve minden visszajelzés ezt igazolja. Mertem szép lenni, csinos és divatos. Csodálattal, ámul­va nézem a párizsiakat, akik lazán, minden erőlködés nélkül tudnak divatosak lenni. Nem látom azt a gör­csös akarást, amelyet sok esetben magun­kon, az itthoni nőkön tapasztalok. Nem akarnak tetőtől talpig márkás hol­mikban járni, mert nem a márka a lényeg, hanem az ízlés. Egy biztonságos, sok éve működő, bátran kitapasztalt jó ízlés, amely a különböző egyéniségeket nem eltünteti, hanem kiemeli.

elofizetes_uj_no.png

A „minden mindennel hordható” elvet a gyakorlatban a párizsi nők olyan mesterien kezelik, olyan ügyesen válogatják össze a látszólag egyáltalán nem összeillő ruhadarabokat, és rendezik el igen sikeresen magukon, hogy mindig akad egy-egy fortély, amelyet érdemes ellesni, amely eddig eszünkbe sem jutott. Illetve eszünkbe jutott, de nem mertük volna itthon kipróbálni, mert féltünk, hogy furcsán néznek majd ránk. Itt senkire sem néznek furcsán, csak kíváncsian, mert úgy gondolják, hogy tanulhatnak valamit, amitől ők is jobbak, szebbek, csinosabbak lesznek.

„Párizs az egyetlen város, aminek hűvösen jól nevelt atmoszférája szuverént, suszterinast egyformán kötelez respektálni a szomszéd inkognitóját... Párizs az a város, ahol a sznob lihegve költi el a pénzét, de Párizs az a város, ami nem vesz tudomást a sznobról, csak kiszolgálja őt. Párizs legerősebb narkotikuma: a franciák közönye a szomszédjuk személyi dolgai iránt. Ez, és ebben minden benne van, ami itt jó és kivételesen érett: ez az igazi kultúra, ez a mámorítóan franciás és nagyszerű a franciák karakterében. Nekik van egy kifejezésük rá: »Education civique«. Ez valóban nehezen tanulható el tőlük, mert ehhez már gyerekszoba előtti gyerekszobák kellenek, évszázadok nevelése s egy óriási társadalmi, gazdasági és politikai evolúció és érettség” – írja Márai.

Hát, ilyen Párizs! Jaj, istenem, de jó lenne itthon is érzékelni az emberek arcán azt a fajta kíváncsiságot, amelytől az ember nem zárja be azonnal szemét, lelkét! Amelytől nem mindig a szomorúság, a baj jut elsőként eszünkbe.

A franciák megtanultak jól élni. Tudják, hogy meg kell becsülni az életet, mert az már önmagában érték. Fel kell töltődni annak minden pillanatától, amely boldog pillanatokat csak mi teremthetünk meg magunknak.

Ki kell ülnünk egy térre, nézni a madarakat, az épületeket, inni kell egy kávét a barátainkkal az őszi napsugarak fényében. Észre kell vennünk, hogy rozsdásba fordultak a falombok, hogy sok szép dolog létezik a világon, amit érdemes megismerni. Senki sem vitathatja azt, hogy a legnagyobb és legmisztikusabb alkotás maga az élet, amelyet mi alkotunk meg. Tehát jobb részt venni benne, mint elzárkózni előle.

–varga–
Kapcsolódó írásunk 
Cookies