Telefonálnak, felveszem. Egy hölgy az, aki magyar nyelven, határozottan mondja a nevemet, és már kezdi is a jól betanult szöveget: – Egy felmérést szeretnénk készíteni...
– Miért is ne! Gondolom, valami közvélemény-kutatás. Legyen annak a másik nőnek is egy jó napja, nekem meg az a pár perc nem számít. Kérdések és válaszok tömkelege után meghívást kapok egy termékbemutatóra, a férjemmel.
Nézd csak, tudja a nevemet, a telefonszámomat, a várost, ahol élek, de azt honnan a csodából veszi, hogy egyáltalán férjnél vagyok? Lényegtelen. Nem megyek termékbemutatóra meg ingyenvacsorára, se férjjel, se férj nélkül. Eszem ágában sincs.
Újra szól a telefon, ismét egy hölgy, aki felmérést szeretne készíteni. Már tapasztalt vagyok, de azért hagyom, hadd pipálja ki a telefonszámomat, az a néhány válasz már nem oszt, nem szoroz. Igen, eltalálták, megint csak termékbemutató. Köszönöm, nem kérek belőle. Az a fránya telefon megint csak csörög, de mikor felveszem, senki sem szól bele. Letették. Kíváncsi vagyok, de nem hívom vissza. Irány a laptopom, begépelem a keresőbe a telefonszámot – és meg is találom. Nagyjából két éve hívogatnak embereket erről a telefonszámról.
Az is lehet, hogy nem is ember van a vonal túlsó végén, hanem egy automata vagy mi a csoda! (Csak nem az ufók hívnak?) Vannak olyan telefonszámok is, amelyeket ha visszahívunk, fizetnünk kell, hát jobb az óvatosság.
Megint csörög a telefon, most a lányomé. Álmos hangon szól bele. A hölgy a vonal túlsó végén nyomatékosan arra kéri, hogy adja át anyukának (a lányom húszéves, és ugye, az ő számát hívták). Átveszem a készüléket, és a harcias hölgy azt mondja, hogy azért hív, mert nyertem, méghozzá úgy, hogy részt vettem egy ankéton. Én ugyan nem kapcsolódtam be semmilyen kérdésesdibe! Szerinte viszont a nyaralási szokásaimról beszélgettem valakivel. Emlékszem, felhívtak, de megmondtam, hogy köszönöm, de nem érdekel a téma (lehet, hogy mégis válaszoltam volna a kérdésekre?). Harciasan próbálkozik tovább, hogy igenis, bekapcsolódtam és nyertem. Nyugodtan válaszolok:
– Pontosan emlékszem, hogy nem válaszoltam semmilyen körkérdésre, és nem érdekel semmiféle nyeremény – elköszönök. Az ideges nő még visszatartana, de végül feladja. Befejezem a beszélgetést. (Csak remélni merem, hogy nem keres meg újra.)
Az utóbbi időben egyre több az ilyen hívás. Ha a vonal túlsó végén szlovákul beszélnek, csak annyit mondok:
– Ďakujem, nezaujíma ma to!
Válaszként általában elnézést kérnek a zavarásért, és elköszönünk. Ha magyarul telefonálnak, szinte görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy de igenis, kötelességem felelni a kérdéseikre. Aztán természetesen nem is igazi körbekérdezés következik, mert az első félrevezető kérdések csak a termékbemutatóra meghívást vezetik fel. Volt rá eset, hogy a végén a személyes adataimat kérte a telefonáló.
– Nahát – válaszoltam –, hogyhogy tudja a nevemet és a telefonszámomat, de a lakcímemet, azt nem sikerült kiderítenie! Legyek előzékeny, és a hitelkártyám adatait is diktáljam be?
Köszönöm, nem kérek több hívást!
De már tudom a megoldást: előkészítettem az én kis külön körbekérdezésemet. Ha legközelebb megint megcsörget egy „ankétos fejvadász”, egész egyszerűen csak annyit mondok neki, hogy adja át „apukát” – azaz hívja ide a főnökét. Ha valamilyen csoda folytán átadja, akkor folytatom:
– Mivel érdemeltem ki, hogy rám pazarolják a drága idejüket? Honnan tudják az adataimat? Akarnak-e beszélni az ügyvédemmel? Fognak-e még telefonálni nekem? Ja, és nyertek egy ingyenreklámot egy izgalmas női újságban!
