Sokáig csak a telefonom képernyőjéről ismertem: kíváncsi voltam, vajon élőben is átjön-e a kedves, bohókás kisugárzás. Majd leült velem szemben, és az első pillanattól úgy éreztem, mintha egy régi barátnőmmel kávéznánk...
Kanyicska Enikőt (33, Párkány) 134 ezren követik a TikTokon, közösségi médiás menedzserként pedig neves magyar médiaportálok foglalkoztatják. Hogyan lesz valakiből közösségimédia-guru? Hol húzza meg az online-offline élet határát, akinek az a hivatása, hogy TikTok-videókat gyárt? Ilyesmiket kérdeztem tőle a beszélgetésünk során.
– Ha megengedsz egy első benyomást: élőben cseppet sem tűnsz másnak, mint a közösségi médiában. Könnyű önazonosnak maradnod a kamera előtt?
– Nem mindig. (Mosolyog.) Velem is előfordul, hogy fáradt vagyok, esetleg rossz napom van. Ha viszont nem érzem magam természetesnek, inkább újra felveszem a videóimat. Illetve ebből a szempontból muszáj elkülöníteném a hobbim és a munkám. A saját profilom, az annie_e.k rólam, a mi kis életünkről és az utazásainkról szól. Ez egy önironikus, autentikus csatorna, amellyel kizárólag a szabadidőmben foglalkozom. A Velvet és az Index viszont már a munka kategóriájába tartoznak: Insta-posztokat gyártok, illetve közéleti és bulvárhíreket dolgozok fel könnyen fogyasztható TikTok-videókban. Szeretem, amit csinálok, de a videóknak akkor is el kell készülniük, ha épp nem vagyok a legjobb formámban. Különben máig hihetetlen, hogy egy-egy videóm félmilliós megtekintést generál, vagyis az arcomat és a mondanivalómat félmilliók látják és hallgatják.
– Exhibicionistának tartod magad?
– Gimi után a színművészetire jelentkeztem – ez talán mindent elárul! (Nevet.) Mindig is szerettem szavalni és szerepelni, ám amikor azt mondták, nincs meg bennem a kellő tehetség a színészethez, sajnos anélkül elhittem, hogy megkérdőjeleztem volna. Mivel jó voltam matekból, az építőmérnökin kötöttem ki, viszont hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kreativitásomat és a szereplési vágyamat nem ebben a szakmában fogom kibontakoztatni.
– Hogy jött a képbe a közösségi média?
– Másodéves koromban adódott egy lehetőség: légiutas-kísérőket toboroztak, s én elkerültem Bahreinba. A világ legcsodásabb tájain utazgattam, és elkezdtem Insta-sztorikban megörökíteni a kalandjaimat. 2016-ot írtunk: ekkor még nem volt elterjedt, hogy az emberek vlogoljanak. A környezetemben a lányok cikinek tartották, én pedig hagytam magam lebeszélni róla. Később viszont nem tudtam elengedni a gondolatot: vajon mi lett volna, ha annak idején, a vlogolás hajnalán nem hagyom abba? (Hiszen a nagy videósok is mind ekkor kezdték felépíteni magukat...) Miután hazaköltöztem, elvégeztem a marketingszakot, majd a párom révén Párkányba kerültem. Egy liftreklámokkal foglalkozó céget vezettem, de nem igazán találtam a helyem a kisvárosi életben. Majd beütött a Covid: a legtöbb munkámtól elestem, s hogy elüssem az időt, újra videózni kezdtem. Ekkor volt felszálló ágban a TikTok: tudtam, hogy nem követhetem el újra azt a hibát, mint anno Bahreinben. Huszonnyolc évesen már meg mertem engedni magamnak, hogy ne mások véleménye vezessen – és mennyire jól tettem! A saját TikTok-csatornámnak köszönhetem, hogy a médiaportálok felfedeztek, s hogy ma a közösségimédia-menedzsment a fő megélhetésem.
Van, aki a jövő karrierlehetőségét látja benne, és van, aki máig nem tekinti „rendes munkának” az online tartalomgyártást. Egy dolog azonban biztos: aki márkát szeretne építeni, 2025-ben nem hagyhatja ki a képletből a közösségi médiát...
– Mit szerettél volna közölni a videóiddal?
– Nem ragaszkodtam szigorú elvekhez, inkább csak meg akartam mutatni, hogyan látom a világot. Például, hogy nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy kimozduljunk, s megengedhessünk magunknak mondjuk egy háromnapos kirándulást olcsó repülőjeggyel. Ugyanakkor lesz mit várni, lesz miről beszélni, s lesz miből töltekezni utána! A másik, amit képviselni próbáltam – és próbálok ma is –, az a mozgás szeretete. Hogy törődjünk a testünkkel, és ne vegyük félvállról az egészségünket. A családi életünket vagy a nehézségeimet nyilvánvalóan sose teregetem ki, de mindig igyekszem megmutatni, hogy mi van a szép felvételek mögött. Például, az egyik videómban azon poénkodom, hogy éppen egy többmilliós járgány jön értem (ami egy utasszállító), de arra még kicsit „gyúrnom” kell, hogy hátizsák helyett bőröndöt vihessek magammal. Szóval lazán, öniróniával fogom fel az életet, s talán ez az, amivel azonosulni tudnak az emberek.
– Teljesen el tudtál vonatkoztatni attól, hogy mit gondolnak rólad mások?
– Az elején valahogy úgy képzeltem, hogy a TikTok egy biztonságos közeg. Hogy a videóimat csak hozzám hasonló emberek nézik, akik nem ítélkeznek. Persze ez közel sem volt így, de ezzel a mentalitással ki tudtam zárni a fanyalgókat. Más dolog, hogy az ismerőseim közt vannak, akik előtt még most is tabutémának számít a munkám. Elintéznek annyival, hogy Enikő „influenszer”, és nem próbálják megérteni, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. Anyukám viszont igazikommentharcos: minden videómat megnézi, és minden hozzászólást elolvas. Mindegy, hogy a saját oldalamról, a Velvetről vagy az Indexről van szó, úgy érzi, meg kell védenie engem a rosszmájú kommentelőktől. (Nevet.)
– Mennyire visel meg, ha negatív kritikát kapsz?
– Egyszer megkértem a követőimet, hogy tippeljék meg a súlyomat. Többen is írták, hogy 100 kilósnak gondolnak (nem sokkal szülés után voltam). Ez mondjuk nem esett jól! (Nevet.) Egyébként a saját oldalamon általában viccet csinálok a negatív kommentekből, a munkafelületeken pedig figyelmen kívül hagyom őket. Persze, ha valaki durvább dolgot ír – például megjegyzést tesz a kisfiamra –, az illetőt automatikusan törlöm és blokkolom.
– Megosztó téma, hogy van-e helyük gyerekfotóknak az interneten. Te hogyan viszonyulsz ehhez a kérdéshez?
– Amikor várandós lettem Theóval, megfogadtam, hogy nem lesznek gyerekes tartalmaim. Amikor viszont a napjaid kilencven százalékát a kicsi tölti ki, hamar átrendeződnek a határvonalak... Visszatekintve azt gondolom, volt időszak, amikor kicsit túl is toltam a gyerekes videókat. Például ma már nem készítenék olyan felvételt, amin odamegyek a kisfiam ágyához a telefonnal, vagy épp Theo arcába nyomom a kamerát. Egyrészt nem akarom félbeszakítani a közös kis pillanatainkat, másrészt ezek csodás emlékek – de nem biztos, hogy a nyilvánosságra tartoznak. Viszont a végletek embere sem vagyok: mivel Theo az életem része, nem tudnám őt teljesen kihagyni a tartalmaimból. Például legutóbb Barin – ahová szintén egy hátizsákkal utaztunk – róla is készítettem videót. Valahol azt is szeretném közvetíteni az anyukáknak, hogy nem kell bezárkóznunk vagy lemondanunk az utazásról csak azért, mert kicsi gyerekünk van!
– Nem érzel nyomást ezeken a kirándulásokon, hogy mindenképp videót kell gyártanod?
– Hamarabb fordul elő, hogy teljesen megfeledkezem a telefonomról. Viszont az igazsághoz tartozik az is, hogy mióta másoknak is videózom, eléggé lemerítettem a „közösségimédia-aksimat”. Sokkal kevesebb videó kerül fel a saját oldalamra, mint régebben, hisz most elsősorban az Index és a Velvet felületein kell helytállnom.
– Ami a követőszámot illeti, ez újabb százezreket jelent. Nem riaszt meg a felelősség súlya?
– Eleinte megijesztett, de mindig a kihívás hajtott előre. Már csak azért is, mert felvidéki lány vagyok, s határon túliként nem egyszerű a magyar médiában labdába rúgni. Van, aki a kiejtésemből azonnal leszűri, hogy nem vagyok magyarországi: előfordult például, hogy a kóstál helyett azt mondtam, hogy kóstol. Viszont soha, egy percre sem próbáltam meg leplezni, hogy szlovákiai vagyok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy ugyanaz a kürti lány maradtam, aki annak idején a kicsi faluból elindult.
TikTokon csak az számít, hogy megfogja-e a videó első pár másodperce az embereket. Ha a tartalom felhasználóbarát, az emberek lájkolják és megosztják. Így tehetnek szert kvázi ismeretlen alkotók milliós nézettségre...
– Mennyire szükséges a munkádhoz, hogy inspirálódj mások tartalmaiból?
– Őszinte leszek: én az vagyok, aki gyártja a tartalmakat, és nem az, aki fogyasztja őket. Ennyi munka és egy totyogó mellett nincs időm arra, hogy „csak úgy” nézelődjek. Persze akad néhány kedvenc TikTokerem – Whisper Tont például nagyon szeretem –, napi fél óránál többet viszont nem szánok görgetésre. De talán ez is a titka annak, hogy még nem telített el a túl sok inger.
– Whisper Tont gyakran éri az a kritika, hogy az anyagiasság és a materializmus hírnöke. Erről mi a véleményed?
– Tont elsősorban a dinamikus videói és a vágási stílusa miatt szeretem. Az anyagiasság, úgy gondolom, tőle függetlenül is veszélyes a fiatalokra nézve. Nemrég például két ovis a fülem hallatára „tanácskozott” arról, hogy egy bizonyos autó mennyire lehet drága – pedig nem hiszem, hogy esténként Whisper Ton-videókat néztek. Ugyanakkor tény, hogy a pénzközpontúságra a közösségi média is rásegít. Az összehasonlítgatás régen is ment: mindenki tudta, hogy kik az osztályban a gazdag gyerekek, de mi közel sem szembesültünk akkora dózisban a különbségekkel, mint a mai fiatalok. Ez tehát mindenképp valós kihívás a jövő generációjára nézve.
– Ha már a kihívásoknál tartunk: a közösségi média szépségkultuszát mennyire sorolnád ide?
– Az gondolom, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítunk a szépségnek. Attól, hogy valaki szép, még nem biztos, hogy érdekes ember, akivel mondjuk szívesen elbeszélgetnék egy kávé mellett. Persze nem leszek álszent: van, hogy a képeimen én is javítok a bőrhibáimon vagy a fényeken, viszont nem okoz gondot feltöltenem magamról akár egy előnytelenebb bikinis fotót sem. Jó lenne felrázni az embereket, hogy amit az Instán látnak, az a huszonnégy óralegszebb két perce! De hogy pozitívumot is említsek: a fiatalokon azt látom, hogy egyre inkább keresik a természetességet. A túlkapások – például a túltöltött szájak – elkezdtek kimenni a divatból, a Z generáció szemében ezek már cringe-nek (cikinek – a szerk. megj.) számítanak.
– Hogy néz ki egy napotok, mennyire kötött a napirended?
– Igyekszem Theo előtt fél órával felkelni, de ez nem mindig sikerül. Nem igazán vagyunk reggeli emberek, a fiam csak hétalvó bandának hív bennünket! (Nevet.) Ha van időm, reggel átfutom az Index- és a Velvet-híreket, s kiválasztom azokat, amelyekből aztán a nap folyamán videót készítek. Ezután jön a játékidő, illetve napi pár órában most már bébiszitter is besegít nekem. Ezalatt dolgozom, megfőzöm az ebédet. Míg délutánonként Theo alszik, befejezem a munkát, majd sétálni megyünk, esetleg meglátogatjuk az apukáját a fürdőben. (A párom a Vadasban üzemeltet éttermet.) Persze Theo aktuális kedve is befolyásolja a napirendünket, így sokszor rugalmasan kell megoldanom, hogy mikor foglalkozom a médiafelületekkel. Ami viszont nem maradhat el, az az esti séta. Nagyon fontos számomra, hogy mozogjak, illetve időt töltsek a természetben.
– Mi a legnagyobb kihívás ebben az életvitelben?
– Hogy a tartalmakat folyamatosan pörgetni kell, így a digitális detox számomra jelenleg elképzelhetetlen. Tavalyelőtt decemberben volt is egy válságom: mivel sok egyéb projektet is vállaltam, az év végére eléggé kiégtem. De talán ez kellett ahhoz, hogy kicsit meghúzzam a határaimat, és átgondoljam az online jelenlétemet. Szeretem a közösségi médiát, és hálás vagyok, hogy a kreativitásomból élhetek. Viszont érezni kell, hogy mikor kell egy kicsit kiszakadni – s hogy mikor van ránk nagyobb szükség a való életben.
Névjegy:
Kanyicska Enikő (33, Párkány) Kürtről származik, a gimnázium után építőmérnöknek tanult, majd légiutas-kísérőként dolgozott a Közel-Keleten. (Ekkor kezdett utazós tartalmakat gyártani az Instán.) Hazaérve a pozsonyi City Universityn szerzett marketingdiplomát, s rövidesen kamatoztatni is kezdte az itt megszerzett tudását. A köztudatba annie_e.k nevűTikTok-profiljával robbant be (elsősorban utazás és életmód témákban vlogol); majd a magyarországi velvet.hu és az index.hu socialgurujává avanzsált. Jelenleg Párkányban él a párjával és négyééves kisfiukkal.
