Nagyvendégi Éva 
Az ember nem csak arra termett, hogy horgonyt eresszen valahol, és belakja a tájat. Utazásra is termett, természete a kíváncsiság, mely arra ösztökéli, hogy más világokba is bekukkantson. Ilyenkor rövidebb vagy huzamosabb időre kiszakad a saját világából, hogy más világok tükrében megvizsgálja az életét. Milyen ember leszek, mikor más fény vetül rám? Ki vagyok én ezen az új helyen, és milyenek azok az emberek, akiknek ez a más világ az otthona? Ilyen és hasonló kérdéseket tesz fel magának. Persze, akárhova megyünk, a saját otthonunk és a saját kultúránk jön velünk. Hajlamosak vagyunk az otthoni templomunkkal összehasonlítani az ő templomukat, a mi ételeinkkel az ő ételeiket. S ez nem baj, mert a saját kultúránk gyermekei vagyunk. S mindig kell egy pont, ahonnan elrugaszkodhatunk: fogódzók nélkül az ember csak kóvályogna, mint a fészkéből kiebrudalt madárfióka. Utazásainkról képeket hozunk haza, a fejünkben jól elraktározzuk azokat, s előhívjuk, mikor csöndes számvetésre vágyunk. Minden utazással gazdagabbak leszünk, s az a jó, mikor nem csupán az Eiffel-tornyot őrizzük meg a lelkünkben, hanem bőven emberi pillanatokat is: egy helybéli piac képeit, a mosolygó nénit, aki a helyi halakból kis kiállítást rendezett a standján. Utazásaink alkalmával belecsöppenünk egy idegen világ életébe, amit aztán kicsit ismerni kezdünk. Ízek és illatok őrzik az egyszer látott szép helyeket és embereket, s ettől ezek a képek halhatatlanok lesznek. Gyűjtsünk be idén nyáron is minél több ilyen pillanatot.

Összeállításunkban munkatársaink elmesélik a „legeket”. Melyik szerintük a legemlékezetesebb panoráma, a legjobb idegen étel, hova utazzunk el, ha romantikára vágyunk? A tanácsokat lehet követni, esetleg továbbgondolni, s a magunkéit is melléjük sorakoztatni. Utazzunk, mert nyár van, s a nyár utazásra csábít.

L. Horváth Katalin 
A legemlékezetesebb panoráma a legjobb ízzel
Egyetemistaként, üres zsebbel indultunk a Tátra felfedezésére. Nemcsak a csúcsokat hódítottuk meg, de a szlovák konyhát is. Öt napon át kerestük a Magas-Tátra legjobb fokhagymalevesét és juhtúrós galuskáját. És hála istennek, megtaláltuk.

Ahova biztosan visszatérek
Hat évvel ezelőtt családi vállalkozásban, kölcsönautóval fedeztük fel Itáliát: Velence, Siena, Assisi, s végül persze Róma szerepelt az útitervben. A hosszú út után fáradtak és nyűgösek voltunk, de kísérőnk hajcsárként viselkedett, s nem adott pihenőt számunkra. Sosem felejtem el az elénk terülő látványt a Szent Péter-bazilika kupolájából, sem a Trevi-kút nyüzsgő forgatagát. A város közvetlensége meghódított, akaratlanul is hatott ránk, messze űzte elcsigázottságunkat.

A romantikus lelkületű XY-nak ajánlom
Ha unod már a Balatont, érdemes kicsit (na jó, annál még egy kicsit jobban) keletebbre keresgélni. Mondjuk, épp Lillafüreden. Andalgó séta a vízeséshez, borzongás a barlangokban és összebújós utazás az erdei kisvasúton egészen a Garadna-völgyi pisztrángtelepig, ahol a friss halak szinte maguktól ugranak a tányérodba. Pusztán a romantika kedvéért érdemes Debrecenbe is ellátogatni a virágkarnevál idején. S mi lehetne még ennél is jobb? Hát a vele egy időben zajló Hídi vásár a Hortobágyon. Ha a vásári forgatagban megéheznétek, semmiképp se hagyjátok ki az alföldiek bográcsos krumplis tésztáját, a slambucot. 32-szer rázva, nem keverve az igazi!

Szűcs Krisztina
A legkalandosabb út
Pár hete az Új Nővel Rómába indultunk. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a legkalandosabb utam, hisz mindent előre egyeztettünk, a szállodát már sokszor kipróbáltuk, római idegenvezetőnk, Anett pedig, aki évtizedek óta Olaszországban él, az egyik legbájosabb teremtmény a világon. Hol lehet itt gond? Felszállunk a repülőre... Na, itt jött az első zökkenő, ugyanis a reptéren kiderült, hogy az olasz repülésirányítók sztrájkolnak. Hát igen, ennyit eddig is tudtam, hogy az olaszok imádnak sztrájkolni, néha be sem jelentik, vagy ha bejelentik, mégis elállnak a sztrájktól, szóval igazi mediterrán nép módjára viselkednek, s nehéz kiigazodni rajtuk. De hogy pont most történjen meg a dolog – és pont mivelünk! A bécsi reptérre érve a kijelző tábláról értesültünk, hogy törölték a járatunkat. Egész nap egyetlen gép sem indulhatott Rómából, és le sem szállhatott. Vis maior az eset, gondoltam kétségbeesve, biztosan nem kapunk kártérítést. S kezdődött a tűzoltás: felhívtam az utazási irodát, a légitársaságot, a reptéri információs pultnál érdeklődtem. Az egyeztetés után okosabbak lettünk. A légitársaság IGENIS köteles teljes körű segítséget nyújtani, alternatív útvonalakat felajánlani, hogy az utas minél előbb eljusson a célállomásra. Vagyis jár díjmentes átfoglalás, meleg étel, ital, távközlési szolgáltatás, és ha szükség van rá, szállás is. A mi esetünkben ez azt jelentette, hogy csak másnap, müncheni átszállással juthatunk el Rómába. Ez volt az egyetlen opciónk, és a vesszőfutás végén 25 kétségbeesett embert (az utasainkat) kellett meggyőznöm, hogy nincs más út, tartsanak velünk. (Ekkor lélekben már a fél társaság feladta...) A napot Bécsben töltöttük, ahol idegenvezetőnk városnézésre csábított bennünket. Felejthetetlen élmény volt. Még sosem láttam az esti Bécset, a városnak teljesen új arcát ismertük meg. Másnap jöttek a taxik, felszállt a müncheni gép, és akkor már tudtuk, hogy kitérővel ugyan, de minden út Rómába vezet. Lemondtunk az esti ejtőzésről és a reggeliről is, csak hogy láthassuk az örök várost. Csodálatos volt! Azt hiszem, mindenki megnyugodott, mikor átsétáltunk a SZENT KAPUN. A Ferenc pápa által az irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév alkalmából ugyanis megnyitották a Szent Péter-bazilika szent kapuját. A szent kapun való áthaladás pedig szívünk igazi megtérésének jele! Felejthetetlen élmény volt Róma, mert a zökkenők ellenére igenis mindent láttunk (igaz, hogy lejártuk a lábunkat), és csodás, kalandra éhes kis társaságunkkal bebarangoltuk a nevezetességeket.

Janković Nóra 
A nyárban legjobban az éjszakákat szeretem
Ülök az erkélyen, mikor a lakásban már csend van, a szobában sötét, nézem a csillagokat, az aprócska mozgó-villogó fénypontokat, felettünk a korridor, jönnek-mennek a repülők, és ilyenkor mindig rám tör az elvágyódás. Úgy érzem, nekem most nem itt kellene lennem, hanem Párizsban. Mindig ott, soha máshol. Azt hittem, ha egyszer eljutok, és köszönök Mona Lisának, „reggelizek a szabadban”, rácsodálkozom a színpompás tavirózsákra, sétálok a Szajna partján, galambokat etetek a Tuileriák kertjében, álmodozom egy kis kávézó teraszán a Champs-Élyséesen, csalódok az Eiffel-toronyban, és elvegyülök a művészek közt a Montmartre-on, akkor megszűnik ez az elvágyódás. De nem. Próbáltam kiírni magamból, de a miértre nem találtam meg a választ, a puzzle csak nem állt össze, a kirakósomnak még mindig hiányzik egy darabja. Addig is időről időre nézegetem a képeket, képzeletben újra ott vagyok, Párizsban, ahol egyszer „majdnem jártam“. C’est la vie. 

Gyerekkoromban nem sok mindent láttam a világból
S az is, amit láttam, leginkább betonból volt. De nem is igen vágytam arra, hogy kirángassanak „természetes“ közegemből, a hegyek, a völgyek, az erdők ígérete hidegen hagyott. Még a tengeré is. Az sem lehet nagyon MÁS, mint a Duna meg a Balaton, gondoltam naivan, amikor elindultam a nászutamra. Délelőtt volt, mikor a távolban megláttam az azúrkék Adriát. Néztem a végtelent – szó szerint tátott szájjal –, és képtelen voltam bármit is kinyögni. Tudtam, most itt minden megváltozott, már soha nem fogom ugyanúgy nézni a világot, mint előtte. Mindig ezt a katartikus érzést, ezt a szépséget fogom keresni. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a tenger sokféle lehet, nem mindenütt ugyanolyan ölelő, nem mindenütt ugyanolyan befogadó, és nem mindenütt kék. Van, ahol az örökös hullámoktól felhőkék, van ahol az alatta lévő mélységtől komorkék, néhol smaragdzöld, és van, hogy irreálisan türkizkéken csillog a napfényben. Mint a Jón-tenger a szicíliai Taorminánál: nem tudtam betelni a látványával! Reggel az erkélyről, nappal a homokos tengerpartról (strandja, Isola Bella kék zászlós minősítésű), este pedig a belváros valamelyik éttermének teraszáról gyönyörködtünk benne. Felejthetetlen utazás volt! Mikor belefáradtunk a „semmittevésbe“, akkor a több mint kétezer éves városban elindultunk a „napúton“, fagylalttal vagy valami mandulás ínyencséggel a kezünkben, hogy megnézzük „a taorminai görög színház romjait“, vagy a fáradtan füstölgő Etnát. A pincérek mosolyogtak, a virágárus néni mosolygott, mert az itteniek bizony pontosan tudják, hogy a turistának a kedvében kell járni, s akkor visszajön. 

A JÓ UTAZÁSHOZ a jó ételek, ínyenc desszertek, finom borok mellett, persze, a biztonság is hozzátartozik, melyet a színfalak mögül a mindent látó maffia felügyelt – és jaj annak a piti kis tolvajnak, aki zsebelésre adja a fejét! Hát kívánhatunk ennél többet a mai világban?! 

Így utazunk mi!
Nagyvendégi Éva
Így utazunk mi!
L. Horváth Katalin
Így utazunk mi!
Szűcs Krisztina
Így utazunk mi!
Janković Nóra