Hogy mit látunk a világból, egyedül tőlünk függ. Ahogy sokasodnak szemünk mögött az évek, úgy veszítjük el a színek látásának képességét. A keserű tapasztalatok mindegyike egy-egy szürke fátyolt von lelki szemeink elé. Ezt aligha akadályozhatjuk meg. Mit tehetünk?
Barnán zörögnek a levelek a körtefák alatt, az utolsó töpörödött darab tehetetlenül lehullik, és elhelyezkedik a holt avarban. Nincs madár, amelyik megvagdossa a csőrével, talán egy arra szimatoló mezei pocok még ráfanyalodik.
A zeller életerős levelei sötéten zöldellnek az eperágy végében, nem félnek, még nem találkoztak az első faggyal. Nem sokáig szívják már a hűvös, nedves levegőt, csakhamar téli helyükre kerülnek. Szárazon borzong a lestyán, nem deríti növésre a néhány meleg nap, amely véletlenül tájainkra téved.
Az almafa tetejéről leesett egy madaraknak hagyott alma. Szép piros, de milyen furcsa: a belseje teljesen üres, apró egérfognyomok sorakoznak benne, meg egy szőrcsomó. De nem is, ez egy félig csupasz halott kisegér!
Száraz indáján trónolva terpeszkedik a bordás úritök. Virító sárga héjánál csak élénknarancs belseje sárgább. Ez az egyetlen vidámság a lepusztult őszben, amikor a vadszőlő vörös levelei már feketén tapadnak a nedves talajhoz, és a fák sokszínű lombja sem üdíti fel a tekintetet.
Nem kutatnak a feketerigók a bokrok aljában, nem ugrándoznak sose fáradva a verebek, nem sertepertélnek a cinkék, nem suhannak a szürke alkonyatban a baglyok megszokott útvonalukon a fák ágai között. A földben üresen tátong a sok pocoklyuk, nem motoznak a sötétben a pici lábak. Téli folyosójuk száját lehullott almával dugaszolják be. Mélyen a föld alatt puha vackában szundikál a vakond. Él itt valami egyáltalán? Vagy csak a metsző szél süvít fenyegetően?
Az ember úgy tesz, mintha mi se történt volna. Meleg kabátot húz, fejére, fülére sapkát ültet, és fáradhatatlanul rója útját a fasor alatt didergő járdán. Menni kell, mozogni kell, levegőzni kell. A gyerekeknek szórakozás kell, futás, ugrándozás. Ők nem a halódó levélszőnyeget látják, hanem az avarban kucorgó sapkás kis makkot, szúrós burokban lapuló vadgesztenyét és a belőle készített kiscsikót, a csupasz ágakon világító galagonyát, csipkebogyót, a nyárból itt felejtett zörgő szívvirágot.
A szelet nem érzik hidegnek, mert magával ragadja a sárkányt, magasba taszítja, és lengeti színes hosszú farkát. Nem érzik a parkban a falovacska hátának hidegét, a kisvonat padja is hívogató, a mászóka fokait még nem síkosítja dér. Csupa játék a világ most is, akárcsak nyáron. A meleg ruha, a tüzelő gondja a szülőké.
Hogy mit látunk a világból, egyedül tőlünk függ. Ahogy sokasodnak szemünk mögött az évek, úgy veszítjük el a színek látásának képességét. A keserű tapasztalatok mindegyike egy-egy szürke fátyolt von lelki szemeink elé. Ezt aligha akadályozhatjuk meg. Mit tehetünk? Őrizhetjük magunkban azokat a ritka, boldog pillanatokat, amikor látásunk kitisztul, és drága adomány gyanánt föl-fölcsillannak előttünk a gyanútlan gyerekszem ragyogó színei.
